Még mindig Santa Cruz-ból...

Igen, Adrian testvér nem siette el a dolgot, eddig minden féle egyéb teendője volt, épp most érkezett meg, ma este utazunk San Miguel-be. Előtte azonban szeretnék beszámolni arról az egy hétről, amit itt töltöttem, a “Sánta Grúz” városában.

A tesók

Helmut testvér

Casimir testvér

Mindenek előtt még adós vagyok vele, hogy bemutassam a verbita paptestvéreket, akikkel itt együtt lakom:

Jelenleg három testvér van itt: Helmut, Casimir és Dario. És persze ne feledkezzünk meg legfontosabbról, Pjotr Nawrot-ról sem, a lengyel zenetudós testvérről, a missziós barokk zene elismert kutatójáról, aki szintén itt lakik, jelenleg azonban Lengyelországban van, tanít egy egyetemen, így vele majd csak januárban lesz alkalmam személyesen megismerkedni.

Tehát a jelen lévő három testvér:

Dario testvér

Helmut testvért, aki a reptéren fogadott, már említettem. Ő itt a házfőnök, német származású testvér, de már vagy harminc éve él Dél-Amerikában, és saját bevallása szerint már olyannyira aklimatizálódott itt, hogy Németországban már nincs is semmi keresnivalója. Közlekedési stílusában is felvette a helyi szokásokat, vagyis lényegesen többet használja a dudát, mint a féket… szintén saját bevallása szerint a türelem nem az erőssége.

Aztán itt van Casimir, a lengyel származású testvér, aki szintén huszon-sok éve él már Bolíviában, korában Cochabambában volt, sőt töltött pár évet San Miguel-ben is.

És végül az ifjú tesó, Dario, aki épp csak 1-2 éve került ki egy szlovák papi szemináriumból, aki még néhány magyar szóval is megörvendeztetett itt a világ másik végén (na csak körülbelül annyival, amennyivel én őt szlovákul...) és mindenki vele bíztat, hogy ne aggódjak, lám, ő is úgy jött, hogy meg sem tudott szólalni spanyolul, és most bezzeg… 

Spanyol

…egyébként nekem meg eszembe sem jutott aggódni, nem először fordul elő életemben, hogy bedobnak egy idegennyelvű országba. Persze nem állítom, hogy jó érzés kukaként ülni társaságban, vagy mikor a legbanálisabb dolgok sem jutnak az eszembe, de lassan kezdek is túl lenni ezen a fázison. Most persze ez legfontosabb feladatom, hogy gyorsan és hatékonyan tanuljam a nyelvet, és ehhez minden optimális körülmény adott. Január óta, mióta tudom, hogy jövök, már tanulgattam a nyelvet, de az egyetem mellett inkább csak szerény időráfordítással. A tavasszal jártam is az egyetemre egy haladó üzleti spanyol kurzusra (csak ott volt hely...), ami semmilyen szempontból nem volt optimális, de jó volt, hogy itt a nyelvtanban meglehetősen előreszaladtunk (vagy 5 féle igeidővel stb.), melyeknek mibenlétét sikerült is nagyjából felfogni, így most már “csak” be kell gyakorolni őket, és ezzel már egyedül is boldogulok. Vettem még otthon egy nyelvtani feladatgyűjteményt, ezt a 300 feladatot kb. 100 nap alatt lelkiismeretesen végig is csinálom, és az már egy haladó szint. Ezen kívül írom ki mindazon szavakat, melyek útamba kerülnek, és ez sokkal gyorsabban megy, mit ahogy tanulni tudom őket. Vettem egy spanyol Bibliát is, így a napi evangéliumot most már mindig két nyelven olvasom, ebből is sokat tanulva, és őszintén már azon kezdek agyalni, hogy egyáltalán mit akarok én még egy nyelvtanártól, akit Adrian testvér ígért, hogy szerez nekem San Miguel-ben. Mit kérdezzek még? Mindenem magvan ami a tanuláshoz kell.  És persze mondanom sem kell, hogy beszédgyakorlásra is van alkalom, bőven…

Társas élet

Carola és Marcela

 … hiszen a helyiek nem is lennének Latin-amerikaiak, ha hagynának, hogy egyedül legyek. Kezdődött a dolog Carolával és Marcelával, a két szomszédos tinilánnyal, akik esténként törzsvendégek itt a tesóknál, mondhatni Helmut testvér “tiszteletbeli unokái”. Eleinte csak mint a kuka hallgattam a diskurzust, késöbb, mikor a testvérek visszavonultak, lányoknak elkezdtem mutogatni fényképezőgépemen a hosszú útról készült fotókat, így sokat mutogatva, keveset beszélve egészen jól el voltunk. Különösen Miami-től voltak lenyűgözve – amiről egyébként teljesen használhatatlan képeim vannak csak. Szegények itt is meg vannak fertőzve az USA-őrülettől. Aztán persze előkerültek a hazai fotók is, és ami a legviccsesebb volt, hogy ott volt még a fényképezőgépemben a “Szegény Dzsoni és Árnika” mesekönyv, melynek lapjait még otthon egészen más okból lefényképeztem. Hát el kezdtem nekik mesét mondani  (spanyolul!) a “mujer mala con cientas caras”-ról (100 arcú boszorkány). Legjobban a “csiribú-csiribá” varázsige ragadta meg őket, ezt még másnap is idézték, és olyan jól csinálták a kis boszik, hogy egészen megijedtem tőlük, hogy még a végén kacsává változtatnak, vagy hogy másnap a szabadon szaladgáló tyúkok, kakasok és kiscsibék mellett kacsák is fognak szaladgálni az utcában... :o)

ismerkedés Loro-val

Más nap aztán már látogatóban is voltam a szomszédban megismerkedni Carola kiskutyájával és loro-jával (akit én naívan csak lepapagájoztam, mert nekem aztán minden kampóscsőrű egzotikus madár papagáj, de nem, ő nem papagáj, ő egy loro). Később a lányok próbáltak befogni, hogy segítsek nekik angolul chat-elni valami szimpi Fülöp-szigeteki sráccal a Facebook-on, mert az ő angoltudásuk még az én spanyolomnál is sokkal gyérebb (vagyis megreked néhány ilyen vagány “come on baby!”-fordulat szintjén). A kommunikáció azonban igencsak szánalmasra sikerült, hisz a srác a háló másik végén sem volt sokkal magasabb szinten…

Megint más nap Marcellával és egy szimpi barátjával (Daniellel) futottam össze itt a piactéren sétálva, akit aztán nagyon meg tudtam örvendeztetni néhány forittal, euro centtel, penivel, és dollár centtel gazdagítva pénzgyüjteményét. 

A másik személy, akivel jól eldumáltam, Susi volt, a szakácsnő, aki itt nap mint nap elkényeztet minket fenséges ebédekkel. 

 
Aztán vasárnap ebédre vendégségben volt nálunk Hellen és Zulma, két korombeli lány, akik aztán ebéd után elvittek intenzív helyismereti sétára, mutogatva fűt, fát, bogarat, teleírva újabb 2-3 oldalt a szótárfüzetemben. Vicces, hogy egyre több a füzetemben az olyan helyi botanikai, zoológiai vagy gasztronómiai szakkifejezés, melynek magyar megfelelője nem lévén mindenféle körülírások kerülnek a másik oldalra, mint pl. “édes üdítőital aszaltbarackkal” vagy “terebélyes fa piros virággal”, illetve mellékelve a vonatkozó kép száma a fényképezőgépemben. Bementünk előbb a “casco viaje”-ba (belváros), majd onnan kizarándokoltunk egy Cotoka nevű közeli városkába.

A város

Főtér és katedrális, valamint palmera-fák

Egyébként a hét folyamán többszőr is voltam már a belvárosban, háromszor kísérettel (először Helmut-tal, aztán Adrian-nal vízum ügyeket intézni, majd vasárnap az említett lányokkal), és tegnap először már egyedül is. A város céltáblaszerűen van felépítve, öt koncentrikus körgyűrűvel. Feltűnő, hogy a centrumban sem nagyon vannak 1-2 emeletesnél magasabb házak. Ennek oka állítólag, hogy homokos talaj révén drága magasabb házat alapozni. Santa Cruz turisztikai szempontból nem túl érdekes város. Van a közepén egy katedrális, és nagyjából ennyi. Persze frissen érkezett európai számára minden érdekes, és minden hétköznapi részlet más, mint otthon. A tömegközlekedést itt úgy nevezett „micro”-k, vagyis kis buszok bonyolítják, melyeknek megállójik nincsenek, ki-ki hol éri, leállítja. Bérlet, jegy nem létezik, beszálláskor másfél boliviano-t nyom az ember a sofőr kezébe (kb. 7-8 boliviano felel meg egy euronak). Két busz van, ami innen a városba visz, az 58-as, és a 67-es.

Misén

Vasárnap ezúttal egy alig két éve szentelt templomban voltam Helmut testvérrel. Ez a gyülekezet Helmut testvér büszkesége. Korábban állítólag egy iskolában miséztek, és Húsvét vasárnap sem voltak többen 25 főnél, mikor ő idekerült. Aztán ő nagy optimistán – németországi gyűjtésből – felépíttette ezt a templomot, és ha már templom van, lett gyülekezet is: most 200-300 hívő jár ide rendszeresen. Habár itt nem énekeltek olyan lelkesen, mint a másik helyen, de legalább nem is olyan hamisan.

Időjárás

Hát mit mondjak? Általában 35 fok körül van a nappali átlaghőmérséklet, felhő eddig csak ritkán volt az égen. De egyáltalán nem olyan kibírhatatlan a dolog, főleg hogy az idő nagy részét árnyas szobában töltöm. Valahogy úgy képzeltem, hogy persze, a helyiek biztosan megszokták már a hőséget, nekik ez természetes, csak én európai fogok szenvedni, de nem. Nekik éppúgy melegük van, és ha odafigyelünk a védekezési taktikáikra, felvesszük napi ritmusukat, élünk a felkínált üdítőkkel, magunknak is elviselhetővé tehetjük.

Volt olyan reggel, mikor vastagon megállt a szmog a tájon. Azt mondják, nagyrészt Brazíliából hozza ide a szél. Aztán a délelőtt folyamán kitisztul az idő. Amiért aggódtam, hogy asztmám hogyan fog reagálni az itteni klímára, hát kopogjuk le, hála Istennek eddig a legcsekélyebb panaszom sem volt. A szmog is inkább csak enyhe fejfájást okoz, mintsem asztmatikus tüneteket.

Aztán tegnap erős szél támadt, ami itt annyit jelent, hogy az ember szemét-száját telefújja porral.

Ma reggel az esős évszak is megküldte előfutárát: először esett egy kis eső, mióta itt vagyok. Itt állítólag februártól novemberig szinte egyáltalán nem szokott esni – ehhez képpest a fák egész zölden tartják magukat – novembertől februárig aztán annál többet. Lassan kezdődik az esős évszak…

Szúnyogok

…és az esős évszak hozza magával a szúnyogokat is. A malária erre felé nem jellemző, viszont a másik hasonló magas lázzal járó betegség, a dengue-láz itt is divatos. Ezt is szúnyogok terjesztik, így a védekezés itt nem csak kényelmi kérdés. Itt minden szobán szúnyogháló van, miket szigorúan csukni kell. Ennek ellenére többször ébredtem szúnyogzümmögésre. Reggel aztán kikérdeztem Casimir testvért a szúnyogok elleni harc részleteiről, és megnyugtatott, hogy az éjjel aktív szúnyogfajta ártalmatlan, a dengue-láz terjesztő típus nappal vadászik. Nappal még nem-igen találkoztam szúnyoggal, talán alkonyatkor, mikor az emberek előjönnek társas életet élni, és mikor Helmut testvér végighadonássza a tornácot elektromos “tenniszütő” szúnyogcsapójával. Korábbi elveimmel ellentétben én is beláttam, hogy van rosszabb is, minthogy az ember súnyogriasztó-sprétől bűzlik, és beruháztam egy sprébe.

  

Napi ritmus, életstílus...

Továbbra is sokat alszom mostanában, általában délután is, és jól esik, hogy végre megengedem magamnak.

Egyébként, amikor éppen nem társas életet élek, az időmet kitölti a nyelvtanulás, és a környezettel való ismerkedés. Nyitott szemmel, füllel járok-kelek, és ha kell, hát abból tanul a gyerek, ha kérdez…

Tegnap voltam először egyedül a városban, voltam a verbita könyvesboltban, és vettem egy tanulmányt Pjotr Nawrot testvértől a missziós barokk zenéről, persze spanyolul, abban a reményben, hogy hamarosan már tudom olvasni. Egyenlőre csak igen keserves szótárazások árán megy, de annál többet tanulok belőle. Feltétlenül szeretném januárra nagyjásból áttanulmányozni, hogy mire először találkozom Pjotr testvérrel, már képben legyek a témában. Vettem egy másik kötetet is, amit lényegesen jobban tudok olvasni. Ez egy partitúra, válogatás egy Zippola nevű olasz származású missziós barokk zeneszerző egyházi műveiből. Ezen új szerzemények tanulmányozásába tegnap úgy belelkesedtem, hogy ebédelni is elfelejtettem. Végre valami konkrét, kézzel fogható darabja misszióm tárgyának, a helyi barokk zenének.

Összefoglalva az itteni életstílusról tett első benyomásokat: 

Nem vagyok azért annyira az Isten háta mögött, mint gondoltam volna. A fiatalok ugye itt is a facebook-on lógnak (tegnap este már kaptam egy szemrehányást, Carolától, hogy nem válaszoltam a facebook-üzenetére, mert hát milyen barlanglakó vagyok már, hogy nem nézem naponta (kb. havonta egyszer szoktam nézni...)), és itt is mobiltelefonnal rohangálnak (apropó: én is kaptam egy telefont). Azért ez, legalábbis Santa Cruz,  nem is a legutolsó nyomornegyed. Ha kicsit keresünk, Magyarországon is találunk olyan cigány-... ő... boccs, romatelepet, amihez már csak egy kis fantázia kell, hogy az itteni viszonyokat elképzeljük... De ami fontos különbség: itt nem hallok senkit panaszkodni! Azért lényegesen szegényebbek az emberek, mint pl. Magyarországon, mégis, otthon hányszor hallom a házban, az utcán, hogy a fene egye meg a kormányt, hogy már megint emelik a gázt, a villanyt... Igaz, a fűtésszámláért itt nem is nagyon kell aggódni, de feltűnő, hogy itt az emberek elégedettebbek, hogy ott áll az anyuka a buszon, lóg rajta a három gyerek, 40 fok, de nem látok az arcán a megkeseredetséget, mint otthon oly gyakran. 

Társas élete a mate-tea körül (Marcelina, Helmut, Teresa)

A másik fontos észrevétel: itt az emberek ráérnek egymásra. Ez fontos különbség! Olyan nincs, hogy “bocs, most nem érek rá”. Esténként az emberek nem rohannak sehova, spontán találkozgatnak, el mate-teázgatnak (ez a szerintem förtelmesen keserű teakészítmény együtt szopogatása szokott a találkozás ürügyeként szolgálni), és beszélgetnek, és hagyják, hogy teljen az idő. Igazából valami olyasmit csinálnak, amire nálunk azt mondjuk, hogy Isten őrizzen tőle, hogy fiataljaink így “lógjanak” szabad idejükben, hisz még rossz társaságba keverednek, és legjobb, ha “értelmesen” lekötjük őket, vagyis ha egyik különóráról a másikra rohannak… De itt nincs rohanás, csak töltjük az időt együtt, és cseréljük ki egymással életünket, gondolatainkat. És nincs “rossz társaság” sem. Akiket én itt megismertem, olyan őszinte, tisztaszívű, jó emberek, mind amilyenekről úgy szívem mélyén mindig azt gondoltam, hogy ez lenne a normális. Mégis azt tapasztaltam, hogy nálunk 1000-ből ha egy ilyennel találkozni… és lám, el sem hiszem, itt tényleg ez a normális? Hát ezek első benyomásaim az emberekről, majd meglátjuk, mennyiben módosul az idővel. És persze már most felmerül bennem a kérdés, hogy ebben az életformában hol, milyen szerepet tölt be a zeneiskola, a zenetanulás, hogy milyen külső keretek felelnek meg ennek az életstílusnak. És lehet-e, és ha igen, hogyan, spontán érkező ifjakból zenekart, kórust építeni? Ezekre a kérdésekre fogom keresni a választ új otthonomban, San Miguel-ben, miközben pillanatok alatt használható szintre kell hogy hozzam a nyelvtudásomat. De mindez már a “jövő zenéje”.