Carnaval, kórus, tehénvásár

Na megint összejött egy kisregényre való hír legutóbbi levelem óta. Lássuk mi újság!

Az aktuálistól haladok visszafelé:

„Carnaval”

Már egy hónapja mindenki csak a „Carnaval”-ról beszél: bandákba szerveződnek, terveznek-szerveznek, készülnek azokra a bizonyos nagyböjt előtti utolsó napokra, amikor itt bizony elszabadul a pokol, és táncol, mulat a város apraja-nagyja három napig megállás nélkül.

A Carnaval első eseménye múlt pénteken, az utolsó tanítási napon volt: az iskolások felvonulása. Járták körbe a főteret osztályonként különböző egyenmaskarában San Miguel iskoláinak tanulói.

Másnap, szombaton este aztán megkezdődött az „igazi”, a felnőttek carnaval-ja: minden banda megválasztotta a maga királynőjét, akit különböző felcicomázott járgányokon vittek és táncoltak körbe, körben a főtér körül. Ezek a bandák (comparsa) aztán együtt mulatták végig a következő három napot.   

csicsahintó

és persze bámul az egész város...

Egy db. királynő

A fiatalabb generáció számára a carneval azonban első sorban azt jelenti, hogy senki sem maradhat szárazon! Vagyis előkerülnek a vízipisztolyok, a vízipuskák, majd a vizibombák (vízzel felfújt lufik), később, mikor a hangulat már megköveteli, a vödrök, habsprék, slagok de a festékek is, és pillanatok alatt valóságos viziháborúk alakulnak ki a főtér körül. És persze ha az ember tanárból van, akkor számíthat a növendékeire, akik ekkor szabadon élhetik ki minden felgyűlemlett agresszióikat (na valljuk azért be, ki is provokáltam a zuhanyt, meg aztán ők sem maradtak szárazon... :o). 
(sajna a fényképezőgépem épsége érdekében erről nem készült dokumentáció)

Kedd este hivatalos voltam Doña Juanna (spanyol tanárom) születésnapjára, akinek 72 éves élete alatt először fordult elő, hogy születésnapja nem böjtre esik. Ezt követően folyatódott a mulatás a nővéreknél - mert itt aztán a nővérek is tudnak ám mulatni - és náluk, nővérek, papok és ott lakó kollégistalányokkal roptuk a táncot, az utolsó percig kihasználva a farsangot. Éjféli 12-kor aztán elhallgatott a zene, és egy közös "Mi Atyánk"-kal megkezdtük a nagyböjtöt.

Kórus született!

Na meg én is, már 32 éve… így aztán együtt ünnepeltük a születésnapunkat február utolsó vasárnapján. De kezdjük az elején.

Február harmadik hetében újabb reklámhadjáratra indultam az iskolákba. Ezúttal a tizenkét éven felüli ifjúság volt a célközönség; a teljesség igényével végigjártam hát a város valamennyi 7. és 8. illetve középisolai osztályát, kiselőadást tartva nekik a város jezsuitakori zenei múltjáról, és apellálva lokálpatrióta öntudatukra – tudni illik hogy micsoda szégyen, hogy minden környező városnak van már kórusa, csak San Miguel-nek nincs, és hogy szükség van rájuk, hogy megmentsük a város becsületét... – invitáltam őket alakuló kórusunkba. Némeik osztályt tehetségkutatás képpen meg is énekeltettem, de gondolhatjátok, hogy ez nem túl népszerű ötlet volt a tinik körében.

Aztán eljött a február 15-e, az első kóruspróba napja, és este hétkor, a zenekari próba után egy lélek sem várt a próbateremben. Illetve egy-két zenekari tag átpárolgott, érdeklődve. Hát elkezdtünk beénekelgetni, légzési gyakornatokat csinálgatni, és lassan szívárogtak az emberek (ez egyébként azóta sem változott: minden próba úgy kezdődik, hogy jobb esetben 1-2 lézengő alak van a próbaterem előtt próbakezdéskor. De nem szabad rájuk várni, ezt megtanultam: el kell kezdeni a próbát egyedül-ketten-hárman, aztán tudja a jó ég honnan, jönnek a kórustagok.) Az első próbán 7-en 8-an voltunk. A második hét végére 20 körüli létszámra fejlődött a kórus. Megkeresett néhány idősebb hölgy is, Doña Juanna-van (spanyol tanárom) az élen, hogy szintén szívesen énekelnének. Hosszan töprengtem, hogy külön kórust alapítsunk-e, vagy összeeresszük őket az ifjakkal, mostanra úgy tűnik, működik a vegyes korosztályú kórus. Pusztán a zeneiskola adminisztrációjában megoldatlan kérdés még, hogy a 70 fölötti tagok is „növendék”-ként fognak-e szerepelni a nyílvántartásban... :o) Kórusunk tagjai között nem kevés a zenekaros sem, ami bár nagyon örvendetes, hisz nagyon jót tesz nekik, ha énekelnek is, hisz javítja az intonációs készséget, más felöl viszont, előre gondolkodva elgondolkodtat, hogy zenekar+kórusos művekben valyon ki fog hegedűlni, ha a hegedűsök énekelnek...? De ez a probléma még nagyon messze, mert egyenlőre a kórus nagy része még igencsak ott tart, hogy a hangját keresi, és minden kórusvezetői furfangomat latba kell vetnem, hogy egyáltalán egy éltalam előénekelt hangot azonos magasságban ki tudjak belőlük szedni. Én persze készültem az első próbára mindjárt a fér kórusirodalommal, hogy mi mindent fogunk énekelni, de hamar rájöttem, hogy lényegesen lassabb tempóra kell kapcsolnom. Na a helyzet nem reménytelen, fejlődőképesek, de nagyon lassan haladunk. Egy-két kezdeti kudarc után kikerestem hát néhány kis amplitudójú Taizé-s éneket (Confitemini Domino, Ubi Caritas), és megkezdtem a „beidomítást”, szinte hangról hangra, ötvenmilliószor ismételve minden kis motívumot. Mikor decemberben a San Ignac-i zeneiskola kórusvezetője ismertette velem a próbarendjét: naponta próbál, szólamonként külön, és csak hetente egyszer, pénteken együtt, európai fejemmel nem igazán értettem, hogy erre miért van szükség. Most már kezdem érteni... Naaaaagyon nehézkesen tanulnak.

Mivel a kórus a 12 évnél idősebb kezdőinknek helyettesíti a szolfézs órát, no meg vagyok olyan naív, hogy kottát is fogunk olvasni előbb-utóbb, így a kórus keretein belül is tanítok némi alapvető zeneelméletet, valami olyan szinten, hogy „a kottát öt vonalra írjuk, és mindegyik vonalra és vonalközbe lehet hangokat írni, melyek mennél magasabban helyezkednek el, annál magasabb hangokat képviselnek...”. Abban a hitben, hogy mindez amolyan ismétlés a nagyoknak, hát csak úgy lehadartam mindezeket, mint evidens tényeket, mire a reakció: „lassabban!” mert – beleértve a 70 év feletti korosztályt is – ezekről a dolgokról most hallanak először, és körül-belül úgy néztek rám, mintha az egyiptomi hieroglifákról tartottam volna előadást. Azért bárhogyan is panaszkodunk Magyarországon, hogy lám Kodály országában hol tart a zeneoktatás... de azért most látom, hogy ha nem is énekel lapról minden általános iskolát végzett ember, azért Magyarország – ehhez képpest – csak elért valamit az elmúlt évtizedekben!

 Mostanra, bár nagyon bátortalanul, de próbálkozunk két szólamban (szoprán-basszus) is. Legutóbb már Magnificat-kánonnal is próbálkozunk. Kánont tanulni nagyon praktikus, mert nem kell külön próbálni a szólamokat.

A próbarend is egy hosszú fejtörést okozó kérdés volt. A gond az, hogy a zenekari próba minden hétköznap este 7-ig tart, tehát előbb nem kezdődhet a kórus. Fél 8-kor pedig kezdődik a mise, ezért nem túl népszerű ötlet ekkorra rakni a próbát, hisz sok kórustag – engem is beleértve – szeretne rézt venni, némelyikük ministránsként is. Eleinte jobb híján 7-re tettük ugyan a próbát, kedden és csütörtökön, valamint szombaton 10-re. Legutóbbi próbán azonban módosítottunk: minden nap lesz próba, de csak egy óra, mise után, kb. 8.15-től 9.15-ig. Késöbb valószínűleg nem minden nap mindenkinek, csak egyik-másik szólamnak lesz próbája, egyenlőre azonban jobb együtt. Most Carnaval miatt pár nap szünet volt, holnaptól működik az új próbarend, meglássunk, hogyan válik be.  A farsangi őrület után elkezdjük szőni a terveket a Nagyhétre, Húsvétra. Gyűlnek fejemben az ötletek: néhány oda illő Taizés ének (Bleibet hier, In manus tuas, Crucem tuam, Surexit- és Jubilate-kánon...), esetleg ha minden jól megy, egy Bach: Máté-passió korál, egy Kodály: Stabat Mater (épp most kerestem a neten a Stabat Mater spanyol műfordítását). 

Mint minden hónap utolsó vasárnapján, február 27-én is zenekaros mise volt, hát ideális kihívás volt a frissen alakult kórusnak, hogy első nyílvános jelenésével erősítse a hívek énekét. Ez volt hát a kórus születés napja, és az enyémet is ekkor ünnepeltük, mise után, kórussal, zenekarral, és hatttttalmas tortával! 

Bár missziós felkészítésem során említették azt a szokást, mi szerint Bolíviában az ünnepeltnek bele kell harapnia a tortába, és hogy ehhez rend szerint valaki hátulról rá is segít... de mindezt áténi egészen más... Ami a tortából hiányzik...

...az itt van...

Igaz, a kórus/zenekar kissé hiányos volt, mert nagy tömegeket vonzott a konkurens program is, a

Tehénvásár

Mikor először kérdezték, hogy jövök-e a tehén vásárra, a reakcióm kb. az volt, hogy „minek? Nem tervezek tehenet venni!” Aztán el kezdtünk poénkodni, hogy tulajdon képpen nem is rossz ötlet: vegyünk a zeneiskolának teheneket! Méregettük, hány tehenet tudunk beparkolni a hangszertárba, és hogy milyen jó hely, hisz két oldalról hallják a zenét, és milyen jól fognak tejelni, és hogy a nyereségből hány hegedűt fogunk venni évente... de hát ez a terv is meghiúsult, hisz a szerződés az önkormányzattal még mindig váratott magára, vagyis pénz még sehol, lekéstük a tehénkiállítást :o)

Na de aztán csak kilátogattunk a tehénvásárra, ha nem árverésre, hát nézelődni, mert a tehénvásár több mint tehénvásár, ott bizony van zene, tánc, vásárfia, minden, mi szem-száj ingere... És itt éreztem rá, hogy tulajdonképpen a marhatartás milyen jól áll az itteni embereknek, hogy San Miguel életének milyen szerves részét képezi ez a „marhaság”.