Cilike utazása, avagy egyszemélyes kalandozás Bolíviában Cili módra

Íme a megkésett, de talán meg nem kopott beszámoló. Jó volt írni, remélem olvasni is az lesz:

Györgyivel a San Miguelben töltött utolsó két napon nem egy feszültséggel teli beszélgetést folytattunk. Nem tudom, ő hogy élte meg, nekem eleinte nem volt könnyű, aztán ahogy mérlegeltem, kialakult bennem az elhatározás: én minél többet szeretnék látni Bolíviából, ha egyedül, hát egyedül. Közben kiderült lassan az is, hogy Cochabambáig mehetek a német MaZ lányokkal együtt (egy biztosíték), ott pedig szívesen látnak az atyák, így megnyugtatóan biztonságos szállásom is lesz – nem beszélve arról, hogy az atyákon keresztül telefonon is elérhető lehetek, mert amúgy a mobilom nem használható. Izgulni izgultam, de kíváncsibb és elszántabb voltam, semhogy ez befolyásoljon.

Vasárnap este tehát elköszöntünk egymástól és elindultam Cochabambába. Az utat Santa Cruzi átszállással gyakorlatilag egyhuzamban tettük meg, ami meglehetősen megviselt, mert éppen hasmenéssel is küzdöttem. Mire hétfő este megéreztünk az atyákhoz (akkor már jó egy napja nem ettem), már alig vártam, hogy egy biztonságos, tiszta helyen lehessek. Olyan jó volt megérkezni! Nem véletlen, hogy Bolíviában Cochabamba vált leginkább az „otthonommá”.

Éppen ott volt Niko is, az osztrák atya, akivel aznap este és másnap is sokat beszélgettem. Vele beszélgetve alakult ki a végleges terv: Potosí, Salar de Uyuni és Sucre a cél, közben az éjszakákat pedig eltölthetem a buszon is. Nagyon hálás vagyok neki a bíztatásért, amit kaptam!

Kedd este padre Wigner intelmeit követően (melyek egy részétől igazából idegesebb lettem mint voltam, de megnyugtatott, hogy olyan nagy szeretettel gondoskodik rólam) indultam. Ő kísért ki a buszhoz és ellátott a magasföldön feltétlen szükséges coca levelekkel.

Az éjszaka a buszon gyorsan és jól telt, hajnali fél hétkor már Potosíban voltam. Alig vártam, hogy kinyissanak az irodák és megvehessem a jegyet Uyuniba. Kiderült, hogy a jegyet az un. Exterminalon kaphatom meg, onnan indulnak a buszom is a sósivataghoz. Végül háromszor jártam körbe kívül-belül az épületet, mire rájöttem, hogy az Exterminal nem a buszpályaudvar egy külső részét jelenti, ahogy én naivan elemezve gondoltam, hanem a régi pályaudvar épületét a városban. Fél kilencre végül meg is lett a jegy és siettem be a központba a mikrobusszal.

Potosí bányászváros, 4060 m magasan fekszik az Andokban – ez a világon a második legmagasabban fekvő város. Hegyük, a Cerro Rico szolgáltatta az ezüstöt, ma pedig ezüst és ón kitermelése zajlik. Potosí nagyon jellegzetes város. Utcái szűkek, éppen elfér benne a mikrobusz és egy-egy gyalogos a két szélen (feltéve, hogy nincs cukorkaárus a járdán). Sajnos, bár ilyen magasan fekszik, a rengeteg hegymenetben erőlködő mikro miatt alig lehet levegőt kapni. A házak egy-két emeletesek, aprók, gyönyörű fafaragásos, üvegezett erkélyekkel. A sok-sok templom mind más: van jellegzetes narancssárgás színű, „lapos tornyú” háromharangos, van kőből épült, magas tornyú, van kupolás…

A főtérhez közel emelkedik a királyi pénzverde impozáns épülete, amiben történeti múzeumot alakítottak ki. Már a főtérre érkezésemkor feltűnt, hogy kb. 20 percenkét valami durran. Nem tudtuk mi ez, míg a múzeumi idegenvezető vállat vonva el nem magyarázta: „Ja, ez bányászváros. A bányászok tüntetnek, ezért robbantgatnak a téren.”

Potosi és a Cerro Rico a katedrális tornyából

Másodiknak a katedráisba tértem be. A toronyból gyönyörű kilátás nyílik a városra. Érdekes volt az is, hogy az öt hatalmas harang mindegyike tehénbőrből hasított (szőrös) szíjjakkal van a gerendákhoz kötözve. A templom belseje, felújítás címén - ízekre volt szedve, de önjelölt quechua idegenvezetőnk így is mindent megmutatott. Azok, akikkel együtt jöttünk le a toronyból szépen lassan elpárologtak, végül egy Argentin és egy Brazil lánnyal hármasban maradtunk ott. Alig bírtunk elszabadulni. Aztán, ha már így megismerkedtünk, együtt folytattuk a városnézést is.

Estére nem maradt apró pénzem, és nem találtam pénzváltót, így Wigner atyát emlegetve gyalog igyekeztem a turisták által nem igen járt utcákon az Exterminalhoz. A buszom csak kilenckor indult, de fél hétkor már ott vártam, sötétedés után nem szívesen tettem volna meg ezt az utat és el is fáradtam kellőképpen. Így legalább volt időm töprengeni, mit fogok csinálni Uyuniban éjjel egy órától reggelig. Az derült ki ugyanis, hogy a buszút mindössze négy órás.

Már kellőképp ideges voltam, pláne, mikor megláttam, hogy csupa kolja nénivel fogok együtt utazni! Nem volt túl bizalomgerjesztő a helyzet. Egyetlen fiatal lány várt rajtam kívül, és lám, éppen egymás mellé szólt a jegyünk! Próbáltunk beszélgetni is. Elmagyaráztam neki, amennyire spanyol szavaimmal és kézzel, lábbal, mimikával tudtam, milyen ideges vagyok az éjjel miatt. Mikor megértette végre rám mosolygott: „O, tranquillo!” Elmondta, hogy a busz úgysem megy tovább reggelig, így aki akar, reggelig aludhat a buszban. Puff, a nagy kő leesett a szívemről! Ilyen a Gondviselés! Nagyon hideg volt éjjel, kint fagyott, de hálózsákom volt és a buszban lehettem, nem az utcán (mert Uyuniban még pályaudvar sincs).

Uyuni olyan, mint a westernfilmek elhagyatott, szürke, lapos, szélfútta városai, csak hideg van, laknak benne és betonból épült. Maga a város ennél több érdekességet nem nyújt, de innen indulnak a túrák a Salar de Uyuniba. Ez a sósivatag egy hatalmas sós tó, a Minchin tó kiszáradása után maradt az Altiplanon, kiterjedése 10538 km². Én az idő szűke miatt egy egynapos túrát választottam, ami a sivatag közepén lévő kaktuszokkal teli szigetre visz el, majd vissza.



Űrkutatók a sósivatagban... (sókristályt gyűjtünk)



A sivatag gyönyörű! Hóhoz egyáltalán nem hasonlító fehérség körbe mindenütt, amerre a szem ellát, a távolban pedig magas hegycsúcsok. A só többféle érdekes formában szilárdul meg (pl. ötszögletes nagy foltok), és több helyen kevés víz is van rajta, ami távolról nézve visszatükrözi a hegyeket. A ki sziget kb. egy óra alatt teljesen bejárható. Egy jellegzetes, igen lassan növő (100 év alatt 1 m), oszlopforma kaktusz nő meg rajta, valamint néhány lámát is lehet látni. Ennek a kaktusznak, mikor elhal, érdekes, lyukacsos mintázatú fája is marad.

Itt rengeteg a turista, és a különböző túraszervező irodák nagy tapasztalattal irányítják őket. A kirándulásokon ételről is gondoskodnak (méghozzá előre megkérdezik, ki vegetáriánus vagy allergiás!), így aztán jót piknikeztünk a szigeten. Hazafelé – nem kis bosszúságomra – jó egy órát töltöttünk perspektívafotók készítésével. Valahogy soha nem tudtam megérteni, mi a jó abban, hogy egy látszólag embernagyságú nutellás üveget ölelgessek, vagy egy óriás gumidinoszaurusz elől meneküljek. Egy velünk utazó belga házaspár direkt erre készülve a következő kellékeket cipelte magával: egy üveg nutella, egy doboz Pringle’s chips, egy babkonzerv, egy narancssárga, egy kék és egy lila gumidínó.

Itt ismerkedtem meg egy nagyon kedves fiatal párral. A srác bolíviai (közelebbről aymar), a lány pedig német. Kilenc éve élnek már együtt Németországban és most másodszor tudtak hazajönni. Sandra azt mesélte, már tud spanyolul, de szeretne megtanulni aymár nyelven is, mert a családban mindenki ezt beszéli. Velük vacsoráztam és együtt vártuk a buszt. Vártuk, vártuk, de az enyém nem jött. Végül megkérdeztük, ill. kedvesen megkérdezték nekem. Még éppen időben derült ki, hogy nem onnan indul, ahonnan kellett volna neki.

Egész egyedül töltött utam alatt ez a buszozás volt a legrosszabb. Folyamatos hideg huzat volt, alig tudtam aludni. Előre tudtam, hogy Potosíban éjjel át kell majd szállnom, de a jegy megvolt, nem aggódtam nagyon (ettől már nem). Pedig lehetett volna. Potosíban szólt a jegyszedő srác, hogy csak hajnalban indulunk tovább, addig maradhatunk a buszon. Kb. nyolcan maradtunk is, próbáltunk küzdeni a hideg ellen, ahogy lehetett. Hajnali fél ötkor egyszer csak kiabálva berontott a buszos srác és közölte, a busz nem megy tovább, vagy fizetünk, vagy mehetünk taxival. Szerencsémre volt ott két spanyolul jól beszélő, és megfelelően vehemens lány, de fél óra kiabálás után ők is feladták és leszálltunk. Két helybéli elment, így maradtunk négyen egy brazil sráccal. Az én holmim nálam volt, az övék azonban a busz gyomrában, aminek a kulcs a sofőrnél pihent. A srác dühösen kocsiba pattant és elviharzott, hogy hozza a kulcsot. Megfordult a fejemben, hogy nem látjuk többet, de visszatért. Kellően ordítozva és a buszt rugdosva kidobálta a csomagokat, majd intett, hogy kövessük. Nem egészen értettem a helyzetet, (a többiek sem), de jobb volt együtt maradni. Végül a következő utcasarkon leintett egy közeledő buszt, amivel ráfizetés nélkül eljuthattunk Sucréba. Azóta sem tudom, mi szállta meg, hogy ezt elintézte, de a spanyol lányoknak igen hálás vagyok.

Sucréba, a fővárosba öröm volt megérkezni. Világos volt, sütött a nap és az eddigiekhez képest valóságos hőség fogadott (leereszkedtünk 2750 m-re). Maga a város is, csupa fehér házával és kovácsoltvas erkélyeivel mediterrán jellegű. Az általam látott városok kötött Sucre a legeurópaibb. Az emberek műveltebbek, kulturáltabbak (a mi fogalmaink szerint), az autók között is több a modern. Ez volt az egyetlen hely, ahol gyalogátkelőnél lámpával találkoztam – bár ez nem sokat segített a helyzeten.

Sucre főterén található az ország büszkesége, a Casa de la Libertad, a Függetlenség Háza. Itt robbant ki 1809-ben az első spanyolok ellenei felkelés és itt kiáltották ki Bolívia függetlenségét 1825 augusztus 6-án. Ennek megfelelően a belső udvaros épület földszintjén, a tanácsteremben Simon Bolivar (Bolívia első neve República de Bolivar volt) képe függ és itt őrzik a függetlenséggel kapcsolatos összes fontos dokumentumot. Itt hallottam először arról is, milyen sokat vesztett mára Bolívia egykor területéből – főleg a Chiléhez került óceánparti részt fájlalják azóta is.

Azért európaisága ellenére Sucre is teljesen bolíviai. Az egyik legszebb, la Merced templomban az aranyozott barokk oltárok sora fölött a nap süt be lassan a tetőn, de addig is a templomi csilláron sorakozó spirális energiatakarékos égők segítik a turistákat. Egy másik helyen, egy kolostorban pedig - jellemző módon - „spontán elrendezett” kiállításra akadtam. Szép rési szekrényekben selyemmel és arannyal hímzett miseruhák porosodtak giccses festmények és indiánnak öltöztetett próbababák társaságában. A kiállított tárgyak között szereplő szódásüveg fényképezésekor rám szóltak, de a templom karzatának gyönyörű barokk faragásait annyit fotózhattam, amennyit akartam.

Aznap estére végképp elfáradtam. A hidegtől és levegőtől a karjaim teljesen kiszáradtak, és fehérlettek a hámló bőrtől, a kezem kirepedt, és a lábaim is sajogtak. Így aztán estefelé, míg a buszra vártam, egyidős házaspártól vettem három féle péksüteményt, leültem egy kis téren és azokat eszegetve csak figyeltem a járókelőket.

Ház belső udvara Sucréban

A busz ezúttal baj nélkül megérkezett Cochabambába. A pályaudvarról felhívtam Wigner atyát (érdekes beszélgetés volt, ő ugyanis nem beszél, csak spanyolul), mert a lelkemre kötötte, hogy mielőtt taxiba szállnék, telefonáljak – így legalább tudni fogja, hogy elraboltak, ha hiába vár… Szerencsétlenségemre, hiába volt leírva a cím, a taxis nem oda vitt, ahova kellett volna. Ugyan abban a hosszú utcában két ház is tartozik a verbitákhoz, de ezt már nem tudtam megmondani a sofőrnek, sem azt, merre van a másik, ami nekem kell, csak azt, hogy ez nem az. Áldott szerencsémre a taxis olyan rendes volt, hogy saját telefonjáról felhívta az atyát és közölte vele (ezt kb. értettem), hogy itt ül az autójában egy lány, akinek fogalma sincs, hogy hova akar menni és nem képes spanyolul beszélni, már most hova menjen. Hát így kerültem újra „haza” egy nagyon szép, izgalmas és nagyon fárasztó kaland végére.

Ma is azt gondolom, ha megint egyedül kellene mennem, akkor is elmennék, mert érdemes volt. Az őrangyalaimnak és annak a sok-sok embernek, akik tudom, hogy imádkoztak értem ezalatt, nagyon hálás vagyok, mert nem kis munkát adtam nekik, azt hiszem.