Fű-fa-bogár

E bejegyzés már régen várja, hogy közzé tegyem, hát végre küldöm. Aktuális hírem is van rengeteg, igyekszem hamarosan küldeni.

Tehát egy-két szót az európai ember számára az állat-növényvilágban található  érdekességekről.

Gyümölcsök:

Az „édenkertecskénkben” található mindenféle gyümölcsfáról már beszámoltam érkezésemkor. Kiegészítés képpen talán csak annyit, hogy erre felé a gyümölcsök – úgy tűnik nékem – nem nagyon sietik el a dolgot. Az a szép fürt banán, melyenek fényképét novemberben feltöltöttem, bár nőt azóta, de még mindig nem érett meg. Egyébként tudtátok, hogy a banánfa – tulajdon képpen nem is nevezném fának, inkább nagyra nőtt lágyszárú – egy éven belül megnő, virágot, majd egy fürt gyümölcsöt hoz, és ezzel már véget is ért a karrierje? Lehet kivágni, nő a gyökeréből a következő. Egy vasárnap délután hosszasan filozofáltam a banán lélektanáról. Ha költő lennék, bizonyára papírra vetnék egy "óda a banánültetvényhez" vagy "gondolatok a banánligetben" című költeményt a banánfák árnyékában szerzett felismerésekről, a szavakba nem-igen önthető életbölcsességekről, melyeket a banánfáktól tanultam. Nem, ezt nem lehet leírni, erre csak ráérezni lehet. Egészen másképp fogok nézni egy fél kilo banánra a Hofer-ben most hogy láttam, honnan jött, mint hogy másképp nézek Amancio kollégámra, mióta jártam szülőfalujában, Urubicha-ban (de erről egy másik bejegyzésben). Illetve, hogy mennyire ugyan az a különbség az európai piturgikus zene, és az itteni között, mint a egy almafa és egy banánfa között...

Nem említettem még az „acerola” nevű gyümölcsöt, mely kb. úgy néz ki mint a cseresznye, kb. olyan az íze is mint a cseresznyének, habár rendszertanilag nyílván való hogy semmi köze a cseresznyéhez. Viszont vitaminokban nagyon gazdag, egész évben érik, és nagyon kellemes üdítőket csinálnak belőle. (Épp ma voltam egy iskolai szülői értekezleten az induló zeneiskolai kurzust reklámozni, ahol az iskola igazgató arra buzditotta a szülőket, hogy minden háztartásban legyen leg´lább egy acerola cserje, hogy egyék a gyerekek, hogy ne betegeskedjenek ennyit.)

Van továbbá madragujánk is, ez is első sorban üdítő készítésre alkalmas kitűnően.

A kókusz is nagyon lassan érik. Már többször ígérgette Dennis testvér, hogy megtanít ilyen dzungelvágó bárd-késsel kókuszt vágni, de eddig erre nem került sor. Bár ahogy a sebehelyeket mutogatta, melyeket gyerek korában szerzett, mire ő megtanulta, hát lehet, hogy ez nem zenész embernek való.

Erdők:

Én azt hittem, hogy trópusi esőerdő fog itt várni, de ahhoz néhány száz kilóméterre északabbra kellet volna jönnöm. Nem kell messzire menni ahhoz sem, de ott még nem jártam. Itt inkább olyan szavanna szerű az éghajlat, az úgy nevezett „bosque secco”, vagyis száraz erdő a menő, melynek fái nem annyira feltűnően különböznek az általunk megszokottól, aránylag kevés a pálma, inkább lombosak a fák. Általánosságban nagy probléma erre felé, hogy az emberek nagyrészének a fakitermelés az egyetlen megélhetési forrása, ugyanakkor ez környezetvédelmi szempontból oda vezet, hogy nincs mi megtartsa a vizet, és a száraz időszak végére aztán panaszkodnak, hogy döglenek a tehenek, mert nincs elég víz.

Egy kis erdő, bár nevével ellentétben most igen nedves...

 

Rovarok:  

Általában feltűnő, hogy egyes Európában is ismert bogarak, vagy azok távoli rokonai itt jóval nagyobb méretben találhatók meg. Alkalom adtán majd töltök fel pár idevágó fotót szükséges méretaránnyal.



Pedro, és egy nagyra sikerült ganalytúró



Láttam már madárpókot is, kétszer is, de csak autóból, röviden előttünk az úton mászva, illetve egyszer közelebbről döglött kivitelben.

Állítólag vannak nagy méretű mérges kígyók is a környéken, mesélik, hogy itt is láttak, ott is láttak, de én még nem találkoztam velük.

