Három hónapja agyalok rajta, hogyan kezdjük az új évet, mit őrizzünk meg tavalyról, mit csináljunk jobba. Íme, most itt az idő, a tett ideje: kezdődik a tanév! Előljáróban azonban lássuk a múltat, hogy értsük a jelent!
A San Migueli zeneiskola rövid története
Mint valamennyi más környező városban is, itt is megszületett a gondolat az ezredforduló körül, hogy San Miguel sem maradhat el a többi város mögött, alapítson zeneiskolát. Mint akkor a legtöbb város, San Miguel is a számára kényelmesnek ígérkező megoldást választotta, még pedig azt, hogy igénybe veszi az ekkor venezuelai mintára megalakult „rendszer” szolgáltatásait, vagyis hogy egy Santa Cruz-i szervezetnek fizet, akik küldenek tanárokat, felügyelik az oktatást, és garantálnak egy egységes oktatási minőséget. Egy-két év alatt azonban kiderült, hogy a rendszer nem működik kielégítően, hogy a közös nagy kalapba befizetett összegből ki tudja hogyan, nem jön vissza annyi San Miguel-be. Nincs más hátra, ha nem akarnak ráfizetni, független utat kell járniuk, maguknak kell tanárokat alkalmazniuk. Többi város zeneiskolái mind megtalálták a maguk útját, megerősödtek többé-kevésbé az önálló iskolák. San Miguelben, az elmúlt tíz év alatt több zeneiskola alapítási próbálkozás volt, melyek 1-2 év után szervezési hiányosságok miatt kudarcot vallott. Jelenlegi formájában a zeneiskola alig másfél éves. Önkéntes elődöm, Severin Parzinger (alig 20 évesen, friss érettségivel) vette kezébe a szervezkedést, és a semmiből, német precizitással gatyába rázta a zeneiskola adminisztrációját, hívott tanárokat, tárgyalt önkormányzattal, aztán épp csak sínre kerültek a dolgok, Severin visszatért Németországba (jelenleg novícius a verbitáknál). Két vonós tanár kollégája magára maradt néhány hónapra, majd november óta én vagyok itt Severin utódja. Zenei értelemben kezdettől rám ruházták az irányítást, és lassan, tanévkezdésre kezdek beletanulni a szervezeti dolgokba is, illetve kezdek nyelvileg is többé-kevésbé tárgyalóképes lenni.
Zenekarunk haladóbb tagjai tehát igen hányatott tanulmányokat tundnak maguk mögött, hisz az elmúlt években zeneiskola, zenetanár „hol volt, hol nem volt”, mint a mesében. Csak az elmúlt másfél évben volt rendszeres oktatás. Az elmúlt tanévben tíz haladó, és 30 kezdő kezdte meg az évet. 30 kezdő hegedűs, 3 10 fős csoportban, saját, hazavihető hangszer nélkül. A 30 kezdőből az év végére 12-14 (?) maradt, vagyis, pont annyi, ahány hangszer volt, hogy most már haza vihetik, otthon gyakorolhatnak.
A zeneiskola struktúrája, ahogyan azt Severinék ránk hagyományozták, elég bonyolult. A pénz az önkormányzattól jön (illetve néha kiegészül némi segélyekkel nemzetközi kapcsolataink révén :o), a termeket viszont a parókia biztosítja. Mivel az iskola fiatal még, és az önkormányzat bizalma nem teljes, egyenlőre csak egy-egy évre köt szerződést a zeneiskolával, évente újratárgyalva anyagi fedezetét. Ezért is bizonytalan az egész, mint a kutya vacsorája. Továbbá, mivel az önkormányzatnak anyagi értelemben nincsen bizalma minden féle jött-ment 20-éves, frissen végzett évente cserélődő zenetanárok iránt, a mindenkori plébánosra bízza a zeneiskola anyagi fedezetét. Vagyis ez annyit jelent, hogy a plébánosnak (jelenleg Adrian testvérnek) igaz hogy köze nincs a zenéhez (attól eltekintve, hogy ő is hallgatja a szobájából a nebulók minden nyekergését...), de minden alkalommal őt kell macerálnunk, ha húrt, gyantát, krétát stb. kell vennünk. Ezen túl a zeneiskolának van egy „direktívája”, mely állítólag részt vesz minden döntésben, azonban ezt a direktívát én mi óta itt vagyok, még nem láttam együtt, és mikor kérdeztem Amancio kollegámat, hogy kikből áll, ő sem tudta felsorolni azt a 4-5 nevet...
Kezdem megszokni, hogy zeneiskolát igazgatni hazárd játék (legalábbis itt Bolíviában az). Ahhoz, hogy a zeneiskola jól mőködjkön ugyanis három tényezőre van szükség: kell először is pénz, hogy az ember megfizessen zenetanárokat, vásároljon hangszereket stb.. Aztán ha már van pénz, akkor kellenek tanárok, mert minek a pénz, ha nincs kit megfizetni. És hogy az ember talál-e alkalmas tanárokat, ha már van pénz, ez Bolíviában egyáltalán nem evidens. No már most ha már van pénz, vannak tanárok, akkor nem árt, ha vannak növendékek is. Ez a három tényező egymással kölcsönhatásban van, és a művészet abban áll, hogy az ember e hármat egyensúlyban tartsa… Nyílván néhány év alatt az egyensúly beáll, de révén hogy fiatal zeneiskoláról van szó, egyenlőre inog mindhárom tényező. Valahol el kell kezdeni ezt a körláncot, és az okosak azt mondják, célszerű a pénznél elkezdeni. No már most a pénz nehéz ügy, mert a pénz az önkormányzattól kéne hogy jöjjön, az önkormányzat büropkráciája pedig lasssan őröl. A hazárd játék pedig abban áll, hogy verjük az asztalt az önkormányzatnál januárban, tartjuk a markunkat pénzért, mi közben még nincsen tanár, akit megfizessünk, és nem tudjuk lesz-e, valamint gőzünk nincsen, hogy mekkora az igény a gyerekek körében a zenetanulás iránt. Mindezen tényezők ismerete nélkül össze kell állítani az éves költségvetést. Az idő viszont múlik, a tanév kezdődik, a pénz pedig még mindig sehol. (Írtam korábban, hogy megvan a fix kb. 80.000 Bs, hát mondogatják ugyan, hogy fix, meg talán több is, de aláírt szerződés zeneiskola és önkormányzat között, az bizony még mindig nincs, és amíg papír nincs aláírva, semmi sem biztos.) Szóval mind e közben az idő múlik, a tanév kezdődik, és jő a hazárd játék második epizódja: megyünk tanárt keresni, mi közben pénz és szerződés még nincs. Szóval idő közben hoztunk egy tanárt Urubicha-ból, és már tanítunk is két hete, tanítjuk a tavalyiakat, akik folytatják. És következik a hazárd játék harmadik epizódja: igaz szerződés még nincs, pénz még nincs, jogi értelemben nem is vagyunk zeneiskola, de azért megyünk reklámhadjáratra iskolába, tévébe, rádióba meghírdetni az induló kurzusokat. Jó, eddig igazából csak bizalmi kérdés a dolog, mért alapvetően azért valószínű, hogy lesz szerződés, és pénz is, az elmúlt évhez hasonló mértékben. No de hány új növendéket tudunk felvenni, és mennyire reklámozzunk intenzíven, hogy kb. annyian jöjjenek? Na most én úgy gondoltam, hogy az a tisztességes, ha mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy tudjon a lehetőségről, és ha érdekli jöhessen zenét tanulni, így aztán vállamra kaptam egy csellót, kezembe egy hegedűt, és következetesen végijártam (részben egyedül, részben kettesben) az összes iskola 2-6. osztályát, bemutatva hegedűt, csellót, és szétosztva kb. 300-400 szórólapot az érdeklődők között (saját zsebből készítve szórólapokat, mivel pénz még nincs). Még az a szerencse, hogy jó magyar zenepedagógus módjára először 6 hét szolfézs órára invitáltam őket, így egyenlőre hangszer nélkül is megvagyunk. Ja igen, a másik, hogy egy szál fölösleges hegedűnk sincsen, hisz ami van, azon a tavalyiak játszanak...
 |
| népes szolfézscsoport |
Most itt tartunk a kezdő gyerekek terén, míg ezzel párhuzamosan megy a reklámhadjárat az ifjúsági kórus verbuváláshoz. Ez nehezebb dió. Egy részt nehezebb a tiniket lelkezíteni, mint a gyerekeket, no meg az éneklés nem ígérkezik olyan izgalmasnak, mint a hangszerek. Az alapító próba kedden este lesz, gondoljatok rám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése