Urubicha, a zene fővárosa

Nagyon ideje írnom, hisz oly gyorsan történnek az események, hogy majd bele szédülök...

Először is: úgy volt, hogy január végén van MaZ-találkozó, és hogy ennek ürügyén Myriam-mal együtt Argentína lebészakibb csücskébe, Missiones-be utazom, egyúttal meglátogatva az Iguazu vízesést is (aki látta a „Misszió” című filmet, az tudja miről beszélek, aki meg még nem látta, annak nem győzöm eléggé ajánlani...). Szóval ez volt a terv, de csak vártam, vártam, és csak nem jött a hivatalos meghívó. Mikor már nagyon közel volt, rákérdeztem mi újság, semmi válasz, majd kérdeztem a MaZ-társakat, ahonnan kétértelmű válaszok jöttek. Egy szó mint száz, tisztázatlan, hogy csak elfeledkeztek-e rólam, vagy a szeminárium Bolíviára nem vonatkozott, tény hogy volt szeminárium, és az is, hogy én nem voltam ott.

Viszont ha már úgy beterveztem hogy utazom, hát spontán összebeszéltünk Amancio kollégámmal és Myriam-mal, hogy ellátogatunk Urubicha-ba, Amancio otthonába, a zene fővárosába! És meg kell hogy mondjam, olyan tapasztalatokkal jöttem haza, mellyek a tanévkezdés szempontjából kétség kívül fontosabbak voltak, mint egy MaZ-szeminárium.

Mielőtt azonban személyes benyomásaimról írnék, ki kell térnem néhány alap tudnivalóra erről a már oly sokat emlegetett barokkzenei reneszánszról.

APAC, Nemzetközi Missziós Barokkzenei Fesztivál

A San Rafael és Santa Ana-ban őrzött jezsuita időkből fennmaradt kéziratos kották feltárása után néhány évvel Piotr Nawrot vezetésével létre jött egy APAC (Asociacion Pro Arte y Cultura) névre hallgató kulturális bizotság, mely 1996-ben életre keltett egy nemzetközi missziós barokkzenei fesztivált (Festival Internacional de Música Renacentista y Barroca Americana), mely azóta is minden második évben megrendezésre kerül, számos, valóban világszínvonalú barokkzenei együttes részvételével, mind az amerikai, mind az európai kontinensről, de teret engedve a helyi zeneiskolák együtteseinek is. Két héten keresztül játszanak az együttesek chiquitania eredeti jezsuita templomainak falai között, számos turistát vonzva képezi az bolíviai kulturális élet fénypontját.

Guarayo-k és a zene – a kezdetek

A Guarayo indiánok zene iránti vonzalma köztudott. Ez magyarázható talán az a hit, mi szerint a guarayo-k ha meghalnak, ahhoz, hogy a mennybe jussanak, át kell kelniük egy folyón. Ennek egyetlen módja van: igénybe kell venni egy bizonyos krokodil-szerű fenevad segítségét, hogy át vigye. Ahhoz, hogy megszelidítsék, azonban gyönyörűen kell játszani valamilyen hangszeren. Ellenkező esetben a fenevad esetleg félúton fel találja falni az illetőt... :o)

(Mellesleg nem ismerős valahonnan a story? Nem hasonlóan járt el Orfeó is a fúriákkal a görög mitológiában?)

A Guarayoknál valamelyest élt még a missziós időkből örzött zenei élet, akadtak még vének szép számmal, akik a miséken valamelyest nyekeregtek hegedűn és egyéb hangszereken, féltve őrizve a hagyományokat, (chiquitaniaban kevesebben), de vajon meddig? E hagyomány őrzése volt az első motiváció, mikor az guarayosi Urubicha-ban megszületett egy zeneiskola alapításának gondolata. Akadt is valami féle kezdeményezés helyi erőkből. Mikor aztán az APAC 1996-ban az első fesztivál szervezésén dolgozott, fel merült a gondolat, hogy felkarolják ezt a kezdeményezést. Hívtak hát Venezuelából két zenetanárt, januárban. A fesztivál májusban volt. E kemény 3-4 hónapi munka után Urubicha fiataljai koncertképes  kórussal és vonós zenekarral mutatkoztak be, előadva egy barokk misét a Chiquito archívumból! Nem tudom hogy szólt, bár állítólag van belőle felvétel, talán egyszer sikerül hozzájutnom, de bárhogy is, azért ez nem rossz teljesítmény.

A munka azonban itt nem ért véget, hívtak vendégprofesszorokat, Venezuelából Európából hosszabb rövidebb időre, és felépítettek egy zeneiskolát többé-kevésbé venezuelai mintára. Ma a 4-5.000 lélekszámú Urubicha zeneiskolájában 200-300 gyerk és fiatal tanul, és  ha jól tudom az egyetlen zeneiskolája Bolíviának, ami 8 évfolyam elvégzése után államilag elismert zenei érettségit ad. Ezzel az érettségivel a zsebükben Urubicha ifjai keresett zenetanárok szerte a bolíviai mélyföldön, hisz azóta Guarayo és Chiquitania valamennyi városának van többé-kevésbé életképes zeneiskolája, melyeknek tanárai szinte kizárólag innen kerültek ki, ahogyan az én tanárkollégáim is. Hát ezt a világ csodáját mentünk el múlt héten meglátogatni.

Látogatás Urubicha-ban

A kíváncsiságon túl látogatásunknak több célja is volt: egy részt néhány hangszer a zeneiskolából javításra szorul, és itt van hangszerész műhely, más részt sürgősen szükségünk van egy új hegedűtanárra, és jobb személyesen beszélni az esélyes jelöltekkel.

Gauarayos földjén több a pálmafa, és jellemzőek ezek a pálma tetejü házak is

Bár lenne rövidebb út is, de közvetlen busz Guarayos-ba nincsen, így csak Santa Cruz-i átszállással, kb. 24 órát vesz igénybe az út Urubichába. Mondanom sem kell, múlt hét szerdán délután hulla fáradtan érkeztünk meg. Amancio megszervezte nekünk, hogy Myriam-mal Ludmilla nővér vendégei legyünk. Ludmilla nővér is egyike az osztrák származású ferences nővéreknek, kik a 60-as években jöttek Bolíviába, és kik nagyon sokat tettek a helyi közoktatás minőségének javításáért. Bár zenéhez különösebben nem ért (kézműves iskolát igazgatott), ő lett a zeneiskola igazgatója, koordinátora is, sok szeretettel, lelkiismerettel, de erélyes szigorral gatyába rázva a születő iskolát. Bár régen nyugdíjas már, de mai napig ki kérik a véleményét, benne van a szava minden döntésben. Szemmel láthatóan örült nekünk, német nyelvű vendégeknek, és örömét lelte benne, hogy tudjuk értékelni, ha európai étrendet állít össze nekünk.  

Ludmilla nővérrel

Csütörtök, péntek két munkanapom volt benyomásokat gyűjteni a helyi zeneoktatásról. Még nyári szünet volt ugyan, de a zeneiskola kihasználva hogy a gyerekek ráérnek, annál aktívabban működik.

A benyomások? Átnézve a dokumentumokat, az iskola működési szabályzatát, órabeosztását, az a benyomás, hogy na, itt rend van, végre valahol rendes tantervi követelmények: hangszeres tanszakok 14 különböző hangszeren (hegedű, brácsa, cselló, bőgő, zongora, orgona, fuvola, oboa, klarinét, fagott, trombita kürt, harsona, tuba), megfelelő elméleti melléktárgyakkal, kötelező szolfézs, elmélet, technikai óra, zenekar, kórus, felsőbb évfolyamokon összhangzattan, zenetöri. A tantervi követelmény pedig igen magas! Megjegyzendő azonban, hogy a tantervi követelményt itt másképpen kell érteni, mint nálunk. Otthon a követelmény azt jelenti, hogy aki megfelel, az folytathatja a zeneiskolát, aki nem, az kihullott. Itt bárki bármeddig maradhat, ameddig kedve tartja, csak egyszerűen nem léphet felsőbb szintre, ha nem vizsgázik, vagy teljesíti az óraszámokat, és nem jut el soha a zenei érettségiig. A hagszeres órák itt is csoportosak, főleg kezdőknél nagy csoportok vannak, felsőbb évfolyamokra már kevesebben maradnak, így kissebbek a csoportok.

A papír sok mindent elbír, a valóság azonban csak nagyon nagy jóindulattal van vele összhangban. A struktúra meg van, és már ez is nagy szó, vannak termek, hangszerek, órarend, tanterv, de ami leginkább nagyon hiányzik, azok a jól képzett tanárok. Szép dolog, hogy minden gyerek, 1-8. évfolyamig napi két órát tölt a zeneiskolában (egy óra elmélet, egy hangszeres), de erős kétségeim vannak afelöl, hogy ez az idő tisztességgel ki van-e használva. Igazán nem vagyok pl. ellene a technikai iskolázásnak, de nem vagyok benne biztos, hogy célra vezet, ha csak azért skáláztatják a gyerekeket fél órán keresztül megállás nélkül, mert a tanárnak nincs jobb ötlete, hogy mit csináljon velük...

elmélet óra

 Mondják, hogy korábban mindig jöttek segíteni tanárok Németországból, Venezuelából, mostanában ritkábban jönnek, pedig úgy látom, még nagyon messze vannak attól, hogy önellátók legyenek, hogy ne legyen szükség segítségre, ahhoz, hogy hasonlítható legyen a képzés színvonala egy pl egy magyar zenei érettségihez. Pedig addig kell ütni a vasat, amíg meleg, amíg friss a lelkesedés, és félek, hogy abban a fázisban van az iskola, hogy kezdenek elkényelmesedni azzal amit már elértek, és beletörődni abba, hogy úgy működik ahogy. Ha nincs tanár, aki nagyságrendekkel jobban játszik, mint a diák, mi fogja lelkesíteni, fejlődésre ösztönözni a gyereket. Hogy két évben egyszer, a fesztiválon hall jó zenészeket, és ennyi? Itt is, mint sok más helyen is a helyi közoktatásban azt látom, hogy olyan döglött hal szag van. Hogy tanár és diák, úgy eltöltik az időt, és várják, hogy vége legyen az órának. Részemről ez kényelmes, mert nem nehéz itt jó tanárnak lenni, nem nehéz jobban csinálni, a gyerekek pedig hálásak, ha kicsivel érdekesebbek az órák. Szóval sok még itt a teendő Urubichában is. Az eddigi csellótanár most igazgató lett, volt növendéke vette át a tanítást, aki játszik ugyan Haydn C-dúr csellóversenyt, de hogyan? Hagy tehnikailag kívánni valót maga után. És tegyük hozzá, hogy a hangszerek is olyan hanyagul vannak karban tartva, hopgy azon én sem tudok tisztábban játszani. És azt hiszem, egy olyan faluban, ahol vagy 30 hangszerész van, nem rendesen beállíttatni egy hidat, ez nem anyagi, inkább igénytelenségi kérdés. Beszéltünk jövőbeli tervekről, ha belefér lehet, hogy eljön hozzám egy hétre San Miguelbe kurzusra, meg az is lehet hogy én is jövök még Urubicha-ba csellókurzust tartani. 

Az iskola könyvtárában sok a kotta, min messziról látszik, hogy Ludmilla ismeretségei révénadományként a német nyelvterületről származó adományból vannak, mindenféle zeneiskolai, magánkönyvtári pecsétekkel. De találkoztam számos BME-kiadvánnya, sőt szép számban Kodály 333-as példatárakkal is. Hogy használják-e nem tudom.

A tanárkeresési missziónk is sikerrel járt: egy Mario nevű ifjú hegedűtanárral tértünk vissza Urubichából. Kissé zöldfülű még, de helyi viszonyokhoz képpest határozottan jó hegedűs, sokkal jobb, mint elődje, Cero. Két bátyja szintén hegedűs, és már Urubicha-ban tanít. Próbaidős, de nagyon úgy tűnik, hogy megállja a helyét.

Amancio, Mario, Myriam

Urubichaban ciprusból készülnek a hegedűk

És még valami: vettem magamnak egy urubichai mestertől egy hegedűt, mindössze 850 Bs-ért (kb. 35 Ft = 1 Bs) Már egészen összebarátkoztunk. Azóta sokkal többet gyakorlok. Saját bőrömön ki is próbáltam új tanárkollégánkat is (vagyis vettem egy-két hegedűórát tőle), és megállta a helyét. Tegnap már szerepeltem is vele, beugrottam a zenekarba Pachelbel kánont játszani Yanira nővér örökfogadalmán, de erről következő bejegyzésemben bővebben. No meg a tanévkezdésről, a propaganda hadjáratról rádió, tv, iskolában... Most csak annyit, hogy gondoljatok rám kedden! Kicsit félek, hogy túl jól sikerült a propaganda, és tartok az első szolfézs órától, hogy mit csinálok, ha az a kb. 300-400 gyerek, aki az iskolában azt mondta, hogy érdekli a dolog, az tényleg mind eljön... :o)