Találkoztam néhányszor igazi, jó másfél kilós varanggyal is. Hogy milyen humoros kedvében volt a Jó Istennek, mikor ilyet teremtett... :o) Én ilyet még csak vicces rajzfilmekben láttam... és szemtanuja voltam, hogy tényleg igen virtuóz nyelvtechnikával rendelkezik, és fog legyeket, szúnyogokat, vagyis igen hasznos állat. De hogy milyen irgalmatlanul lusta fajta teremtés... egyszer letelepedett egy a kuszöbre, én öt cm-ről villantottam a szemébe vakuval, meg sem nyekkent. Már-már gyanakodtam hogy döglött, hát megrugdostam egy kicsit, mire két méla-lusta lépéssel arrább méltóztatott mozdulni, azt ott maradt.  

No lám, láttatok-e már ilyen bályos mosolyt?

Rebdesnek valamint feltünően nagy darabb madarak is, ilyen sas szerűek, de nem azonosítottam be őket pontosan.

Kaja-pija

Érdeklődtek egyesek, hogy miket eszünk itt Bolíviában. Nos nem túl egzotikus, de azért összegyűjtöttem néhány érdekességet.

Kezdem az elején, mert vicces volt az első benyomás. Kezdem tehát Londonban, a Candentown-ban, London nemzetközi tarka-barka negyedében, ahol 20 méteren belül öt különböző kajálda van a világ öt különböző konyhájával. Tomival, mikor ott voltunk megegyeztünk, hogy ki-ki különböző kajakultúrából választ, aztán összehasonlítjuk. Pár perccel késöbb visszatértünk én az indiai pulttól csirkével és rízzsel, Tomi a vietnámi vagy indonéz, már nem emlékszem pulttól, csirkével és rízzsel... Igaz, a fűszerezés a felismerhetetlenségig különböző volt, de azért leszögeztük, hogy az egész világ csirkét eszik rízzsel.

...na ém mikor megérkeztem Santa Cruz-ba, találjátok ki, hogy mit ettünk: csirkét rízzsel.

És azóta hányszor ettem csirkét rízzsel... Talán a leginkább az tűnik fel, hogy a helyi konyha nem túl változatos. Épp oly egyhangú az étrend is, mint a zenekar repertoárja volt, amíg meg nem jöttem.   

Na de mit is esznek egyhangúan? Először is húst hússal. Egy étkezés hús nélköl erre felé elképzelhetetlen. Amit nehezen tűrök, hogy gyakran használhatatlanul kemény, rágós marhahúst. Hogy miért ilyen kemény-rágósak ezek a marhaságok, arról meg van az elméletem: ahogy elnézem elég sportosak itt a tehenek, ahogy az utak mentén a városok között teljesen szabadon rohangálnak.

Aztán esznek gyakran disznóhúst is, de olyan naturalista módon, mint az Asterixék, hogy minden ebéd valóságos, disznóanatómia óra, hogy az ember minden féle bordákat szopogat. A csirke pedig nem is minősül húsnak.

A köret? Rízs. És rízs, és mindig rízs. Eleinte arra gyanakodtam, hogy ez ázsiai származású paptestvérek ízlését tükrözi csupán, de nem, máshol is: rízs mindig van. Szerencsésebb esetben kis választékbővítésnem van kis krumpli is, esetleg yuka. Ami viszont extrább, és finom, az a sült banán. Vagyis a laposabb fajta platano nevű banán (mert európai ember számára minden banán banán, de itt harom különböző banánt ismernek, három külön szó van rá. A banán szót értik ugyan de nem használják).

Italok: általában rengeteg Kólát, Sprite-t és egyéb globalizációs szarokat vedelnek, melyeket gyüjtőnéven „soda”-nak hívnak (érthető módon a „cola” szót mellőzik, mivel a cola spanyolul farkat jelent :o). Amit sokkal inkább tudok értékelni, azok a minden féle frissen préselt gyümölcslevek: mangó, ananász, limonádé, a már említett aserola, madraguya, néha alma (igen, alma is van, a hegyvidéken terem. Bolíviában minden terem, csak nem mindenütt, ahogyan azt Ludmila nővér mondta, akiről majd mesélek). Elég sok alkoholt is isznak erre, főleg sört, amire még az ő kedvükért sem vagyok hajlandó.

Ami viszont italok terén A helyi specialítás, az a CHICHA (ejtsd: csicsa). Ez egy aszalt, majd darált, majd pirított, majd vízbe kevert kukoricából készült údítő ital. Iható, de azért rajongani nem tudok érte, ahogyan itt ők teszik. Valóságos chicha mániások.

Folytatás várható San Miguel népéről, szokásokról. És persze tartozom az aktuális hírekkel is, zeneiskoláról, tanévkezdésről.