zenemisszión Bolíviában: A Mennyország kapujából...

Gyerekek, ez rohadt jó volt!!!

Muszáj, hogy most azonnal megosszam veletek! Alig egy órája fejezodött be, ma volt az első próbám az itteni zeneiskola zenekarával – mármint az első tutti próba, amit én vezettem. Hát ezekkel aztán lehet dolgozni! Nem akármilyen zenekarom van! Fúúúh micsoda évnek nézet elébe…!

Érik a mangó

És egyáltalán: ma harmadik napja vagyok San Miguel-ben (igen, ha hiszitek, ha nem, végre megérkeztem!), és minden szempontból úszok a boldogságban, és egyszerűen nem tudok eltelni vele! Ahogyan Adrian testvér – itteni főverbita – mondta, ez itt a mennyország kapuja, és én meg hozzáteszem, hogy a templom hátsóutvara, vagyis a mi kertünk pedig maga az édenkert. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer olyan kertem lesz szobámtól néhány lépésre, ahol egész évben kókuszdió, banán és papája terem, és most pedig éppen a mangóérés idejében érkeztem. Van egy mangófánk, ami csak úgy roskadozik az érett gyümölcstől, és csak úgy rohad alatta a maradék, mert hát töredékét sem tudjuk megenni a termésnek… (Emlékszem, mikor kb. 8 éves koromban apu egyszer beszerzett valahonnan egy ultraexotikus mangó nevű gyümölcsöt, amit aztán hármasban ünnepélyes keretek között el is fogyasztottunk. Ki gondolta volna, hogy egyszer ez is eljön: tegnap csak úgy ebéd utám magamba tömtem három mangót. Ez már majdnem olyan, mint mikor azért volt érdemes Németországba költözni, mert ott éjjel-nappal Nutellát lehet enni... . Egyébként Györgyinek üzenem, hogy narancs pedig állítólag majd csak télen, vagyis június-júliusban lesz :o)

...meg a kókusz...

...és persze a banán.

Balra a próbaterem és a szobám ablaka, szemben a templom.

És azzal sem sokan dicsekedhetnek, hogy a szobájuk a világörökség része. Pedig szó szerint így van! Itt lakom (és innen írok) azzal a templommal egy épületben, mely egyike azon kevés jezsuita redukciós templomoknak, melyek mai napig állnak és működnek. (Aminek egyébként praktikus előnye is van. A 300 éves vastag falak között kellemes hűvös van, akkor is ha kinnt 35-40 fokok dúlnak.)

Egyébként meglepően tűrhető az időjárás, nem vészesebb, mint otthon nyáron. Talán ez annak is köszönhető, hogy az úgy nevezett bolíviai “mélyföld” sem annyira mély, hisz itt is 400-500 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Állítólag az esősévszak is – amivel továbbra is csak fenyegetnek, idáig alig esett – inkább csak lejjebb, pl. Paraguájban fülledt, párás, itt fenntebb nem annyira.

De haladjunk most már sorban! Kedd éjszaka utaztunk Adrian testvérrel. Vicces, hogy már a buszon milyen fontos emerekkel utaztam, ismerkedtem meg: először is egyik hegedűtanár, leendő kollégám is most utazott vissza. Aztán találkoztam egy svajci múzeológussal, aki itt műemlékvédelmi ügyekben van látogatóban, valamint megismerkedtem egy idősebb hölggyel, itteni valamiféle oktatásügyi főmuftitval. Persze komolyabb ismerkedésnek az éjszakai út nem kedvez: amennyire tudtunk, aludtunk.

A templom San Miguel-ben (kötelezö turistafotó...)

És napkelte után nem sokkal megérkeztünk előbb San Ignacio-ba, majd San Miguel-be. Hát tudjátok, láttam róla már sok fényképet (meg csináltam is…), de hát a valóság az összehasónlíthatatlanul szebb! Azért ez a templom hatalmas, és tekintélyes, és az utcák sokkal színesebbek (hála a vörös földnek…) és tisztábbak, sokkal rendesebbek, mint amit Santa Cruz külvárosában láttam! Egy ilyen kis városnak (inkább nagy falu) azért sokkal inkább van egy identitása, egy jó értelemben vett büszkesége, hogy mi vagyunk San Miguel, és tegyük hozzá, olyan kultúrörökséget őriznek, amire lehetnek is büszkék.

No, szóval megérkeztem. És bármennyire is lenyűgözött a hely, és bármennyire is égett bennem a felfedezés vágya, egy buszon töltött éjszaka után vonzott az ágy, San Miguel pedig megvár… Délutánom aztán szobám takarításával telt – a por is 300 éves? :o) Bár állítólag elődöm, Severin is itt lakott… – és még a zuhany alatt áztatom magam, hát már hallom a szomszédból a kishegedűsök ciripelését, mert hogy nem csak hogy Szent Mihály arkangyal temploma van a tőszomszédságomban, hanem szobámat szó szerint körbeveszi a zeneiskola :o) Hát nem kell messzire mennem a munkahelyemre sem…

Egyik próbaterem (van mégegy hasonló)

Átlátogattam hát első benyomásokat gyűjteni a helyi zeneoktatásról. Rögtön első nap be is fogtak cselló-bőgő szólampróbára. Nos, az első benyomások? Abszolút pozitívan csalódtam! Elődöm elmondásából úgy képzeltem, itt valami teljes fejetlenség van, és hogy nekem kell majd minden alapot lerakni, mindent gagyába rázni, de erről azért szó sincs! Van rendes órarend, többé-kevésbé tartják is magukat hozzá. Alapvetően egészen más a munkametódus mint otthon, de ez nem volt meglepetés, erre Severin már felkészített. Szóval itt csak csoportos zeneórák vannak, gyakorlatilag zenekar centrikus minden. Csoportos óra – vagy ha úgy tetszik zenekar – viszont minden nap! Hangszert haza sem viszik, gyakorlatilag csak itt, csak együtt játszanak. A Latin-Amerikaiak alapvetően társas lények, hogy valaki a négy fal között magányosan zenélgessen, nem illik bele az életstílusukba. És hogy milyen eredménnyel? Nos, van a rendszernek előnye, hátránya. A zeneiskola még nemrégi, tehát 2-3 évnél senki sem tanul régenbben, de hát ahhoz képpest le a kalappal! Olyan energikusan játszanak, hogy azt hinném, lángra kap a hegedű! Más felől a hátrány a technikai nagyvonalúsàg illetve a súlyos intonációs hiányosságok! Mikor első alkalommal ismerkedésként eljátszottak nekem egy korábban tanult helyi barokk triószonáta-tételt – már említett minden elismerésem mellett – olykor olyannyira a felismerhetetlenségig hamis volt, hogy tényleg nem tudtam eldönteni, hogy amit hallok, az dúr vagy moll akkord akar-e lenni, mert a kontextusba mindkettő beleillett… Azért hát akadni fog tennivaló is velük elegendő… (Egyébként azt hiszem, ez olyen “fejétől bűzlik a hal” dolog, mert a tanáruk is igen hamisan mutatta nekik. Mentségére legyen mondva, neki sem a hegedű az első hangszere, de hát az igénytelenség akkor is igénytelenség.)

Mint írtam, szerdán mindjárt befogtak szólampróbálni. Két napot külön-külön próbáltunk hát, meg még ma is egy órát, aztán ünnepélyesen rámbízták a feladatot, hogy az első tutti próbát vezessem. És hát mint mondtam: le vagyok nyűgözve! Mert hát rohadtul tehetségesek! Inkább vissza kell őket már fogni, hogy azért nem mindig praktikus mindent egész vonóval játszani… és ami pláne lenyűgözött, hogy nagyon fogékonyak, hogy akarnak tanulni, és pillanatok alatt át álltak arra, hogy akkor most csak szépen lassan! pucolunk, és tisztítunk, és percek alatt tisztább is lett! (Egyébként meg magamtól is egészen le voltam nyűgözve, hogy spanyolul (+kézzel-lábbal) egészen tisztességesen át tudtam adni, amit akartam. Hozzá teszem, azért ebben is nagy segítség, hogy akarnak tőlem tanulni, és meg akarnak érteni!). És jön a hétvége, elvileg hétfőn lenne a következő próba, de hát mit van mit tenni, ha a gyerekek megszavazták, hogy holnap is legyen próba?... :o)

Néhány további kép: