Íme, vasárnap van, kicsit több időm révén próbálom kiegészíteni, ami az első benyomásokból a múltkor kimaradt.
A templom, egyházi élet
Először is hogy hova is kerültem. Ez egy dolog, hogy sokat olvastam, sok képet láttam a jezsuita missziós redukciókról, templomokról. De itt lenni, látni és tapasztalni, az egészen más. Had ajánljam mégegyszer figyelmetekbe a “Misszió” címűfilmet. Hát üzenem mindenkinek, hogy amit ott az őslakosok emberségéről láttok, az nem túlzás!
A város központja, akár akkor, most is a templom. Hát az sem volt semmi élmény első este belépni ebbe a szent épületbe, melynek súlyos faoszlopai, fagerendái mai is e szorgos kezű, tiszta, nyitott szívű indiók emlékét őrzik, akik oly fogékonyak voltak a jezsuita atyák meghívására, és kiknek utódaikban szintén felismerhetőek ezek a vonások. Első másodpercre szinte megütött az az áldott békesség, ami körülvesz e tágas térben. Talán Taizé-ben, vagy egy nagyheti lamentación a Felsőkrisztinában éltem meg ezt a békét, amit itt az első hétköznap esti szent misén. Amúgy kissé rontja az illúziót, hogy az oltártér felett épp javítják a tetőt, így az egész térség be van védőnejlonozva. A nyitott tetőn pedig az esti miséken szó szerint beröhögnek a csillagok.
A miséken egyébként – mint Santa Cruz-ban, és Latin-Amerikában mindenütt – itt is a fiatalos, gitáros énekek a menők. Egyik másik dallam már otthonról is ismerős, de az sem ritka, hogy világszerte ismert Angol-szász melódiákra (mint “My bonny is over the ocean” vagy “Howmany miles has a man walk down”) húznak rá egyházi szöveget. Otthon sosem igazán díjaztam ezeket az inkább tábortűz-hangutlatú ifjúsági miséket, de az itteniek mentségére legyen mondva, nekik tényleg “jól áll”, mert őszinte, mert – velünk ellentétben – nekik tényleg ez a zenei anyanyelvük.
Itt San Miguel-ben hétköznapi miséken nincsen semmilyen hangszeres kíséret, rend szerint egy-két előénekes vezeti az éneket, többé-kevésbé morognak valamit hozzá a többiek.
Vasárnap délelőtt két mise van, 8-kor és 10-kor, illetve egy este. A 8-as a “vének” miséje, míg a 10-es a fiatalosabb. A “vének” alatt értsük azt, hogy ott vannak a falu tekintélyes veteránjai is, a tradíciók örzői, akik maguk barkácsolt hegedűkkel, dobokkal – ha éppen józanok… – még nyekeregnek is valamit a misén. Ezek azok a vének, akik egymás között még Chicito-ul, az itteni indiánok nyelvén is beszélnek. Egyenlőre, ágyamból kimászva épp csak belehallgattam a mise végén a nyekergésükbe, egyébként csak Severin elődöm elbeszéléséből tudom róluk, amit tudok, késöbb majd biztosan mesélek róluk többet is. Aztán voltam a 10-es misén, melynek ifjúsági voltát tessék szó szerint érteni: gyülekezet 2/3-a kb. Volt 18 alatt. Rengeteg gyerek van! Hát zenei szempontból ez övön aluli volt! Mert hogy gitáros dalok (akkusztikus) gitárral, az hagyján lett volna, de gitár nincs, valami rettenetes szintetizátorral produkált ott valaki három billentyűt nyomogatva ilyen előre beprogramozott “Lagzi Lajcsi”-kíséretet, jó erősen kihangosítva, míg két fiatal mikrofonba előénekelt. Ennyi erővel bedobhatnának egy CD-t is, az sem inspirálta volna kevésbé éneklésre a híveket. Állítólag havonta egyszer a zeneiskola is teljesít hangszeres szolgálatot, az talán jobban ízlésem szerint való lesz (főleg hogy lesz beleszólásom).
Egyébként a hatalmas templom mindkét eddigi misén ha nem is tömve, de viszonylag tele volt.
Feltűnő egyébként, mennyire fontos részt vállalnak a laikusok az itteni egyházi életben. Itt szinte minden “önműködő” Adrian testv¡er “csak” celebrálni megy a misére, minden más elő van készítve, olyannyira, hogy mikor kérdeztem, hogy melyik misén milyen zenei csoport szolgál, nem tudta megmondani. Az nem az ő dolga, ő csak celebrál. Többit csinálják, akik csinálják.
Mise után aztán a szemben lévő főtéren egész délután ment a fesztivál, bömböltetve valami Latin-amerikai lé-zenét (amit volt szerencsém a szobámból “élvezni” ebéd utáni sziesztám közben).
Azt hiszem ez általámos: a világban két véglet van: az egyik szerint mindent szabad, azt csinálok, ami nekem jól esik, a többiek meg tűrik, illetve szintén azt csinálják, ami nekik jól esik. A másik véglet az agyonszabályozás, ahol az embernek már arra is hivatalos engedély kell, hogy a fülük tövét megvakarják. Azt hiszem nincs egyértelműen jobb vagy rosszabb, csak ízlés kérdése, hogy e két véglet közötti skálán ki hol érzi a legjobban magát. Tény, hogy Európa (főleg Nyugat-) az agyonszabályozáshoz, míg ez a kontinens a “mindenki-csinálja-ami-jól-esik” véglethez áll közelebb, és úgy látom, nem is panaszkodik senki, hogy pl. ebéd után aludni akar, ha egyszer a szomszéd meg zenét bömböltetni.
Spanyol
Nyelvtudásom szó szerint napról napra érezhetően javul, persze ezzel együtt még nagyon messze vagyok tőle, hogy mindent értsek. Gyakran előfordul, hogy beszéd közben úgy érzem magam, mint aki fejjel megy a falnak, és próbálkozik újra, de hát hogy is menne, ha ezt a szót még NEM TUDOM, sőt körülírni sem… ilyenkor optimális esetben nálam van a szótárfüzetem, feljegyzem magamnak, és otthon utánanézek (kevésbé optimális esetben elfelejtem magamnál tartani a füzetet, és mire szótárközelben vagyok, elfelejtem mit akartam kikeresni...).
Csütörtökön fülön fogott Adrian testvér, azzal, hogy na, elvisz engem egy spanyoltanárhoz. Ezzel elszállított a városka másik végére, ahol senkit sem talált otthon. Ja hát igen – vallotta be – nem volt vele megbeszélve, hogy jövünk… meg igazából még az sem konkrétan, hogy vállal... Na de hát csak nem hagyhatjuk annyiban, haza felé egy spontán ötlettől vezérelve benézett gyülekezetének egy törzstagjához, akit csak úgy Donna Juana-nak szokik szólítani, és úgy spontán megkérdezte, nem tanítana-e. Hát egyenlőre ehhez a Donna Juana-hoz (még jó hogy nem Don Juan… :o) járok minden reggel 9-re spanyolórára. Ő egy már 15 éve nyugdíjas tanítónő, hat gyerekkel és 15 unokával, kik közül mellesleg hárman járnak hozzánk a zenesuliba. Első órán egy ABC-s könyvvel fogadott. Kissé nehéz volt meggyőznöm, hogy csak mert nem beszélem a spanyolt, azért analfabéta nem vagyok… még miután kissebb fogalmazással készültem az első órára, következő alkalommal már megint az ABC-s könyvvel hozakodott elő… Én pedig belementem, hát üsse kő, olvassunk elsős olvasókönyvet. Végülis ahhoz képpest, hogy múlthéten még másfél évesnek éreztem magam, egész szép haladás hat évesnek lenni… És szókincsfejlesztésnek az ABC-s könyv nem is rossz, és tényleg hat éves szinten kell ismerkednem az itteni világgal. Tegnap pl. ennek ürügyén kiselőadást tartott nekem a környéken élő mérges kígyókról (mint például a halálos harapású yoperojobobo-ról :o), hogy ha találkozom velük, akkor nevüken tudjam őket szólítani.
Óráink közben rendszerint ott van a család apraja-nagyja, és főleg az apraja nagyon élvezi a műsort, hogy itt egy nagy darab idegen, aki még beszélni sem tud :o)
Több értelme van viszont, hogy rendszerint, ha valahol nem tudom kifejezni magam, akkor azt szótárral otthon megfogalmazom, és Donna Juana-val kijavítjuk. Nyelvtani feladatokat jövő héttől kezdünk együtt, bár ezen a téren nem is igen tudom, kell-e segítség.
A helyi verbita testvérek
Nem írtam még sokat az itteni verbita atyákról, kikkel együtt élek. Ketten vannak, Adrian (Indonéz) és Dennis (azt hiszem Pápua Újguineai, vagy nam tudom, majd megkérdezem mégegyszer) aki egyébként tegnap el is utazott két hétreCochabambába, így nem volt alkalmam még sokat megtudni róla. Adrian-ra visszatérve: hívjuk egymás között csak “don´t worry”-testvérnek, hisz az első napokban szinte minden kérdésemre ezt válasszolta. Nekem ugyan eszem ágában sem volt aggódni, dehát ha valaki ennyiszer mondja, az ember el kezd gyanakodni :o) Az első benyomás róla (még első tal´lkozásunk előtt), hogy mindig csak ígéri, hogy jön értem. Aztán mikor múlt pénteken végre megjött Santa Cruz-ba, akkor közölte, hogy ő most megy tovább La Paz-ba, és csak kedden San Miguel-be… A második benyomás, mikor pénteken magával vitt Santa Cruz-ba vízum-ügyeket intézni. Fél napig rohangáltunk egyik irodábópl a másikba egy igen csak jártas nőszemélyjel hármasban, orrom alá dugva minden féle aláírnivalókat, vérmintát, fotót, ujjlenyomatot véve, és persze minden helyen némi összeget otthogyva, ami felt¡etelezésem szerint a gördülékeny ügyntézés fontos feltétele… És persze már le is szoktam róla, hogy kérdezzek, hisz a választ úgyis tudom. Don´t worry…
Aztán mikor kifejezte aggályát, mi szerint túlságosan is beleástam magam a zeneiskolai teendőkbe, holott most a nyelvtanulás az első, hát visszakapta a “don´t worry”-ját. Már csak azért sem volt igaza, mert ott tanulok a legtöbbet…
Amúgy hogy mondjam, nem az a németes precizitás uralkodik itt a parókián, amit múlt héten Santa Cruz-ban volt szerencsém tapasztalni.
Aztán van három kutyája is a parókiának, melyből legkissebbik nőstény, és éppen tüzel, a cölibátus pedig a kutyákra nem vonatkozik, így szegénykém állandó szexuális zaklatásnak van kitéve, hiába is próbálják a kanokat pap-testvéreink erkölcsre nevelni.
Hát nem tudom jó-e ez zárásnak, de most elfogyott a mondani valóm…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése