Minden csoda három napig tart...

Mi előtt bárki is bármiféle ördögöket kezdene festeni a falra, had szögezzem le: továbbra is köszönöm, nagyon jól vagyok, és még a mangót sem untam meg, de az édenkert is kezd már mindennapivá válni. És persze a zeneiskolában sem vagyunk már újak egymásnak, az összeszedettség is lankadt kissé, benne vagyunk már a hétköznapok szorgos kis munkájában. És ha nem hallani felőlem semmit, az csupán vagy azt jelenti, hogy nincs időm, vagy azt, hogy az internet működése erre felé kissé szeszélyes, és nem jutottam hozzá, hogy hírt küldjek magamról. Eltelt hát újabb több mint egy hét, lássuk, mi történt.

Zeneiskola

A múlthét elején összedugtuk a fejünket a kollégákkal, hogy mi legyen a karácsonyi koncert műsora. Egyenlőre az is nyitott kérdés, hogy akarjuk-e a Santa Ana (egyik közeli városka)-i zeneiskolával közösen rendezni, ahogyan azt tavaj tették, vagy sem. Javasoltam Corelli karácsonyi Concerto Grosso-jának pastoral tételét, amit a héten el is kezdtünk próbálni. A második hegedűszólamot vettem kezelésbe (4 fő), kikkel gondos pucolgatással tanulgatjuk, kényesebb, mint amilyennek látszik. Ezen kívül végre valahára sikerült felinstalálnom a gépre a Sibelius kottaíróprogramot, és készítettem egy a körülményekre alkalmazott átiratot a “Noche de Paz” című (nálunk “Csendes éj”-ként ismert :o) karácsonyi dalból, 1., 2., könnyű és nagyon könnyű hegedűszólammal, hogy tényleg mindenki játszhasson benne, aki él és mozog. Jó lenne verbuválni hozzá lelkes énekeseket is, ehhez még keresem az alkalmat.

Múlt csütörtökön aztán érkezzett a nagy hír: zenekarunk meghívást kapott Brazíliába, egy innen egy napi buszozásra található városkába, egy az ottani zeneiskolával rendezendő közös koncertre! Utazást, szállást, kaját brazilok állják. Erre a nagylelkű ajánlatra nyílván nem lehet nemet mondani. Az útra december 12-19-e között kerülne sor. Mivel alig pár napra rá lesz a karácsonyi koncertünk, zömében egészen más műsorral, ez elég komoly kihívást jelent. Ebben a helyzetben én az európai fejemmel azt gondolnám, az idő szűkére való tekintettel sűrgősen üljünk össze, beszéljük meg egyik és másik koncert pontos műsorát, mérlegeljük, mennyiben lehetnek átfedések, és készítsünk próbatervet, hogy mire mennyi időnk van. Ehhez viszont első, hogy el kéne dönteni, hogy Santa Ana-val közös műsorral készülünk-e, vagy sem, mert akkor abba nekik is lesz beleszólásuk. Egyenlőre azonban annyi sem történt meg, hogy előkotorják a Santa Ana-i kollégák telefonszámát… Na már most, a kérdésnek anyagi vonzata is van, és ebből adódott egy kis összezörrenésem Adrian testvérrel, aki az anyagiakat a kezében tartja, és aki a dolgot valahogy úgy képzeli, hogy foglalkozzunk most a Brazil meghívással, és majd ha hazaértünk (dec. 19-én!!!), meglátjuk, van-e pénz Santa Ana-val közös koncertre… Értitek?! Szóval lesz három napunk összedobni egy koncertet… Próbáltam megmagyarázni neki, hogy ez nem fog menni, de ha nem AKARJA  megérteni, akkor nincs mit csinálni.

(A másik kérdés, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy szerény személyem részt vehet-e ezen az úton, miután útlevelem egyenlőre Santa Cruz-ban van, ahol a tartós vízumomat intézik.)

Az óta Corellin kívül próbálunk a Brazil útra több korábban tanult szonátát a helyi repertoárból, valamint néhány kórnyékbeli népi dallamot is. Felvettem a harcot: pucolgatjuk az intonációt, "muy despassio" (vagyis nagyon passan - ez szakszókincsem legfontosabb fordulata). Vicces, hogy én, akinek intonációs hiányok miatt (vagy ürügyén?) kellett megismételnem a diplomavizsgámat, lettem itt a tiszta játék apostola, kíméletlenűl, megalkuvást nem tűrve pucolgatva, tetű tempóban... Ma egyik legnagyobb sikernek könyveltem el, mikor szobámból kollégámat hallottam próbálni, ezúttal szintén magasabb intonációs igénnyel.

 A testvérek, barátok, ismerősök

Kik azok, akik itt körülvesznek, akikhez bármi gonddal fordulhatok? Egyenlőre igazából nem sok barátom, ismerősöm van itt. Míg jól vagyok, addig nem is nagyon hiányzik, de azért lassan remélem kialakulnak a kapcsolatok. Vegyük sorba: a testvérek...

...vagyis akik nincsenek itt... Teljesen pap nélkül maradt a város most néhány napra, egyedül engem találnak itt az emberek minden féle kívánságaikkal. Ja és Carmelo-t, egy idősebb gondnok szerű jóembert, aki itt van mindig a ház körül, és akivel most úgy többet beszélgettem, hogy magunk maradtunk. Holnap reggel már itt van Adrian testvér, Dennis pedig, akit még alig ismerek, szombaton tér haza.

De amúgy, ha itt vannak, szóval a testvérek: Nos jelenleg, ha keresnem kell, hogy itteni életemben mi a legnagyobb aggályom, hát az, hogy Adrian testvérben, aki itt helyben legfontosabb kapcsolati személyem, nem tudok maradéktalanul megbízni. Nem, nincsen vele alapvetően semmi gond a hétköznapokban, egészen addig, amíg nincsen semmiben szükségem a segítségére. Na van amikor készségesen segít. De mint már múltkor írtam, a leggyakrabban mindenre csak azt hallom tőle, hogy „don´t worry”, vagy az, hogy „tranquilo” (nyugi), amitől lassan a falra mászom. Nála úgy tűnik ez életfilozófia: meg ne kelljed mozdulni, majd a dolgok megoldják magukat. Hívjuk hát magunk között csak „Pató Pál úr”-nak. A másik, hogy fejébe vette, hogy nem veszem komolyan a nyelvtanulást. Ennek az az alapja, hogy mivel egyedül is boldogulok, az elején mondtam, hogy elég lesz napi egy nyelvóra. És ha elkezdek ugrálni valamilyen kérdésben, mint pl. múltkor ez a Brazil út kérdés, hát fejemhez vágja, hogy én csak tanuljak spanyolul, mintha az én nyelvtudásom bármíly módon is összefüggne azzal a ténnyel, hogy nem lehet 3 nap alatt karácsonyi műsort összedobni. Ez most csak egy apróság volt, de ha a jövőben ez így megy tovább, kissé aggódom, hogy sok mindennek útjában állhat nehézkességével. Szóval röviden azt tanultam az esetből, hogy legjobb, ha nem számítok rá. Csak vannak dolgok, amiben viszont ő itt a főnök, és nem lehet őt megkerülni. Itt van pl. egy apró gyakorlati dolog: a zeneiskola termeiben elég gyenge a világítás, este hétig próbálunk, a gyerekek tönkre teszik a szemüket a kottát bújva. Szóltam neki egyszer, szóltam kétszer. Most menjek az agyára, vagy hívjak én villanyszerelőt saját költségre (mert néhány villanykörte tényleg nem anyagi kérdés) abba a helységbe, ami az ő plébániájához tartozik?      

És arra sem jó gondolni, hogy – adja Isten hogy ne legyen ilyen – ha én pl. 40 fokos lázzal fekszem itt dengue-lázzal, és orvost kéne hívni, akkor is csak azt hallom tőle, hogy „tranquilo”?

Na de kissé messzire mentem. Ez mind csak agyalás, egyenlőre nincsen semmi gond vele. „Pató Pál úr” téma lezárva.   

Ki van itt még a környezetemben? Van a szomszédunkban három ferences nővér is, kik közül Christina nővér – egy igazi földön járó szent, és mellesleg itt az egyik iskola igazgatója – rendszeres vacsoravendég nálunk. Azt hiszem, ha kicsit jobban fogom beszélni a nyelvet – megbízható testvér híján – ő lesz az, akiben lelki szempontból meg tudok bízni.  

Aztán elvileg ugye Michael Heinz, San ignacioban az, aki hivatalosan az én MaZ lelki kísérőm, aki tényleg nagyon jófej, és tényleg nagyon megbízható, egyetlen gond, hogy mióta itt vagyok egyetlen alkalommal találkoztam vele, mikor köszönésen kívül több ideje nem volt rám. Ő itt a püspök jobb keze, fontos ember és állandóan úton van.

Aztán persze ott van Donna Juana, a spanyoltanárom, aki legfontosabb információ forrásom, ami a városba való beilleszkedést illeti, meg néhány felületes ismeretség, akiknek bemutatott engem. Egyébként az is vicces, hogy kis város révén sok esetben be sem kell mutatkoznom, ha találkozom valakivel, mert ők már tudják, hogy én ki vagyok, és mi járatban vagyok itt, csak én nem tudom, hogy ők kik... És ha nem tudják, hát csak azt kell mondanom, hogy a severin utódja vagyok, és már is tudják hova tegyenek.

És persze van a két zenetanárkolléga, Cirro és Amancillo, akikkel eddig szintén inkább csak kollegiális a kapcsolatom, mintsem baráti. És persze a növendékek, akikkel eleinte kissé rideg, tekintélyelvű tanár-diák viszonyban voltunk, most már úgy egészséges mértékben oldódott a dolog. Egyenlőre nagyjából ennyi. Valljuk meg őszintén, nem is tettem eddig sokat, hogy ismerkedjek, eddig sem időm, sem égetően sürgős igényem nem volt jelentősebb lépéseket tenni.  

Spanyol óra

Donna Juanna-nál töltött óráimat pedig nyelv tanuláson kívül arra használom fel, hogy megkérem, meséljen nekem a mérges kígyókon túl a város történelméről, a templom restaurálásáról, a helyi oktatási rendszerről, és a Chiquito indiánok népszokásairól, szóval spanyol óra némi helyismerettel ötvözve, és persze gyűjtöm azon praktikus információkat, melyek itteni működésemet segíteni fogják. Utóbbi napokban pedig sétálgattunk a városban, mutatja hol ki lakik, mit lehet venni. Így legalább végre ismerkedem is egy-két emberrel. Tegnap benéztünk együtt az egyik iskolába, ahol most egy hete nyári szünet van, ahol egy csoport bukott diák éppen angol pótvizsgára készült. Hát a helyi angol oktatásról eddig is volt némi benyomásom – mi után senki sem beszél angolul – nos az angoltanár is csak töri. Mindjárt be is fogtak, mint idegent, hogy szemléltessem a nyelvtanulás fontosságát... Jimi-vel pedig (angoltanár) megegyeztünk, hogy találkozzunk, had gyakorolja az angolt (én meg a spanyolt). Ma pedig végigjártuk a piacot, mindenféle holmit feljergyezve a szótárfüzetembe.  

San Ignacio

A 20 km-re északra fekvő San Ignacio (neve is elárulja, hogy szintén egy jezsuita alapítású városról van szó) kb. 20.000 lakosával a környé fővárosának minősül, még püspöki székhely is. Minden hét hétfőjén itt vendégeskedünk, töltjük együtt a napot a többi verbita testvérrel. Lehetőség ez kissebb vásárlásokra is (több itt a lehetőség), illetve elvileg itt jobb az Internet is. Elvileg! Ugyan is a múlt hétfőn kizárólag azért utaztam an Ignacioba, hogy küldjek nektek fotókat, de az internet nem hogy gyorsabban, de egyáltalán nem működött, sőt a város 3-4 internetkávézója közül sem, egyik sem... így aztán, bocsénat, a képek váratnak magukra.

Látogatás San Juan-ban

Hol is van San Juan? Ez a helyek mind plébániánkhoz tartoznak.

Múlt vasárnap bérmálás volt San Juan-ban, egy kb. 80 km-re lévő néhány száz fős településen, mely azonban még szintén San Miguel-hez, és így Adrian testvér plébániájához tartozik(!). És mivel volt még hely püspök úr és Adrian testvér mellett az autóban, hát velük tartottam. Püspök úr, akiről még otthon azt olvastam, hogy kisrepülőjével járja egyházmegyéje másképp megközelíthetetlen zugait, most poros földutakon vitt minket, hogy elvigye a Szent Lelket ebbe az Isten háta mögötti faluba, ahol szerintem magyar ember még nem jár, és ennek az volt az ára, hogy mise végén spontán énekelnem kellett egy magyar népdalt. Egyéb tekintetben is elég spontán volt az – egyébként német származású – püspök úr, és közvetlenségével gyorsan feloldotta a hivatalos, feszélyezett légkört. Beszédét azzal kezdte, hogy levette, összehajtogatta püspöki sisakját (státuszszimbólunkát), megmutatta, odaadta a gyerekeknek, akik íly módon konsatatálták, hogy még egy püspök is emberből van, és vicces is volt a bácsi, legalábbis sokat nevettek rajta, még ha nem is mindig értettem, hogy min.    

Na egyenlőre búcsúzom. Majd legközelebb mesélek mindarról, amit a környékbeli indiántörzsekről és hagyományaikról megtudtam.  
Néhány kép San Juan-ból: 

San Juan világváros fötere: legelészö malackák és templom

Bérmálás

...és egy keresztelö. Ha már itt van a püspök atya...

A mennyország kapujában 2.

Íme, vasárnap van, kicsit több időm révén próbálom kiegészíteni, ami az első benyomásokból a múltkor kimaradt.

A templom, egyházi élet

Először is hogy hova is kerültem. Ez egy dolog, hogy sokat olvastam, sok képet láttam a jezsuita missziós redukciókról, templomokról. De itt lenni, látni és tapasztalni, az egészen más. Had ajánljam mégegyszer figyelmetekbe a “Misszió” címűfilmet. Hát üzenem mindenkinek, hogy amit ott az őslakosok emberségéről láttok, az nem túlzás!

A város központja, akár akkor, most is a templom. Hát az sem volt semmi élmény első este belépni ebbe a szent épületbe, melynek súlyos faoszlopai, fagerendái mai is e szorgos kezű, tiszta, nyitott szívű indiók emlékét őrzik, akik oly fogékonyak voltak a jezsuita atyák meghívására, és kiknek utódaikban szintén felismerhetőek ezek a vonások. Első másodpercre szinte megütött az az áldott békesség, ami körülvesz e tágas térben. Talán Taizé-ben, vagy egy nagyheti lamentación a Felsőkrisztinában éltem meg ezt a békét, amit itt az első hétköznap esti szent misén. Amúgy kissé rontja az illúziót, hogy az oltártér felett épp javítják a tetőt, így az egész térség be van védőnejlonozva. A nyitott tetőn pedig az esti miséken szó szerint beröhögnek a csillagok.  

A miséken egyébként – mint Santa Cruz-ban, és Latin-Amerikában mindenütt – itt is a fiatalos, gitáros énekek a menők. Egyik másik dallam már otthonról is ismerős, de az sem ritka, hogy világszerte ismert Angol-szász melódiákra (mint “My bonny is over the ocean” vagy “Howmany miles has a man walk down”) húznak rá egyházi szöveget. Otthon sosem igazán díjaztam ezeket az inkább tábortűz-hangutlatú ifjúsági miséket, de az itteniek mentségére legyen mondva, nekik tényleg “jól áll”, mert őszinte, mert – velünk ellentétben – nekik tényleg ez a zenei anyanyelvük.

Itt San Miguel-ben hétköznapi miséken nincsen semmilyen hangszeres kíséret, rend szerint egy-két előénekes vezeti az éneket, többé-kevésbé morognak valamit hozzá a többiek.

Vasárnap délelőtt két mise van, 8-kor és 10-kor, illetve egy este. A 8-as a “vének” miséje, míg a 10-es a fiatalosabb. A “vének” alatt értsük azt, hogy ott vannak a falu tekintélyes veteránjai is, a tradíciók örzői, akik maguk barkácsolt hegedűkkel, dobokkal – ha éppen józanok… – még nyekeregnek is valamit a misén. Ezek azok a vének, akik egymás között még Chicito-ul, az itteni indiánok nyelvén is beszélnek. Egyenlőre, ágyamból kimászva épp csak belehallgattam a mise végén a nyekergésükbe, egyébként csak Severin elődöm elbeszéléséből tudom róluk, amit tudok, késöbb majd biztosan mesélek róluk többet is. Aztán voltam a 10-es misén, melynek ifjúsági voltát tessék szó szerint érteni: gyülekezet 2/3-a kb. Volt 18 alatt. Rengeteg gyerek van! Hát zenei szempontból ez övön aluli volt! Mert hogy gitáros dalok (akkusztikus) gitárral, az hagyján lett volna, de gitár nincs, valami rettenetes szintetizátorral produkált ott valaki három billentyűt nyomogatva ilyen előre beprogramozott “Lagzi Lajcsi”-kíséretet, jó erősen kihangosítva, míg két fiatal mikrofonba előénekelt. Ennyi erővel bedobhatnának egy CD-t is, az sem inspirálta volna kevésbé éneklésre a híveket. Állítólag havonta egyszer a zeneiskola is teljesít hangszeres szolgálatot, az talán jobban ízlésem szerint való lesz (főleg hogy lesz beleszólásom).   

Egyébként a hatalmas templom mindkét eddigi misén ha nem is tömve, de viszonylag tele volt.

Feltűnő egyébként, mennyire fontos részt vállalnak a laikusok az itteni egyházi életben. Itt szinte minden “önműködő” Adrian testv¡er “csak” celebrálni megy a misére, minden más elő van készítve, olyannyira, hogy mikor kérdeztem, hogy melyik misén milyen zenei csoport szolgál, nem tudta megmondani. Az nem az ő dolga, ő csak celebrál. Többit csinálják, akik csinálják.

Mise után aztán a szemben lévő főtéren egész délután ment a fesztivál, bömböltetve valami Latin-amerikai lé-zenét (amit volt szerencsém a szobámból “élvezni” ebéd utáni sziesztám közben).  

Azt hiszem ez általámos: a világban két véglet van: az egyik szerint mindent szabad, azt csinálok, ami nekem jól esik, a többiek meg tűrik, illetve szintén azt csinálják, ami nekik jól esik. A másik véglet az agyonszabályozás, ahol az embernek már arra is hivatalos engedély kell, hogy a fülük tövét megvakarják. Azt hiszem nincs egyértelműen jobb vagy rosszabb, csak ízlés kérdése, hogy e két véglet közötti skálán ki hol érzi a legjobban magát. Tény, hogy Európa (főleg Nyugat-) az agyonszabályozáshoz, míg ez a kontinens a “mindenki-csinálja-ami-jól-esik” véglethez áll közelebb, és úgy látom, nem is panaszkodik senki, hogy pl. ebéd után aludni akar, ha egyszer a szomszéd meg zenét bömböltetni. 

Spanyol

Nyelvtudásom szó szerint napról napra érezhetően javul, persze ezzel együtt még nagyon messze vagyok tőle, hogy mindent értsek. Gyakran előfordul, hogy beszéd közben úgy érzem magam, mint aki fejjel megy a falnak, és próbálkozik újra, de hát hogy is menne, ha ezt a szót még NEM TUDOM, sőt körülírni sem… ilyenkor optimális esetben nálam van a szótárfüzetem, feljegyzem magamnak, és otthon utánanézek (kevésbé optimális esetben elfelejtem magamnál tartani a füzetet, és mire szótárközelben vagyok, elfelejtem mit akartam kikeresni...).

Csütörtökön fülön fogott Adrian testvér, azzal, hogy na, elvisz engem egy spanyoltanárhoz. Ezzel elszállított a városka másik végére, ahol senkit sem talált otthon. Ja hát igen – vallotta be – nem volt vele megbeszélve, hogy jövünk… meg igazából még az sem konkrétan, hogy vállal... Na de hát csak nem hagyhatjuk annyiban, haza felé egy spontán ötlettől vezérelve benézett gyülekezetének egy törzstagjához, akit csak úgy Donna Juana-nak szokik szólítani, és úgy spontán megkérdezte, nem tanítana-e. Hát egyenlőre ehhez a Donna Juana-hoz (még jó hogy nem Don Juan… :o) járok minden reggel 9-re spanyolórára. Ő egy már 15 éve nyugdíjas tanítónő, hat gyerekkel és 15 unokával, kik közül mellesleg hárman járnak hozzánk a zenesuliba. Első órán egy ABC-s könyvvel fogadott. Kissé nehéz volt meggyőznöm, hogy csak mert nem beszélem a spanyolt, azért analfabéta nem vagyok… még miután kissebb fogalmazással készültem az első órára, következő alkalommal már megint az ABC-s könyvvel hozakodott elő… Én pedig belementem, hát üsse kő, olvassunk elsős olvasókönyvet. Végülis ahhoz képpest, hogy múlthéten még másfél évesnek éreztem magam, egész szép haladás hat évesnek lenni… És szókincsfejlesztésnek az ABC-s könyv nem is rossz, és tényleg hat éves szinten kell ismerkednem az itteni világgal. Tegnap pl. ennek ürügyén kiselőadást tartott nekem a környéken élő mérges kígyókról (mint például a halálos harapású yoperojobobo-ról :o), hogy ha találkozom velük, akkor nevüken tudjam őket szólítani.

Óráink közben rendszerint ott van a család apraja-nagyja, és főleg az apraja nagyon élvezi a műsort, hogy itt egy nagy darab idegen, aki még beszélni sem tud :o)

Több értelme van viszont, hogy rendszerint, ha valahol nem tudom kifejezni magam, akkor azt szótárral otthon megfogalmazom, és Donna Juana-val kijavítjuk. Nyelvtani feladatokat jövő héttől kezdünk együtt, bár ezen a téren nem is igen tudom, kell-e segítség. 

A helyi verbita testvérek

Nem írtam még sokat az itteni verbita atyákról, kikkel együtt élek. Ketten vannak, Adrian (Indonéz) és Dennis (azt hiszem Pápua Újguineai, vagy nam tudom, majd megkérdezem mégegyszer) aki egyébként tegnap el is utazott két hétreCochabambába, így nem volt alkalmam még sokat megtudni róla. Adrian-ra visszatérve: hívjuk egymás között csak “don´t worry”-testvérnek, hisz az első napokban szinte minden kérdésemre ezt válasszolta. Nekem ugyan eszem ágában sem volt aggódni, dehát ha valaki ennyiszer mondja, az ember el kezd gyanakodni :o) Az első benyomás róla (még első tal´lkozásunk előtt), hogy mindig csak ígéri, hogy jön értem. Aztán mikor múlt pénteken végre megjött Santa Cruz-ba, akkor közölte, hogy ő most megy tovább La Paz-ba, és csak kedden San Miguel-be… A második benyomás, mikor pénteken magával vitt Santa Cruz-ba vízum-ügyeket intézni. Fél napig rohangáltunk egyik irodábópl a másikba egy igen csak jártas nőszemélyjel hármasban, orrom alá dugva minden féle aláírnivalókat, vérmintát, fotót, ujjlenyomatot véve, és persze minden helyen némi összeget otthogyva, ami felt¡etelezésem szerint a gördülékeny ügyntézés fontos feltétele… És persze már le is szoktam róla, hogy kérdezzek, hisz a választ úgyis tudom. Don´t worry… 

Aztán mikor kifejezte aggályát, mi szerint túlságosan is beleástam magam a zeneiskolai teendőkbe, holott most a nyelvtanulás az első, hát visszakapta a “don´t worry”-ját. Már csak azért sem volt igaza, mert ott tanulok a legtöbbet… 

Amúgy hogy mondjam, nem az a németes precizitás uralkodik itt a parókián, amit múlt héten Santa Cruz-ban volt szerencsém tapasztalni.

Aztán van három kutyája is a parókiának, melyből  legkissebbik nőstény, és éppen tüzel, a cölibátus pedig a kutyákra nem vonatkozik, így szegénykém állandó szexuális zaklatásnak van kitéve, hiába is próbálják a kanokat pap-testvéreink erkölcsre nevelni.

Hát nem tudom jó-e ez zárásnak, de most elfogyott a mondani valóm…

A Mennyország kapujából...

Gyerekek, ez rohadt jó volt!!!

Muszáj, hogy most azonnal megosszam veletek! Alig egy órája fejezodött be, ma volt az első próbám az itteni zeneiskola zenekarával – mármint az első tutti próba, amit én vezettem. Hát ezekkel aztán lehet dolgozni! Nem akármilyen zenekarom van! Fúúúh micsoda évnek nézet elébe…!

Érik a mangó

És egyáltalán: ma harmadik napja vagyok San Miguel-ben (igen, ha hiszitek, ha nem, végre megérkeztem!), és minden szempontból úszok a boldogságban, és egyszerűen nem tudok eltelni vele! Ahogyan Adrian testvér – itteni főverbita – mondta, ez itt a mennyország kapuja, és én meg hozzáteszem, hogy a templom hátsóutvara, vagyis a mi kertünk pedig maga az édenkert. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer olyan kertem lesz szobámtól néhány lépésre, ahol egész évben kókuszdió, banán és papája terem, és most pedig éppen a mangóérés idejében érkeztem. Van egy mangófánk, ami csak úgy roskadozik az érett gyümölcstől, és csak úgy rohad alatta a maradék, mert hát töredékét sem tudjuk megenni a termésnek… (Emlékszem, mikor kb. 8 éves koromban apu egyszer beszerzett valahonnan egy ultraexotikus mangó nevű gyümölcsöt, amit aztán hármasban ünnepélyes keretek között el is fogyasztottunk. Ki gondolta volna, hogy egyszer ez is eljön: tegnap csak úgy ebéd utám magamba tömtem három mangót. Ez már majdnem olyan, mint mikor azért volt érdemes Németországba költözni, mert ott éjjel-nappal Nutellát lehet enni... . Egyébként Györgyinek üzenem, hogy narancs pedig állítólag majd csak télen, vagyis június-júliusban lesz :o) 

...meg a kókusz...

...és persze a banán.

Balra a próbaterem és a szobám ablaka, szemben a templom.

És azzal sem sokan dicsekedhetnek, hogy a szobájuk a világörökség része. Pedig szó szerint így van! Itt lakom (és innen írok) azzal a templommal egy épületben, mely egyike azon kevés jezsuita redukciós templomoknak, melyek mai napig állnak és működnek. (Aminek egyébként praktikus előnye is van. A 300 éves vastag falak között kellemes hűvös van, akkor is ha kinnt 35-40 fokok dúlnak.)

Egyébként meglepően tűrhető az időjárás, nem vészesebb, mint otthon nyáron. Talán ez annak is köszönhető, hogy az úgy nevezett bolíviai “mélyföld” sem annyira mély, hisz itt is 400-500 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Állítólag az esősévszak is – amivel továbbra is csak fenyegetnek, idáig alig esett – inkább csak lejjebb, pl. Paraguájban fülledt, párás, itt fenntebb nem annyira.

De haladjunk most már sorban! Kedd éjszaka utaztunk Adrian testvérrel. Vicces, hogy már a buszon milyen fontos emerekkel utaztam, ismerkedtem meg: először is egyik hegedűtanár, leendő kollégám is most utazott vissza. Aztán találkoztam egy svajci múzeológussal, aki itt műemlékvédelmi ügyekben van látogatóban, valamint megismerkedtem egy idősebb hölggyel, itteni valamiféle oktatásügyi főmuftitval. Persze komolyabb ismerkedésnek az éjszakai út nem kedvez: amennyire tudtunk, aludtunk.

A templom San Miguel-ben (kötelezö turistafotó...)

És napkelte után nem sokkal megérkeztünk előbb San Ignacio-ba, majd San Miguel-be. Hát tudjátok, láttam róla már sok fényképet (meg csináltam is…), de hát a valóság az összehasónlíthatatlanul szebb! Azért ez a templom hatalmas, és tekintélyes, és az utcák sokkal színesebbek (hála a vörös földnek…) és tisztábbak, sokkal rendesebbek, mint amit Santa Cruz külvárosában láttam! Egy ilyen kis városnak (inkább nagy falu) azért sokkal inkább van egy identitása, egy jó értelemben vett büszkesége, hogy mi vagyunk San Miguel, és tegyük hozzá, olyan kultúrörökséget őriznek, amire lehetnek is büszkék.

 

No, szóval megérkeztem. És bármennyire is lenyűgözött a hely, és bármennyire is égett bennem a felfedezés vágya, egy buszon töltött éjszaka után vonzott az ágy, San Miguel pedig megvár… Délutánom aztán szobám takarításával telt – a por is 300 éves? :o) Bár állítólag elődöm, Severin is itt lakott… –  és még a zuhany alatt áztatom magam, hát már hallom a szomszédból a kishegedűsök ciripelését, mert hogy nem csak hogy Szent Mihály arkangyal temploma van a tőszomszédságomban, hanem szobámat szó szerint körbeveszi a zeneiskola :o) Hát nem kell messzire mennem a munkahelyemre sem…

Egyik próbaterem (van mégegy hasonló)

Átlátogattam hát első benyomásokat gyűjteni a helyi zeneoktatásról. Rögtön első nap be is fogtak cselló-bőgő szólampróbára. Nos, az első benyomások? Abszolút pozitívan csalódtam! Elődöm elmondásából úgy képzeltem, itt valami teljes fejetlenség van, és hogy nekem kell majd minden alapot lerakni, mindent gagyába rázni, de erről azért szó sincs! Van rendes órarend, többé-kevésbé tartják is magukat hozzá. Alapvetően egészen más a munkametódus mint otthon, de ez nem volt meglepetés, erre Severin már felkészített. Szóval itt csak csoportos zeneórák vannak, gyakorlatilag zenekar centrikus minden. Csoportos óra – vagy ha úgy tetszik zenekar – viszont minden nap! Hangszert haza sem viszik, gyakorlatilag csak itt, csak együtt játszanak. A Latin-Amerikaiak alapvetően társas lények, hogy valaki a négy fal között magányosan zenélgessen, nem illik bele az életstílusukba. És hogy milyen eredménnyel? Nos, van a rendszernek előnye, hátránya. A zeneiskola még nemrégi, tehát 2-3 évnél senki sem tanul régenbben, de hát ahhoz képpest le a kalappal! Olyan energikusan játszanak, hogy azt hinném, lángra kap a hegedű! Más felől a hátrány a technikai nagyvonalúsàg illetve a súlyos intonációs hiányosságok! Mikor első alkalommal ismerkedésként eljátszottak nekem egy korábban tanult helyi barokk triószonáta-tételt – már említett minden elismerésem mellett – olykor olyannyira a felismerhetetlenségig hamis volt, hogy tényleg nem tudtam eldönteni, hogy amit hallok, az dúr vagy moll akkord akar-e lenni, mert a kontextusba mindkettő beleillett… Azért hát akadni fog tennivaló is velük elegendő…  (Egyébként azt hiszem, ez olyen “fejétől bűzlik a hal” dolog, mert a tanáruk is igen hamisan mutatta nekik. Mentségére legyen mondva, neki sem a hegedű az első hangszere, de hát az igénytelenség akkor is igénytelenség.)

Mint írtam, szerdán mindjárt befogtak szólampróbálni. Két napot külön-külön próbáltunk hát, meg még ma is egy órát, aztán ünnepélyesen rámbízták a feladatot, hogy az első tutti próbát vezessem. És hát mint mondtam: le vagyok nyűgözve! Mert hát rohadtul tehetségesek! Inkább vissza kell őket már fogni, hogy azért nem mindig praktikus mindent egész vonóval játszani… és ami pláne lenyűgözött, hogy nagyon fogékonyak, hogy akarnak tanulni, és pillanatok alatt át álltak arra, hogy akkor most csak szépen lassan! pucolunk, és tisztítunk, és percek alatt tisztább is lett! (Egyébként meg magamtól is egészen le voltam nyűgözve, hogy spanyolul (+kézzel-lábbal) egészen tisztességesen át tudtam adni, amit akartam. Hozzá teszem, azért ebben is nagy segítség, hogy akarnak tőlem tanulni, és meg akarnak érteni!). És jön a hétvége, elvileg hétfőn lenne a következő próba, de hát mit van mit tenni, ha a gyerekek megszavazták, hogy holnap is legyen próba?... :o)


Néhány további kép: 

Santa Cruz és Chiquitania tempomai - térkép

Kollégám, Amancio

San Miguel-i utcakép

Ezek ruhát mosnak a lagunában...

Ö az én privát angyalkám, aki az ágyam felett nem csak az álmomat örzi, hanem a szekrényem kulcsát is... :o)

Pici szobám (nem is olyan pici)

A rendetlenség az íróasztalomon azóta is egyre nagyobb... 

Mondtam már, hogy egy bögö-növendékem is van (Marco)

És a kis csellistám, Hose-Maria

...és a többiek: Robin, Amancio, Alfred, Pedro, Julio-Cezar, Debora, Veronica, Hose-Maria, Marco

Julio-Cezar, Pedro, Debora, Veronica, Marco, Hose-Maria 

Inez, Robin, Amancio, Alfred, Pedro, Julio-Cezar 

Donna Juana, a spanyoltanárom, akiröl következö bejegyzésemben lesz szó

Még mindig Santa Cruz-ból...

Igen, Adrian testvér nem siette el a dolgot, eddig minden féle egyéb teendője volt, épp most érkezett meg, ma este utazunk San Miguel-be. Előtte azonban szeretnék beszámolni arról az egy hétről, amit itt töltöttem, a “Sánta Grúz” városában.

A tesók

Helmut testvér

Casimir testvér

Mindenek előtt még adós vagyok vele, hogy bemutassam a verbita paptestvéreket, akikkel itt együtt lakom:

Jelenleg három testvér van itt: Helmut, Casimir és Dario. És persze ne feledkezzünk meg legfontosabbról, Pjotr Nawrot-ról sem, a lengyel zenetudós testvérről, a missziós barokk zene elismert kutatójáról, aki szintén itt lakik, jelenleg azonban Lengyelországban van, tanít egy egyetemen, így vele majd csak januárban lesz alkalmam személyesen megismerkedni.

Tehát a jelen lévő három testvér:

Dario testvér

Helmut testvért, aki a reptéren fogadott, már említettem. Ő itt a házfőnök, német származású testvér, de már vagy harminc éve él Dél-Amerikában, és saját bevallása szerint már olyannyira aklimatizálódott itt, hogy Németországban már nincs is semmi keresnivalója. Közlekedési stílusában is felvette a helyi szokásokat, vagyis lényegesen többet használja a dudát, mint a féket… szintén saját bevallása szerint a türelem nem az erőssége.

Aztán itt van Casimir, a lengyel származású testvér, aki szintén huszon-sok éve él már Bolíviában, korában Cochabambában volt, sőt töltött pár évet San Miguel-ben is.

És végül az ifjú tesó, Dario, aki épp csak 1-2 éve került ki egy szlovák papi szemináriumból, aki még néhány magyar szóval is megörvendeztetett itt a világ másik végén (na csak körülbelül annyival, amennyivel én őt szlovákul...) és mindenki vele bíztat, hogy ne aggódjak, lám, ő is úgy jött, hogy meg sem tudott szólalni spanyolul, és most bezzeg… 

Spanyol

…egyébként nekem meg eszembe sem jutott aggódni, nem először fordul elő életemben, hogy bedobnak egy idegennyelvű országba. Persze nem állítom, hogy jó érzés kukaként ülni társaságban, vagy mikor a legbanálisabb dolgok sem jutnak az eszembe, de lassan kezdek is túl lenni ezen a fázison. Most persze ez legfontosabb feladatom, hogy gyorsan és hatékonyan tanuljam a nyelvet, és ehhez minden optimális körülmény adott. Január óta, mióta tudom, hogy jövök, már tanulgattam a nyelvet, de az egyetem mellett inkább csak szerény időráfordítással. A tavasszal jártam is az egyetemre egy haladó üzleti spanyol kurzusra (csak ott volt hely...), ami semmilyen szempontból nem volt optimális, de jó volt, hogy itt a nyelvtanban meglehetősen előreszaladtunk (vagy 5 féle igeidővel stb.), melyeknek mibenlétét sikerült is nagyjából felfogni, így most már “csak” be kell gyakorolni őket, és ezzel már egyedül is boldogulok. Vettem még otthon egy nyelvtani feladatgyűjteményt, ezt a 300 feladatot kb. 100 nap alatt lelkiismeretesen végig is csinálom, és az már egy haladó szint. Ezen kívül írom ki mindazon szavakat, melyek útamba kerülnek, és ez sokkal gyorsabban megy, mit ahogy tanulni tudom őket. Vettem egy spanyol Bibliát is, így a napi evangéliumot most már mindig két nyelven olvasom, ebből is sokat tanulva, és őszintén már azon kezdek agyalni, hogy egyáltalán mit akarok én még egy nyelvtanártól, akit Adrian testvér ígért, hogy szerez nekem San Miguel-ben. Mit kérdezzek még? Mindenem magvan ami a tanuláshoz kell.  És persze mondanom sem kell, hogy beszédgyakorlásra is van alkalom, bőven…

Társas élet

Carola és Marcela

 … hiszen a helyiek nem is lennének Latin-amerikaiak, ha hagynának, hogy egyedül legyek. Kezdődött a dolog Carolával és Marcelával, a két szomszédos tinilánnyal, akik esténként törzsvendégek itt a tesóknál, mondhatni Helmut testvér “tiszteletbeli unokái”. Eleinte csak mint a kuka hallgattam a diskurzust, késöbb, mikor a testvérek visszavonultak, lányoknak elkezdtem mutogatni fényképezőgépemen a hosszú útról készült fotókat, így sokat mutogatva, keveset beszélve egészen jól el voltunk. Különösen Miami-től voltak lenyűgözve – amiről egyébként teljesen használhatatlan képeim vannak csak. Szegények itt is meg vannak fertőzve az USA-őrülettől. Aztán persze előkerültek a hazai fotók is, és ami a legviccsesebb volt, hogy ott volt még a fényképezőgépemben a “Szegény Dzsoni és Árnika” mesekönyv, melynek lapjait még otthon egészen más okból lefényképeztem. Hát el kezdtem nekik mesét mondani  (spanyolul!) a “mujer mala con cientas caras”-ról (100 arcú boszorkány). Legjobban a “csiribú-csiribá” varázsige ragadta meg őket, ezt még másnap is idézték, és olyan jól csinálták a kis boszik, hogy egészen megijedtem tőlük, hogy még a végén kacsává változtatnak, vagy hogy másnap a szabadon szaladgáló tyúkok, kakasok és kiscsibék mellett kacsák is fognak szaladgálni az utcában... :o)

ismerkedés Loro-val

Más nap aztán már látogatóban is voltam a szomszédban megismerkedni Carola kiskutyájával és loro-jával (akit én naívan csak lepapagájoztam, mert nekem aztán minden kampóscsőrű egzotikus madár papagáj, de nem, ő nem papagáj, ő egy loro). Később a lányok próbáltak befogni, hogy segítsek nekik angolul chat-elni valami szimpi Fülöp-szigeteki sráccal a Facebook-on, mert az ő angoltudásuk még az én spanyolomnál is sokkal gyérebb (vagyis megreked néhány ilyen vagány “come on baby!”-fordulat szintjén). A kommunikáció azonban igencsak szánalmasra sikerült, hisz a srác a háló másik végén sem volt sokkal magasabb szinten…

Megint más nap Marcellával és egy szimpi barátjával (Daniellel) futottam össze itt a piactéren sétálva, akit aztán nagyon meg tudtam örvendeztetni néhány forittal, euro centtel, penivel, és dollár centtel gazdagítva pénzgyüjteményét. 

A másik személy, akivel jól eldumáltam, Susi volt, a szakácsnő, aki itt nap mint nap elkényeztet minket fenséges ebédekkel. 

 
Aztán vasárnap ebédre vendégségben volt nálunk Hellen és Zulma, két korombeli lány, akik aztán ebéd után elvittek intenzív helyismereti sétára, mutogatva fűt, fát, bogarat, teleírva újabb 2-3 oldalt a szótárfüzetemben. Vicces, hogy egyre több a füzetemben az olyan helyi botanikai, zoológiai vagy gasztronómiai szakkifejezés, melynek magyar megfelelője nem lévén mindenféle körülírások kerülnek a másik oldalra, mint pl. “édes üdítőital aszaltbarackkal” vagy “terebélyes fa piros virággal”, illetve mellékelve a vonatkozó kép száma a fényképezőgépemben. Bementünk előbb a “casco viaje”-ba (belváros), majd onnan kizarándokoltunk egy Cotoka nevű közeli városkába.

A város

Főtér és katedrális, valamint palmera-fák

Egyébként a hét folyamán többszőr is voltam már a belvárosban, háromszor kísérettel (először Helmut-tal, aztán Adrian-nal vízum ügyeket intézni, majd vasárnap az említett lányokkal), és tegnap először már egyedül is. A város céltáblaszerűen van felépítve, öt koncentrikus körgyűrűvel. Feltűnő, hogy a centrumban sem nagyon vannak 1-2 emeletesnél magasabb házak. Ennek oka állítólag, hogy homokos talaj révén drága magasabb házat alapozni. Santa Cruz turisztikai szempontból nem túl érdekes város. Van a közepén egy katedrális, és nagyjából ennyi. Persze frissen érkezett európai számára minden érdekes, és minden hétköznapi részlet más, mint otthon. A tömegközlekedést itt úgy nevezett „micro”-k, vagyis kis buszok bonyolítják, melyeknek megállójik nincsenek, ki-ki hol éri, leállítja. Bérlet, jegy nem létezik, beszálláskor másfél boliviano-t nyom az ember a sofőr kezébe (kb. 7-8 boliviano felel meg egy euronak). Két busz van, ami innen a városba visz, az 58-as, és a 67-es.

Misén

Vasárnap ezúttal egy alig két éve szentelt templomban voltam Helmut testvérrel. Ez a gyülekezet Helmut testvér büszkesége. Korábban állítólag egy iskolában miséztek, és Húsvét vasárnap sem voltak többen 25 főnél, mikor ő idekerült. Aztán ő nagy optimistán – németországi gyűjtésből – felépíttette ezt a templomot, és ha már templom van, lett gyülekezet is: most 200-300 hívő jár ide rendszeresen. Habár itt nem énekeltek olyan lelkesen, mint a másik helyen, de legalább nem is olyan hamisan.

Időjárás

Hát mit mondjak? Általában 35 fok körül van a nappali átlaghőmérséklet, felhő eddig csak ritkán volt az égen. De egyáltalán nem olyan kibírhatatlan a dolog, főleg hogy az idő nagy részét árnyas szobában töltöm. Valahogy úgy képzeltem, hogy persze, a helyiek biztosan megszokták már a hőséget, nekik ez természetes, csak én európai fogok szenvedni, de nem. Nekik éppúgy melegük van, és ha odafigyelünk a védekezési taktikáikra, felvesszük napi ritmusukat, élünk a felkínált üdítőkkel, magunknak is elviselhetővé tehetjük.

Volt olyan reggel, mikor vastagon megállt a szmog a tájon. Azt mondják, nagyrészt Brazíliából hozza ide a szél. Aztán a délelőtt folyamán kitisztul az idő. Amiért aggódtam, hogy asztmám hogyan fog reagálni az itteni klímára, hát kopogjuk le, hála Istennek eddig a legcsekélyebb panaszom sem volt. A szmog is inkább csak enyhe fejfájást okoz, mintsem asztmatikus tüneteket.

Aztán tegnap erős szél támadt, ami itt annyit jelent, hogy az ember szemét-száját telefújja porral.

Ma reggel az esős évszak is megküldte előfutárát: először esett egy kis eső, mióta itt vagyok. Itt állítólag februártól novemberig szinte egyáltalán nem szokott esni – ehhez képpest a fák egész zölden tartják magukat – novembertől februárig aztán annál többet. Lassan kezdődik az esős évszak…

Szúnyogok

…és az esős évszak hozza magával a szúnyogokat is. A malária erre felé nem jellemző, viszont a másik hasonló magas lázzal járó betegség, a dengue-láz itt is divatos. Ezt is szúnyogok terjesztik, így a védekezés itt nem csak kényelmi kérdés. Itt minden szobán szúnyogháló van, miket szigorúan csukni kell. Ennek ellenére többször ébredtem szúnyogzümmögésre. Reggel aztán kikérdeztem Casimir testvért a szúnyogok elleni harc részleteiről, és megnyugtatott, hogy az éjjel aktív szúnyogfajta ártalmatlan, a dengue-láz terjesztő típus nappal vadászik. Nappal még nem-igen találkoztam szúnyoggal, talán alkonyatkor, mikor az emberek előjönnek társas életet élni, és mikor Helmut testvér végighadonássza a tornácot elektromos “tenniszütő” szúnyogcsapójával. Korábbi elveimmel ellentétben én is beláttam, hogy van rosszabb is, minthogy az ember súnyogriasztó-sprétől bűzlik, és beruháztam egy sprébe.

  

Napi ritmus, életstílus...

Továbbra is sokat alszom mostanában, általában délután is, és jól esik, hogy végre megengedem magamnak.

Egyébként, amikor éppen nem társas életet élek, az időmet kitölti a nyelvtanulás, és a környezettel való ismerkedés. Nyitott szemmel, füllel járok-kelek, és ha kell, hát abból tanul a gyerek, ha kérdez…

Tegnap voltam először egyedül a városban, voltam a verbita könyvesboltban, és vettem egy tanulmányt Pjotr Nawrot testvértől a missziós barokk zenéről, persze spanyolul, abban a reményben, hogy hamarosan már tudom olvasni. Egyenlőre csak igen keserves szótárazások árán megy, de annál többet tanulok belőle. Feltétlenül szeretném januárra nagyjásból áttanulmányozni, hogy mire először találkozom Pjotr testvérrel, már képben legyek a témában. Vettem egy másik kötetet is, amit lényegesen jobban tudok olvasni. Ez egy partitúra, válogatás egy Zippola nevű olasz származású missziós barokk zeneszerző egyházi műveiből. Ezen új szerzemények tanulmányozásába tegnap úgy belelkesedtem, hogy ebédelni is elfelejtettem. Végre valami konkrét, kézzel fogható darabja misszióm tárgyának, a helyi barokk zenének.

Összefoglalva az itteni életstílusról tett első benyomásokat: 

Nem vagyok azért annyira az Isten háta mögött, mint gondoltam volna. A fiatalok ugye itt is a facebook-on lógnak (tegnap este már kaptam egy szemrehányást, Carolától, hogy nem válaszoltam a facebook-üzenetére, mert hát milyen barlanglakó vagyok már, hogy nem nézem naponta (kb. havonta egyszer szoktam nézni...)), és itt is mobiltelefonnal rohangálnak (apropó: én is kaptam egy telefont). Azért ez, legalábbis Santa Cruz,  nem is a legutolsó nyomornegyed. Ha kicsit keresünk, Magyarországon is találunk olyan cigány-... ő... boccs, romatelepet, amihez már csak egy kis fantázia kell, hogy az itteni viszonyokat elképzeljük... De ami fontos különbség: itt nem hallok senkit panaszkodni! Azért lényegesen szegényebbek az emberek, mint pl. Magyarországon, mégis, otthon hányszor hallom a házban, az utcán, hogy a fene egye meg a kormányt, hogy már megint emelik a gázt, a villanyt... Igaz, a fűtésszámláért itt nem is nagyon kell aggódni, de feltűnő, hogy itt az emberek elégedettebbek, hogy ott áll az anyuka a buszon, lóg rajta a három gyerek, 40 fok, de nem látok az arcán a megkeseredetséget, mint otthon oly gyakran. 

Társas élete a mate-tea körül (Marcelina, Helmut, Teresa)

A másik fontos észrevétel: itt az emberek ráérnek egymásra. Ez fontos különbség! Olyan nincs, hogy “bocs, most nem érek rá”. Esténként az emberek nem rohannak sehova, spontán találkozgatnak, el mate-teázgatnak (ez a szerintem förtelmesen keserű teakészítmény együtt szopogatása szokott a találkozás ürügyeként szolgálni), és beszélgetnek, és hagyják, hogy teljen az idő. Igazából valami olyasmit csinálnak, amire nálunk azt mondjuk, hogy Isten őrizzen tőle, hogy fiataljaink így “lógjanak” szabad idejükben, hisz még rossz társaságba keverednek, és legjobb, ha “értelmesen” lekötjük őket, vagyis ha egyik különóráról a másikra rohannak… De itt nincs rohanás, csak töltjük az időt együtt, és cseréljük ki egymással életünket, gondolatainkat. És nincs “rossz társaság” sem. Akiket én itt megismertem, olyan őszinte, tisztaszívű, jó emberek, mind amilyenekről úgy szívem mélyén mindig azt gondoltam, hogy ez lenne a normális. Mégis azt tapasztaltam, hogy nálunk 1000-ből ha egy ilyennel találkozni… és lám, el sem hiszem, itt tényleg ez a normális? Hát ezek első benyomásaim az emberekről, majd meglátjuk, mennyiben módosul az idővel. És persze már most felmerül bennem a kérdés, hogy ebben az életformában hol, milyen szerepet tölt be a zeneiskola, a zenetanulás, hogy milyen külső keretek felelnek meg ennek az életstílusnak. És lehet-e, és ha igen, hogyan, spontán érkező ifjakból zenekart, kórust építeni? Ezekre a kérdésekre fogom keresni a választ új otthonomban, San Miguel-ben, miközben pillanatok alatt használható szintre kell hogy hozzam a nyelvtudásomat. De mindez már a “jövő zenéje”.

London - Miami - Santa Cruz

Udvozlet Santa Cruz-bol, utolso koztes allomasomrol.
Tegnap reggel erkeztem meg a boliviai melyfold legnagyobb (2 millios) varosaba, Santa Cruz-ba. Eddig - nehany elhanyagolhato aprosagtol eltekintve - minden terv szerint ment, most az itteni verbitaktol irok, varva, hogy ertemjojjenek vegleges vendeglatoim, es elvigyenek kuldetesem vegleges helyere, San Miguel-be.
De haladjunk sorban:

London

Tomi

Londoni harom napom alvassal, internetes ugyintezessel, es persze kissebb-nagyobb londoni setakkal telt. Mivel voltam mar eletemben Londonban, 2x is, igy maga a turistaskodas abszolut sokadrendu volt. Tomi nap kozban altalaban az egyetemen volt (most egy honapja kezdett a University College London nemet-olasz szakan tanulni), este, illetve szombaton viszont egyutt nyakunkba vettuk a varost, tettuk mindezt ugy, hogy a turistak millioinak fenykepezogepe altal agyonkoptatott nevezetessegek (mint Towerbridge, Big Ben, Trafalgar squar vagy Backingham palota) kozul egyet sem ejtettunk utba :o) Annal inkabb London rejtett, olykor bizar szepsegeit. Leginkabb London szamomra eddig teljesen ismeretlen csatornarendszere es lakohajoi nyugoztek le. Ez itt a reklam helye: lattunk egy eladot is, mindossze 18.000 Fontert! :o) ugy kiprobalnam egy-ket hetre, milyen lehet egy ilyenen lakni...

Tomi es az egyetem

Aztan Tomi megmutatta az egyetemet (mar amennyire azt foldi halandok, beleptetokartya nelkul lathatjak), majd elvitt London igencsak sokszinu Camden town negyedebe. Na Gezuka, nesze neked kultursokk: 20 meteren belul 5 fele kulonbozo nyelv/szin/szag/kaja/kultura a fold minden reszerol. Tisztara ugy ereztem magam, mint a Disneyland-ben, ahol minden csak szemfenyvesztes, semmi sem realis. Na nesz, tan kicsit alabecsulted a "meg mindig csak Europa"-Londont?! Erhet-e ennel tobb idegen kultur elmeny, mint itt, 3 nap alatt?

Vasarnap reggel aztan vettem a satorfamat, irany a Heathrow-repuloter! Nos emlitette Tomi, hogy a londoni metro nem csak draga, de megbizhatatlan is, hat ezt volt szerencsem meg is tapasztalni. Eloszor mikor Miles End-en zarva volt a megallo, kiiras szerint 7.15-ig. De hisz 7.20 van! Vagy mi? 6.20?? Ja hogy most van oraatallitas... ? Meg az a szerencse, hogy vissza allitottak, es nem elore! Hat - mondjak - menjek 205-os busszal Pandingtown-ig, majd onnan metroval tovabb. Hat az egy orat, amit az oraatallitassal nyertem, korul-belul el is vesztettem a busszal, melz vagy masfel orat tekergett a City-n at. Ja, es utana metroval. Aha, ami nem csak hogy ritkan jart vasarnap reggel, de garazsba is ment, igy egyel tobbszor kellett atszalni, tekeregni a londoni foldalatti labirintusban. Majd meg azt is idoben sikerult kitalalni, hogy melyik terminalrol indul a repulo (a jegybol nem derult ki), summa summarum, igy ora atallitassal egyutt, kissebb izgalmakkal sikerult is beallni a "chack in" sorba szuk ket oraval indulas elott...

a levegoben

 

Utvonal

Az ut hosszu volt, nem sikerult aludni. Kinomban vegigneztem egy idiota filmet hiperaktiv kiskolyok kalandjairol a behemot idetlen szornyikek orszagaba. Az egyetlen, ami jo volt benne, hogy volt spanyol hangja. Amugy mar a repulon is, de aztan Miami-ben plane meglepett, hogy majdnem tobb spanyol hangot hallani, mint angolt! Szoval az atallas az egyik idegen nyelvrol a masikra fokozatos volt...
Meglehetosen nagy keruloben repultunk, kb. Ujfunland/Kanada-nal erve el az "Ujvilagot", majd vegigrepultunk a keleti part menten. Sajna nem ablaknal ultem, igy a GPS-monitoron kivul nem sokat lattam, viszont fenykepezett helyettem szorgosan egy ablak menti kedves ur.

Valahol a keleti part felett...

Miami

A vamvizsgalat meglepoen gordulekenyen ment (itt mar senkit sem erdekelt, hogy resztvettem-e a nepirtasban 1939 es 45 kozott...), hat megvetettem labam az Egybesult Allamok foldjen. Tulajdonkeppen vicces, hogy sosem voltam az USA-ban, megis ide ugy lep az ember, hogy mar mindent ismer, sot mindenrol velemenye van (ami esetemben nem tul pozitiv, es hozza kell tennem, hogy semmi okom nem lett ra, hogy azt megvaltoztassam).

Miami-i utcakép

Kierve a repuloterrol - csomagokat rogton tovabbkuldtem a boliviai jaratra - attanulmanyozva a buszmenetrendet megallapitottam, hogy biztonsaggal belefer egy rovid Miami varosnezes: busszal be, egy ora seta, busszal vissza. Hat mit mondjak? Mind azoknak, akik meg nem voltam Miami-ben: hat nem vesztettek sokat. Hogy mit zabalnak ezen a yankee-k? Egy nagy betondzsungel, fulledt meleg oktober vegen, hat nem irigylem az izlesuket. Bocs az eloiteletekert, remelem senkit sem bantottam meg. Ami meglepett, hogy sokkal nagyobb varos mint gondoltam. Mert hogy a busz kivitt a hires nevezetes parttal parhuzamos foldsav kozapere, ahonnan gondoltam kisetalok a partra, de ez nem fert bele egy oraba. Viszont oktober 31-e este leven alaposan belekeveredtem egy fergeteges Halloween-i utcai felhajtasba. Ezt kb. ugy kell elkepzelni, hogy a hompolygo tomeg nagyresze mind felvette az ilyenkor szokasos 3-4 klisejelmez egyiket, mint pl. csontvaz, tokfeju, szellem vagy vereshulla, es lathatoan ki-ki nagyon elvezte, hogy o most mennyire eredeti. Voltam egy templomban is, ahol villogo neonfeny mellett egy tokfeju ijesztgette a gyerekeket. Hat erre fele igy adoznak a halottak emlekenek...
...ennyi fert bele, gurultam vissza a repuloterre. Es kivel talalkozom a Boliviaba igyekvo repulore varva? Adrianba, a svajci MaZ-bajtarsba, akivel St. Gabriel-ben egyutt toltottuk a Nagyhetet! Tudtam, hogy o is Boliviaban (Cochabamba-ban) lesz MaZ, de aztan Husvet ota elvaltak utjaink, es nem sejtettem (ahogyan o sem rolam), hogy o is csak most kel utra! Igyhat egy repulon utaztunk.
Ez az ut aztan gyorsan elropult, hisz aludtam vegig, mint akit fejbevertek. Arra ebredtem, mikor bemondtak, hogy idojarasi okokbol a tervek ellenere megsem szallunk le La Paz-ban, hanem egyenesen Santa Cruz-ba megyunk. Na bumm, hat 2 oraval elobb erek oda. Adrian viszont porul jart, o La Paz-bol repult volna tovabb. (Egyebkent La Paz repter ha jol tudom a vilag legmagasabban fekvo repulotere, kb. 4000 meteren. Ez az elmeny most kimaradt, talan majd hazafele... )

Santa Cruz

Nos hat szerencsesen megerkeztem Santa Cruz-ba. A vamvizsgalat itt is zokkenomentes volt, és itt sem kérdezte senki, hogy szervezek-e merényletet Evo Morales ellen, ahogyan azt a magyarok szokták... :o) Bolivia igen baratsagosan fogadott: borult ido, kellemes 20-22 fokkal. Ma aztan egy felho sem volt az egen, de igy sem volt melegebb, mint egy europai nyari napon. Persze megvigasztaltak, hogy lesz ez meg melegebb is...

Verbitak belsoudvara Santa Cruz-ban

Volt hát a reptéren 1-2 órám, míg értemjott Helmut testver, az itteni verbita haz nemet szarmazasu vezetoje. A belvarost megkerulo korgyurun jottunk, igy a varosbol keveset lattam. A verbitak haza a varos deli szelen van, egy olyan kulvarosi negyedben, ami allitolag kb. 15 éve még egyáltalán nem létezett, es most is gyorsan bovul. Sok videki csalad kenyszerul ide felkoltozni, a varosban keresve munkat. Abszolut nomad kertvaros, inkabb egy vegtelenul nagy falu, szabadon szaladgalo csirkekkel, neha tehenekkel, lovakkal. Hajnalban kutyaugatastol, kakaskukorekolastol es egzotikus madarfuttytol zeng a taj.
Erkezes utan reggeli, zuhanyzas, berendezkedtem, Helmut-tal kettesben tartottunk egy miset, ebed, aztan mint akit fejbe kolintottak, vegigaludtam a delutant. Aztan vacsora, kis seta a haz korul, es aludtam tovabb hajnalig. Az alvasritmusom meg nem allt at, hat vegigaludtam az europai, es az itteni ejszakat egyarant.

Ami az udvarból látszik...

na ez milyen fa?

Szorgos hangyák... az emberek kevésbé...

Eddig egyedul meg egyaltalan nem mereszkedtem a haz keritesen tulra. Tisztara ugy erzem magam, mint egy masfel eves gyerek, aki racsodalkozik minden fure, fara, bogarra. Ma reggel pl. minikrokodilokat (vagy nagy darabb gyikokat?) kergettem a kertben fenykepezogeppel a kezeben. Es persze a nyelvi ismereteim is kb. masfel eves szinten vannak: ertegetek sokmindent, de megszolalni meg nem-igen merek. Gyakran gondolkozom magamban spanyolul, es egesz szep mondatokat takolok megamban, de adott elethelyzetben gyakran a legegyszerubb koszonesek nem jonnek meg a nyelvemre. Igy aztan ulok tarsasagban mint a kuka. De nem is baj, kicsit elvezem is, hogy azt hiszik korulottem, hogy egy kukkot sem ertek, pedig...

Íme, az egyenruhás aktív ifjak

Ma délelött Helmut magával vitt Mindenszentek napi misere. Elso gyülekezeti élmény. A gyülekezet aktív ifjai egyenpoloban mar sürögtek-forogtak, mikor megjöttünk. Szívem szerint elbujtam volna valami hátsó padban csöndes megfigyelönek, dehat az ifjak mindjart hellyel kinaltak maguk kozott, egeszen elol, keszsegesen mutogatva nekem, az enekes lapon, hol tartunk. Az itteni egeszen hetkoznapi misek magyar viszonylatban leginkabb egy gitaros ifjusagi misehez hasonlithatok, szoval roviden itt van elet, es mindenki fennhangon enekel. Bar nem tudom mi a jobb, mert igy a klaszterszeru kakaofoniabol nemigen tudtam kivenni az eredeti dallamot. Talan csak a gitar akkordjai nyujtottak nemi megbizhatobb tamaszt...

Egyebkent eddig hatarozottan jol tartanak: egeszen felseges volt az ebed. Es tudjatok mennyivel finomabb a helyben szedett friss banan, es friss ananasz?! Es a frissen preselt mangole? Nem vagyok ehhez hozza szokva hogy igy elkenyeztetnek... Aztan mi lesz velem, ha visszaterek a Graz-i hetkoznapokba a mirelit pizzak es egyeb Hofer-kajak vilagaba?

Varhatoan csak holnaputan, nov. 5-en penteken fognak ertem jonni, es meg akkor is egy napot meg itt fogunk rohangalni vizum ugyben, igy valoszinuleg majd csak a hetvegen erkezem meg vegleg. De addig is van itt is felfedezni valo eleg, kis bemelegites, mielott leendo kollegaimmal, novendekeimmel megismerkednek. 

Hat egyenlore enny hirrel szolgalhatok.
Íme, az újkiadás fotókkal, és néhány ékezettel elvétve... Kezdek rájönni, hogyan lehet ö-t ü-t ó-t stb. elöállítani (na hosszú ö még nincs), kissé körülményes, de a jövöben már így írok, visszamenöleg viszont bocsássátok meg, de nincs idöm mindent átjavítani, nagyon idöigényes...További fotók a német oldalon! (Lasd jobboldali link)

Üdvözlet mindenkinek!