A következő bejegyzés egy jó hónapja vár rá, hogy feltöltsem, folytatása a korábbi levélnek Györgyi és Cili látogatásáról. Reményeim szerint az érintett résztvevők is hozzászólnak majd.
Íme:
Szóval menni, vagy maradni? A döntés megszületett: Cili – kihasználva, hogy a dörzsölt, helyi ismeretekkel rendelkező német lányok Cochabambáig elkísérik – az utazás mellett döntött, hogy aztán Cochabambából egyedül megjárja Sucre-t, Potosit, sőt, belekóstoljon egy kicsit a sósivataba is. De erről inkább számoljon be ő maga. Én most visszatérek San Ignacio-ba, ahol Györgyivel elbúcsúztattuk vendégeinket, és a testvéreknél töltöttük az éjszakát.
 |
| kilátás a dombról: San Ignacio |
Másnap aztán motortaxival kizarándokoltunk egy közeli dombra, hogy onnan megcsodáljuk a kilátást, majd este Miguel testvérrel együtt felkerekedtünk Santa Ana felé, ahol püspök híján Miguel testvér bérmálta meg a helyi ifjakat a faluünnep (Anna-nap) előestéjén. Györgyivel maradtunk hát másnapra, hogy egy faluünnepet is lássunk egyszer, itt Santa Ana-ban, a Chiquito missziók legkissebbikében, ahol a hagyományok még a legelevenebben élnek, ahol a zeneiskola ifjai együtt húzzák a nótát a vénekkel.
 |
| Együtt húzza fiatal és öreg |
Györgyi: Leírhatatlan élmény egy ilyen ünnep, látni az elevenen él
ő hagyományokat a maga maskaráiban, hiedelmeivel, zenebonájával - ahol ki-ki fújja a maga nótáját, persze anélkül, hogy a lehető legkisebb mértékben is zavartatná magát az 5 m-rel arrább teljesen más ritmusban és tonalitásban játszó másik csapattól; na meg hogy a fuvolát ki jobbra ki meg balra tartotta :). Igaz, Európában is többfele szokás, mégis itt láttam először bottáncot - persze azt nagyon el tudom képzelni, hogy felénk nem az 5-10 éves fiúk járják, mint Santa Ana-ban.
 |
| ünnepi körmenet |
Géza: Kedd estére aztán ismét San Ignacio-ban kellett lennünk, hogy fogadjuk érkező zenekarunkat, kórusunkat, hogy felkészüljünk a következő nagy eseményre, a Szent-Ignác-napi ünnepségekre. A helyi közlekedés hiányosságából adódóan végül csak autóstoppal sikerült visszajutni Santa Anából, egy – egyébként spanyol származású – fakereskedő jóvoltából, aki abból kiindulva, hogy minden fehérember rasszista, alapos fejmosást tartott nekünk út közben, hogy itt mindent a helyi indigén lakosok csináltak, nem a jezsuiták, mint azt hangoztatni szokták, és pusziljuk meg az ő indigén munkatársa kacsóját, mert az ő munkájának gyümölcse, hogy most légkondicionált terepjáróval robogunk San Ignacio felé...
Alig egy órával értünk a Ferences parókiára a zenekar előtt. Amancio öt évet öregedett az elmúlt két napon, mikor magára hagytam az összes nebulóval, az út lebonyolításával, de szerencsésen megérkezett, 35 ujjongó San Miguel-i növendékünkkel együtt.
Gy: Nem gondoltam volna, amikor elbúcsuztunk a St Miguel-i gyerekseregtől, hogy ennyire a szívükbe zártak. Megláttak a buszról, és nyomás az új "profe" (tanár), csak úgy csimpaszkodtak a nyakamban, s újabb elbúcsúzásunkig el se akartak ereszteni. Àmikor éppen nem fotós szerepemben foglalatoskodtam - na ez is tetszett ám nekik, ennyi fotó egy nap alatt még egy profi fotósnak is sok lenne - órákig a közeli vásárban lógtunk.
 |
| Készül az ebéd |
 |
| Tanári tanácskozás |
 |
| Hófehérke és a 7(+1) törpe, avagy Györgyi rajongótábora |
G: Itt aztán két napig élveztük a testvérzeneiskola vendégszeretetét. Szülők főztek ránk, és tényleg nem lehet panaszunk, jól tartottak minket! (Ha csak feleennyire lennének segítőkészek a San Miguel-i szülők is... mert hogy mikor szülői értekezleten segítséget kértünk, hogy ki fog gondoskodni a szeptemberben érkező brazíl kórus jólétéről, bizony csend volt, egy szál jelentkező sem akadt.)
 |
| reggeli a "Paz y Bien" zeneiskolában |
 |
| életkép |
Egy közös mise, majd vacsora után elfoglaltuk szálláshelyünktet (tantermek, matracok).
Gy: Gigantikus méretek nem csak a St Ignacio-i templom részéről: Jól nézett ki az 50 fős kórus, hozzá a bolíviai zászló lengetése, s mindez St Ignác "felügyelete alatt".
G: Júli 28-án délelőtt aztán már a katedrálisban főpróbáltunk, ahol aztán az esti nagysikerű koncert is volt.
Másnap reggel aztán elváltak útjaink: a zenekar/kórus felkerekedett újra San Miguel felé, míg én Györgyivel ellenkező irányba: irány a másik Bolívia, az Andok fennsíkja!
Út közben azonban tettünk egy látogatást Concepcion-ban, a Chiquito Zenei Archívumban, ahol kihasználva a zárásig rendelkezésünkre álló másfél órát Györgyivel végigtanulmányoztuk a gyűjtemény katalógusát, kijegyzetelve néhány érdekességet. A kéziratokra már nem maradt idő.
 |
| Concepcion |
Gy: Sajnos... Igazán érdekelt volna, mennyire rágták össze az id
ő vasfogának hívott egerek a chiquito zenei csemegéket, amikből Piotr Nawrotnak köszönhetően pár nappal később általa kiegészített verziót is kaptunk! Szóval igyekszünk az ottani zenét hazatérésünk után sem csupán az emlékezetünkben őrizni. Akinek kedve van efféle zenéléshez, szívesen látjuk köreinkben. G: Santa Cruz-ban aztán elintéztem végre a repülőjegyemet október 5-re Londonból Graz-ba, majd a testvéreknél ebédeltünk, és töltöttük a délutánt. Este aztán buszra ültünk: irány Cochabamba.
Reggel aztán már csöngettünk a cochabambai tesók kapuján. Ekkorra – hála Istennek – Cili is megkerült egyéni felfedezőútjáról, hogy innen közösen folytassuk utunkat. A vasárnapot és a hétfő délelőttöt itt töltöttük Cochabamba-ban, akklimatizálódva a magassághoz (2500 m), mielőtt továbbállnánk magasabbra. Itt meglátogattuk Krisztust a hegy tetején, no meg csengő-bongó-pengő kaktuszait... A „Cancha”-ra (piac) aztán igen kevés idő maradt, hogy bevásároljuk a szükséges csecse-becséket.
 |
| Hát ő lenne a Krisztus... |
 |
| ez pedig Cili, és Krisztus csengő-bongó kaktusza |
 |
| a kaktusz-duó |
 |
| Lefelé a Krisztus-dombról |
Szerencsénkre Gonzalo, a verbita könyvkiadó munkatársa éppen ekkor készült La Paz-ba egy könyvkiállításra, így mi sem egyszerűbb: magával vitt minket autójával és temérdek könyvével. (Gonzalo spanyol származású, 7 éve dolgozik önkéntesként a verbitákkal, Peruban majd Bolíviában, korábban utcagyerekekkel, most a könyvkiadóban, mindenki testvérnek hiszi már.) Kietlen hegyek, más és más színű kőzetek közt emelkedtünk egyre magasabbra, míg aztán megérkeztünk az „Altiplano”-ra, a kietlen, szürke 4000 méteres fennsíkra. Út közben el-elnótáztunk, illetve – mikor már feljött – elfilóztunk a Hold pályájának rejtelmeiről a világ déli felén.
 |
| út közben a fennsík felé |
 |
| útunk legmagasabb pontja |
 |
| a fennsík |
Gonzalo aztán itt is gondoskodott róla, hogy az El Alto-i testvérek befogadjanak minket, így itt is a tesók vendégszeretetét élveztük.
A La Paz felett elterülő El Alto egy 4100 méteren fekvő, immáron szintén milliós város, La Paz-zal együtt kishíján kétmillió lakost számlál az andoki metropol, mely gyakorlatilag Bolívia fővárosa (hivatalosan a lényegesen kissebb Sucre). Ahogy Gonzales mondta, El Alto „a törvényetelen város”, ahol este 7-kor vége a rendőr munkaidejének, és akkor elszabadul a pokol, és balek, aki a piros lámpát tiszteli.
Alaposan begyűjtöttük mindenkitől a jótanácsokat a magassági betegség leküzdésének eszközeiről, fel is készültünk egy zsák koka-levéllel (tudjátok, ezt rágják a helyiek, hogy segítse az oxigén-felvételt, és mellesleg ez volna az a hirhedt növény is, melyből kokaint lehet előállítani), felkészültünk hányásra, fejfájásra, mindenre és ittuk a koka-teát, már előre. Szerencsére aztán egyikünknek sem voltak komolyabb problémái, attól eltekintve, hogy kapkodja az ember a levegőt, ha megfeledkezik magáról, és kissé kilép, ahogyan azt mélyebb földön szokta volt.
Másnap délelőtt aztán hármasban sétára indultunk a környéken. El Alto úgy pocsék, ahogy van: ronda szürke káosz. Aztán elértünk a fennsík pereméhez, ahonnan lecsodálkozhattunk a leszakadásban elterülő La Paz-ra.
 |
| La Paz felülről |
 |
| Napközis otthon |
Dél után aztán Gonzalo először elvitt minket egy verbiták által üzemeltetett napközis otthonba, aztán, mint ígérte, levitt minket La Paz-ba. Itt mindenek előtt a Dumbo-fagyizót, és csak utána szemléltünk meg más látványosságokat, mint a ferences templomot, a katedrálist, a kormányzóság épületét (ahol Evo Morales csücsül), és végül néhány múzeumot.
 |
| tatuhárfa (hangszermúzeum) |
Mi után La Paz-t, El Alto-t nagyjából kipipáltuk az utazólistán, Copacabana felé vettük az irányt másnap, mely már a Titicaca-tó partján fekszik. Innen aztán áthajóztunk a „Nap-szigetre”, melyről az inka mitológia szerint a nap előszőr kelt fel, s mely így egyben az inka kultúra bölcsője. A Titicaca-tó mondhatni a „bolíviai tenger”, hisz bárhogy is fáj, nekik nem jutott az óceánból, illetve ami volt korábban, azt Chile bizony kitulajdonította, és ez azóta is nyílt seb Bolívia számára. De itt, 4000 méteren, a perui határon van egy kis „tengerük”, melyben állítólag még hadi-tengeralattjárójuk is van...
 |
| A Nap-sziget |
A nyolc km hosszú „Nap-sziget” természetesen intenzíven látogatott hely, de ennek ellenére népe nem különösebben hagyja magát zavartatni, élik az életüket a turisták szeme előtt, ahogyan élték száz vagy kétszáz évvel korábban. A szigeten nincs autó, nincs csak gyalog vagy maximum szamárral járható út. Igazi gyöngyszem ez a sziget. És a 16 kilóméteres túra a sziget egyik végétől a másikig és vissza e ritka levegővel bizony igénybe vett kétszer fél napot.
 |
| A szigeten |
 |
| Napisten lábnyomai: innen rugaszkodott el, mielőtt felugrott az égre |
 |
| Áldozat a napistennek |
Gy: Különösen, hogy a festői környezetben való viszonylag rövig alvás után hajnali 5-kor útrakeltünk, hogy megnézzük a sziget névadóját, a Napot, ahogyan felkel. Tél lévén úgy 7 előtt kicsivel bukkan csak fel, ami azt jelentette, hogy teljesen ismeretlen terepen, nem éppen jól kitáblázott gyalogösvényeken és hegyeken vándololtunk majd 2 órát, s játszottuk a vak-vezet-világtalant című elég muris ám de nem éppen célbavezető játékot. Közben kipróbálhattuk a koka állítólagos éhségcsillapító hatását is (ettől vártuk a hajnali erősítést), de úgy tűnik, ez csak helyi gyomor számára sikeres :).
 |
| Napfelkelte |
G: Buszúttal, copacabanai bámészkodással, vásárlással együtt bizony igénybe vett két teljes napot ez a napszigeti kiruccanás. Másnap aztán a lányok ellátogattak Tiwanacu-ba, erről számoljanak be ők. Engem kissé megviselt a magaslati hideg, megfáztam, és inkább El Alto-ban maradtam, a tesóknál.
Gy: Egy órás buszút után odaértünk, s az ottani viszonylatokban borsos belép
őjegy megfizetése után sikerült is kifognunk egy jó idegenvezet
őt, aki félig spanyolul, félig viszont angolul igen érdekes dolgokat magyarázott a kultúra kialakulásáról, találmányaikról és elméleteikről: miszerint a (nem tudom én hányadik számú) világ közepét a négy legnagyobb hegy fogja közre, vagy a világ 3 szintre tagolódásáról vagy az időszámítás rejtelmeiről. Ìgy visszatekintve elég sok fennmaradt ebből az épületegyütesből, de elsőre meglepett a legnagyobb(!) inka-kori műemlék-komplexum rossz állapota.
Visszafele aztán jöttek a buszos kalandok, olyan dugóba kerültünk El Alto határában, ahol kb. másfél óra alatt tudtuk megtenni 300 m-t: még a Balkánon játszódó filmek hatására sem tudtam elképzelni ekkora tolakodást autók és buszok közt a legfullasztóbb szmogban. G: Este aztán lassan, Cochabamát érintve legurultunk a hegyről, és értünk szombat este Santa Cruz-ba. Volt még egy napunk, hogy Piotr Nawrot-nak énekeljünk a vasárnapi miséjén. Hétfőn aztán Györgyi és Cili repültek hazafelé, én pedig gurultam vissza San Miguel-be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése