2011. június 20., hétfő

Hétköznapok

Immáron egy hónapja folyik zavartalanul az oktatás kis iskolánban. A pénzhiány okozta sztrájk hetei után új lendülettel indult be az élet. Elkészült az új órarend, vettünk, javítottunk hangszereket, így 11 haladó és 11 kicsit haladó (értsd: tavaji kezdők) növendék mellett a kezdők is végre megkezdhették hangszeres óráikat. Mostanra rutinszerűvé vált az új munkarend, ideje, hogy leírjam hát hogyan is zajlanak ezek a kétköznapok.

A jó 2 és fél hónapos elméleti kurzus végére kb. 35 hűséges növendék maradt, annak reményében, hogy hegedűlni, csellózni fog. A szülői direktíva döntése értelmében abban maradtunk, senkit nem küldhetünk el, ezeknek a hűségeseknek biztosítunk hangszeres órákat. Hogy hogyan? 10 szabad hegedűvel, három tanárral? Osztottunk, szoroztunk, igyekezve a legjobbat kihozni az adott lehetőségeingből, és a következő komprumisszumra jutottunk:
A kezdők esetében ragaszkodtam hozzá, hogy 5 főnél nagyobb csoportok ne legyenek, hisz ha kezdetben nem figyelünk kellő képpen oda a helyes tartásra, késöbb korrigálni sokkal nehezebb. Ez 6 kezdő hegedű- és 2 kezdő csellócsoportot jelent, melyeknek nem mindegyikének tudunk naponta órát biztosítani. Mivel hangszer sincs elég,  egyenlőre hangszerkölcsönzésről sem lehet szó. Csak helyben jutnak hangszerhez, hisz a másik csoport ugyan azon hangszereken játszik. Így persze lassabb a fejlődés, ez az ára, hogy senkit se kelljen elküldeni.  Aztán majd meglátjuk mi lesz, ha hullanak még közülük, összevonhatunk csoportokat, idővel néhány új hangszert is vehetünk, egyenlőre azonban nem hullanak, akik hangszer nélkül kitartottak májusig, hát most aztán jönnek hűségesen.

Órarend  

Az órarend meglehetősen komplikált, időbe került, mire mindenki megértette, átlátta, kinek melyik nap kivel mikor van órája.
Délelőtt aránylag kevés növendék jön (akik délután jártnak iskolába), így itt csak egy középhaladó és egy kezdő hegedű-, valamint egy kezdő csellócsoport van (2 kiscsellista). Itt nincs gond: 9-kor minden nap három tanár, három csoport, hangszeres óra, majd 10-kor egy szolfézs/elmélet/kórus-óra együtt. Ezt követően általában új tanárunkat, Lorgio-t korrepetálom szolfézsból, zeneelméletből, zongorából, remélve, hogy mihamarabb le tudja tenni még hátralévő vizsgáit Urubicha-ban, hogy teljes értékű, zenei érettségivel rendelkező tanár legyen. Ha időm lesz rá, nagyon jó lenne kollegáimnak csellóórákat is adni, hogy kezdőimet tudják továbbtanítani, mikor én elmegyek.
Ebéd és szieszta után 2-kor folytatódik az élet. A délutánok már sokkal komplikáltabbak.
2-kor nekem van 3 kezdő csellistám, Lorgio tanít 5 kicsit haladót, Amancio pedig  a kezdő csoportok egyikét. Ez utóbbi csoport esetében két csoport váltja egymást: hétfőn együtt, nagy csoport, kedd-csütörtök egyik, szerda-péntek másik csoport. Az óra utolsó tíz percében rend szerint összevonjuk a három csoportot, és együtt játszunk: a kicsit haladók járszák a dallamot, kezdők húzzák hozzá az üres húrokat, már első héttől tanulva együtt játszani, tempót tartani.
3-kor Lorgio-nak van kezdő csoportja (szintén naponta váltva). Én pedig, olykor Amancio segítségével tartok összevont elméletórát mindazoknak, akiknek aznap nincs hangszeres órájuk. Ez egy multifunkcionális óra. Első fele gyerekkórus. Itt énekelünk ezt-azt (Adan-tól a San Ignacio-i zeneiskolából kaptam bőséges kottaanyagot), szolmizálunk, illetve olykor misére készülünk énekekkel. Az óra ezen része nyitott azon énekelni vágyó gyerekek számára is, akik nem játszanak hangszeren, hangszereseknek viszont kötelező. Az óra második fele elmélet óra (most éppen megjelentek az első keresztek: D-dúr hangsor), illetve itt készítjük elő azon nyúlfarknyi darabokat, melyeket másnap hegedű/csellóórán játszani fogunk. Leírjuk, eltapsoljuk, valamint énekeljük őket szöveggel, szolmizálva és ujjrenddel,  hogy másnap a hangszeres órán már „csak” a hangszertechnikára kelljen figyelni.
4-kor nekem van két kicsit haladóbb csellistám (akik már január óta tanulnak, és első szűk fekvésben már egészen otthonosan mozognak!), Lorgionak minden másnap kezdői, közbe eső napokon néhány haladó külön órája (lenne, ha méltóztatnának jönni), Amancionak pedig a kicsit haladók jobbjai, akiket lassan próbálunk felzárkóztatni, hogy bekerüljenek a zenekarba.
Ezt követően van egy lélegzetnyi szünet, eszem-iszom valamit.
5.30-tól van (elvileg) a haladók órája, vagyis a zenekar (gyakorlatilag szinte sose kezdjük el 6 előtt, mert nem érnek ide).  Változó, hogyan csináljuk: összpróba, vagy két hegedűszólam külön, csellisták (ha jönnek) velem gyakorolnak, vagy egyedül (míg én pl. A 2. hegedűsöket nyúzom)  és utána hallgatom meg az eredményt. A zenekar legkésöbb 7.30-kor véget ér (kezdődik a mise, ministránsoknak menni kell), csellistákat olykor nyúzom mise alatt tovább, illetve megyek vacsorázni, megyek misére.
Mise után (kb. 8.15) kórus próba max. 9.30-ig. Sokáig egyedül csináltam, mostanában olykor besegítenek a kollégák szólampróbálni.

És miket tanulunk ezeken az órákon? 

A kezdőkkel először is üres húrokat húzni, szépen együtt, lassan és gyorsan. A kicsit haladókkal Ungaresa-t, ami az előbb említett üres húrokkal két hét után már egészen jól szólt. Aztán a „Skip to my Lou” kezdetű angol-szász népdalt, mely mostanra már két különböző (D és A) üres húrral is egészen használhatóan megy, bizonyos korlátok között különböző tempókkal és kézre is. Aztán zengett hetekig az iskola a „Verde como el loro...” című miniopusztól (1. ujj, üres húr), mostanra pedig a „Ya lloviendo está...” a divat (ebben már 2 ujj is van (csellistáknak 3.)). Az együtt játszás terén jövő héttől következnek a Szilvai féle „Gólya-nóta” és „Eszterlánc” feldolgozások üres húros 3. hegedű szólamai, ezúttal már ritmussal. A kicsithaladók már húzzák a dallamot és a második hegedűt rendesen, zeng már a San Miguel-parókia a „gólya gólya gilicé”-től, július elejére, mikor kitör a téli szünet, talán koncertképesek lesznek ezek is.

A gyerekkórussal (melyet zömében a kezdők és kicsit haladók alkotják) egyenlőre egy spanyol népdalocskákból összedobott quodlibeten talulung szolmizálni, valamint egymástól függetlenül három különböző szólamot énekelni. Ebbe be fognak segíteni a hangszerek is: a kicsit haladók hegedűn, a kezdők furulyán.  Az elmúlt héten Amancio-val készültek és ma gyönyörűen helytálltak a misén, néhány haladó hegedűs és Amancio gitáros közreműködésével. Amancio kicsit haladó csoportja is húzta egész héten a mise énekeket, ezek után a misén egyszerűen nem jelentek meg. Sajnos az ilyen manőverek erre felé megesnek.
A haladókkal az elmúlt hetekben a helyi barokkzenei archívum egy újabb szonátájával gazdagodott a repertoárunk, de készül a Brahms 5. Magyar tánc és a Verdi: Aida-induló is a San Ignacio városünnepre. Jövő héten pedig folytatjuk a Vivaldi a-moll hegedűversenyt, remélem Robin is méltóztatik gyakorolni a szólót.

Hagyomány, hogy minden hónap utolsó vasárnapján zenekarunk, kórusunk teljesít zenei szolgálatot valamelyik vasárnapi misén. Ebben a hónapban kísérleti jelleggel minden héten felelősek vagyunk egy miséért. Minden héten más tanár néhány növendékkel a misefelelős. Én már voltam soron, januári kezdő csellistáim is átestek a keresztvizen első miseszerepléssel, ma Amancio. Jövő héten teljes zenekar, két hét múlva Lorgio van soron.

Haladó csellistáimmal – ha méltóztatnak megtisztelni jelenlétükkel – tanulunk hüvelyk fekvést, skálát 3 oktávon, Vivaldi concerto-t, hattyút, Bach G-dúr szvitet.
Kórusunkkal pedig a sztrájk-szünet után vettünk egy nagy levegőt és nekiestünk egy „Laudate Dominum”-nak a helyi barokkzenei archivum egy anonymus darabjának. Előnye, hogy aránylag rövid, csak három szólamú (soprán, alt, bariton), és C-dúrban van, vagyis alkalmas szolmizálás gyakorlásra, mi előtt bekavarnánk a keresztekkel. Mostanra szépen lassan átrágtuk magunkat rajta, már minden részre sor került párszor, próbálgatunk együtt is némi harmóniára jutni. Hol jobban megy, hol rosszabbul, attól függően, hogy éppen kik látogatják a próbákat. A jelenlét továbbra is kissé ingadozó. Azt hiszem, ideje félretennünk kicsit ezet a darabot, most nem lesz jobb. Jövő héten belekezdünk a Vivaldi: Gloria nyitókórusába. Ez szerintem hálásabb darab: könnyebb és jól szól.

A héten váltottam e-mailt Jefferson-nal, a brazíliai zenetanárral, kivel karácsony előtt együtt koncerteztünk Brazíliában. Ha minden jól megy, meghívjuk őket, kórusával szeptember 28-ára, hogy együtt koncertezzünk San Miguel városünnep előestéjén. Azt hiszem, ez a közös fellépés kitűnő motiváció lesz kezdő kórusunk számára. Ez lenne aztán itteni ténykedésem záró aktusa is, október 2-ra immáron le van foglalva a repülőjegyem, utazom egyenesen Graz-ba, kezdődik az egyetem. Csak később, valamelyik hétvégén fogok tudni hazalátogatni, ez az ára a San Miguel városünnepen való részvételnek.  Akkor viszont már nagyon várom, hogy viszont lássak sok ismerőst, hogy végre személyesen is beszámolhassak mindarról a sok élményről, melyekről személyesen könnyebb beszélni, melyeket nem sikerült áttuszkolni a neten. 

P.S. : Ma Szentháromság vasárnapja van. A helyi „hívek” fejében van egy olyan elképzelés erről az ünnepről, hogy ezen a napon mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek ünnepre mennek, következés képpen nem érnek rá azt nézni, mi folyik a világban. És ezt vannak akik kihasználják: besurrannak ide-oda, és elcsennek ezt-azt. A hagyomány szerint másnap ezeket a dolgokat vissza is csenik, a hagyomány ezen részét viszont állítólag újabban előfordul, hogy elfelejtik. Nem tudom mennyire kell ezt a hagyományt komolyan venni, minden esetre ma azért  bezártam az ajtómat. És azt sem tudom, hogy ez összefüggésben van-e azzal a ténnyel, hogy tegnap óta nem találjuk a mobil internet modemjét... Következés képpen ezt a levelet egyenlőre csak megírtam, nem tudom mikor fogom tudni elküldeni...  

Ma pedig hétfő, internet továbbra sincs, de San Ignacio-ból csak útra tudom bocsájtani ezt a bejegyzést is. 

2011. június 14., kedd

Dr. Milenca és a „Szerelem Fesztiválja” :o)

Hol is kezdjem ezt a történetet? Hisz messzire nyúlik vissza... Talán ott, mikor február magasságában megjelent San Miguelben Dr. Milenca, a szexuálpszichológus, hogy kissé felforgassa kis városunk életét néhány hónapra. 
Dr. Milenca (és Andres testvér)
Említettem valamikor, hogy sok San Miguel-ben a leányanya, és a nővérek is, akik San Migule közoktatásának tetemes részét kezükben tartják, úgy gondolták, hogy jobb, ha lépnek valamit az ifjuság védelme érdekében. Ezért hívták meg Milenca-t. Milenca meglehetősen domináns személyiség, akinek valamiért mindig és mindenütt a középpontban kell állnia. Személyiségéhez tartozik, hogy vonzódik a bizar dolgok iránt, így ha nálunk vacsorázott a nővérekkel, pap-tesókkal (ami gyakran előfordult), az asztali beszélgetés pillanatokon belül kígyókról, pókokról, férgekről, kísértetekről vagy ferde szexuális hajlamokról szólt. Olykor áldás, ha nem értek mindent, így legalább nem álmodtam utána rosszat... :o)
Nos, Milenca azért jött, hogy bizalmába férkőzzön az ifjúságnak, beszéljen, felvilágosítson, segítsen, szemináriumokat tartson minden korosztálynak. Ténykedését az iskolák tanárain kezdte: három napos szeminárium, fejmosás arról, hogy milyen felelősségük van a tanároknak az ifjúság védelmében, hatásvadász vetítéssel az abortusz és a nemi erőszak minden fajtájáról, levonva a konklúziót: mindez azért történik, mert a fiatalok nincsenek bizalmi viszonyban tanáraikkal...
Propaganda az erőszak ellen
A következő hetekben aztán Milenca folytatta áldásos tevékenységét az iskolákban, óvodában, szülők körében, és fogadta a klienseket kis szobájában a nővéreknél személyes beszélgetésre.
Aztán telt-múlt az idő, és Milenca itt tartózkodása végéhez közeledett. Ekkor lett hangos a város, a tévé a rádió a remek ötlettől: Milenca megrendezi San Miguel-ben az „első kiállítást az emberi értékekről”, vagy ahogy magunk között összemosolyogva neveztük: a „szerelem fesztivál”-ját. Mondtam már hogy Milencának mindig a középpontban kell állnia, szereti a nagy felhajtást. 
Kiselőadás a kiállításon


A Szerelem fesztiváljára május 23-ra esett. Az iskolák tanulói kivonultak a főtérre, felállították standjaikat, és jól felkészült szakértelemmel, színes plakátokkal szemléltetve tartottak kiselőadást az érdeklődőknek szeretetről, hűségről, alkoholról, drogokról, erőszakról, a terhesség fázisairól, neveléstől, Jancsi és Juliska nemi szerveinek működéséről, zengve végül mindenütt Cantus Firmus-ként a konklúziót: szexuális kapcsolat szeretet-háttér nélkül fájdalomhoz vezet!!! Igazán jól felkészültek, nagy energiákat öltek bele a gyerekek a kiállításba. A szépséghibája csupán az volt a dolognak, hogy a felnőttek, vagyis kik a kiállítást látogatni voltak hivatva, szinte egyáltalán nem jelentek meg. Mi, tanárok, és éppen nem lekötött gyerekek járták csupán a standokat. Egyébként ez nagyjából jellemző is: tisztelet a kivételnek, de a szülök nagy része – már bocsánat – le se szarja, hogy mit csinálnak a gyerekek.   



 Elgar: Pomp and Circumstances-induló
 Este aztán jött a fesztvál második része: minidrámákkal készütek diákok és tanárok, melyeket a város sportkolisszeumában adtak elő. És itt jön a zeneiskola részvétele is a Milenca-fesztiválon, a zeneiskolájé, mely épp csak egy hete ébredezik újra a pénzhiány okozta sztrájk után. Mert hogy mi is, a zeneiskola is emberi értékeket képvisel, mi is azon vagyunk, hogy az ifjúságot tartalmasan kössük le. Kezdődött hát a dolog azon, hogy mint a zeneiskola kepviselője beszédet mondjak a zene embernevelő hatásáról, avagy hogyan szolgálja iskolánt az emberi értékeket. Tisztességgel fel is készültem, a bibi csupán az, hogy a célközönség – a szülők, felnőttek – itt is hiányzott, így, helyette jelen volt valamennyi iskola valamennyi diákja. El tudjátok képzelni, hogy ez milyen alapzajjal jár? Hát rögtönözni, alaposan rövidíteni kellett a nagy gonddal elkészített beszéden. Majd pedig próbáltuk zenekarunkkal ebben a hangzavarban képviselni az emberi értékeket, először egy Charpantie: „Te Deum”, majd egy helyi Szonáta formájában. Követte ezt – beszédem után – Elgar: „Pomp and Circumstances”-indulójának egy vonószenekari átirata, melyben állandó zenekarunk mellett a tavalyi kezdők hegedűn, és az ideji kezdők furulyán is közreműködhettek. Azt hiszem, a jezsuiták óta (több mint 200 éve) ez alkalommal előszőr volt San Miguel-nek 30 tagú zenekara (hogy milyen minőségben, azt most inkább hagyjuk: kissé merész vállalkozás volt részemről egy hét alatt az újoncokkal).
Készölödik a népes kórus. Beethoven: Öröm-óda
És végül, a nagy falat: Beethoven: Öröm-ódája igen népes gyerekkarral! Kezdődött a dolog úgy, hogy énekeljenek az ideji kezdők, a szólfézscsoportjaim (3 csoport, együtt kb. 35-40 fő). Folyatódott úgy, hogy Candalaria nővér, kivel már korábban is beszéltünk, hogy nincs-e időm megénekeltetni iskolája tanulóit, hát most itt volt az idő, csatlakozott hozzánk a 42 fős 6. Osztály. Aztán jött az immár újraéledező felnőttkórus (12-14 fő), majd egyik tagunk, elsőáldozásra készülő csoportja (további 16 fő), és egyszer csak ott találtam magam, hogy 100 tagú gyerekkórust vezetek, akik teli torokból zengik az Öröm-ódát! Igaz csak egy szólamban, de zenekarunk kíséretével, egy jól sikerül hozzákomponált elő és közjátékkal meglepően jól szólt! 
Koncert után

2011. június 12., vasárnap

Meghívó


Július végén két ismerősöm készül meglátogatni engem. Július 17-e és augusztus 8-a között lesznek bolíviában, és nagyon örülök, hogy megmutathatom nekik, megoszthatom velük itteni életemet. Tisztában vagyok vele, hogy meglehetősen későn írok, és azzal is, hogy ez nem kis áldozat, de ha valakit érdekel a dolog, szívesen csatlakozna hozzájuk, és tud erre időt és pénzt szánni, sok szeretettel várjuk! Ne azon múljon, hogy nem szóltam.
Ha komolyan érdekel, írj egy e-mail-t, hogy mielőbb megbeszéjük a további részleteket!
Címem: szkg(kukac)gmx.at

Látogatás Santa Ana-ban

Folytatom egy régebbi tartozásom pótlásával:  húsvét utáni héten, mikor sztrájkot hírdettünk, látogatóba indultam Chiquitania eddig hanyagolt városaiba. Sok időm nem volt, mert szombatra Piotr Nawro-t újabb látogatását jelentette be, és kért, hogy játszunk neki, és prominens vendégeinek a francia nagykövetségről. Szóval csütörtök, pénteken már próbálnunk kell. 

Egy kis inszcidens a (¿mégsem?) feltámadt Krisztussal... ;o)

A látogatás húsvét hétfőn a már jól ismert San Ignacio-ban kezdődött, ahova – mint minden hétfőn – most is hivatalosak voltunk a tesókhoz ebédre, egyúttal búcsúzás képpen körbelocsoltuk Andres testvérrel Myriam-et (hiába, szlovákiában is divat a locsolás), akinek nyulfaroknyi négy hónapos önkéntessége immáron véget is ért, és másnap repült is világgá.
Érkezésem előtt beszéltem tesókkal, ugye alhatok ott náluk San Ignacio-ban. Hát persz – mondják – igaz, Myriam még itt van a vendégszobában (utolsó éjszakája), de hát ott a másik matrac, az irodában elalhatok. Na rendben, mondom már ott, húsvét hétfőn, akkor hol a matrac? Hogy hol? Ja, át kell még hozni a templomból: azon felküdt a sírba helyezett Krisztus... Na mondom szép, micsoda megtiszteltetés Krisztus után használni a matracot, szép álmom lesz. De aztán, kicsivel késöbb mondja Daniel testvér:
- Gond van, még foglalt a matrac, ott fekszik rajta Krisztus!
- Hogy mi? – mondom – hát nem támadt fel?
- De, de feltámadt, de a törzsfönököknek az a szokása, hogy még kilenc napig érintetlenül hagyják a sírt...  
- Húsvét után? Ez elég furcsa szokás...
- Ez hagyomány – feleli Dániel testvér immáron kissé ingerülten – tiszteletben kell tartani!
- Na jól van – mondom fejemet csóválva – hát tartsuk tiszteletben...  - és elaludtam az éjjel néhány összegyüjtött pokrócon. 

Látogatás Santa Ana-ban
Másnap reggel aztán továbbálltam Santa Ana felé. Miguel testvér elvitt autóval, útba esett Santa Cruz felé, vitte Myriam-et a reptérre. Ott elöteremtette nekem a helyiektől a plébánia kulcsát, majd magamra hagyott a lakatlan plébánián, a jó 200 éves jezsuita misszió falai között. Santa Ana-nak jelenleg nincs saját papja, San Raphael-ből jár át egy pap vasárnaponta, valamint olykor fel-felbukkan itt egy jezsuita ifjú, aki itt gyűjti az adatokat disszertációjához a nagymúltú missziós faluban. De ezen a kedden senki sem volt, magam voltam a misszió ura.
Santa Ana missziós temploma
Santa Ana 800 lelkes falvacska, a legkésöbbi Chiquitania jezsuita missziói közül. Templomát a helyiek, már a jezsuiták elűzése után, önerőből építették fel. Csendes kis falvacska, ideális hely visszavonuló lelkigyakorlatozók számára. A nagy világ is ezt a falucskát kíménte meg legjobban, így a sokszáz éves hagyományok is itt élnek még a legélénkebben: míg San Miguel-ben csak két vén hegedűs tűnik fel a misén olykor-olykor (egyikük Santa Ana-ból származik...), itt a népi hegedűsök sokasága él még. Talán az sem véletlen, hogy a jezsuita barokk zene fennmaradt kottáit is itt, ennek a templomnak a karzatán őrizték meg, azon a karzaton, ahol egy ma is működő barokk orgona is található (kis egyszerű 4 oktávos orgonácska, magam is játszottam rajta, irdatlanul éles hangja van).
Délelőtt tettem hát egy tiszteletkört a faluban, majd vártam a kollégákat a plébánián működő zeneiskolában. Santa Ana zeneiskolája első volt Chiqutania földjén, kishíján Urubichával egy idős. Máig is a SiCor-hálózat leányiskolájaként működik. A 800 fős falunak 30 tagú zenekara van. Hogy mi a siker titka? Nincs disco, nincs konkurens kínálat az ifjúság lekötésére. 12 éve zavartalanul folyik a munka, két tanára már saját nevelésű. Santa Ana tehát nem kis lépéselőnyben van az alig két éves San Miguel-i zeneiskolával szemben. A két zeneiskola között testvéri viszony van, ezért is volt legfőbb ideje látogatásomnak. Elődöm, Severin idejében Adalin, az itteni csellótanár, járt át hetente San Miguel-be órákat adni, sőt 2009 karácsonyakor a két zeneiskola zenekarai közös koncertet adtak mind San Miguel mind Santa Ana-ban. Találkozásunkkor Adalni – kivel most találkoztam először – gyorsan rátért a tárgyra: mikorra tervezünk újabb közös szereplést, kölcsönös látogatást? Össze is beszéltük a lehetséges közös műsort és lehetséges időpontokat: vagy a téliszünet alatt (július), vagy szeptemberre, San Miguel faluünnepre. E délután csupán műhelymunkát láttam: cselló, hegedű szólampróbát, egyik Szonátát próbálták a helyi chiquito archívumból. Szinte kizárólag ezeket a szonátákat játszák. Nem nyűgözött le nagyon, amit láttam, hallottam: rossz technikával, makacsul ismételgetve. Egész héten szólampróbák, csak pénteken próbál együtt a zenekar.
Santa Ana zenekara a templomban
Annál inkább lenyűgöztek, mikor egy héttel késöbb, Piotr Nawrot-tal és vendégeivel együtt újra Santa Ana-ban jártam, kottákat cserélni. Ekkor, Piotr testvér és vendégei tiszteletére – ahogy előző nap mi is San Miguel-ben – kis koncertet rögtönöztek, ennek lehettem tanuja. Korábban felvételről hallottam már a zenekar: szikár, száraz, vad temperamentum jellemzi a hamisítatlan Santa Ana-stílust. És a helyi szonátáknak ez jól is áll. De hallottam őket „Kis éji zené”-t is játszani: hát ezt hallani kell, hogy így is lehet játszani ezt az agyoncsépelt slágert. Maradandó élmény! Tudjátok, őket hallgatva megmozdult bennem valami lelkiismeretfurdalás-szerűség: mikor megjöttem novemberben, San Miguel zenekara is hasonlóan szikáran játszott. Hát, ez az, ami vérükben van, belőlük jön? Lehet, hogy,  nem tudatosan ugyan, de megszelidítettem őket? Akarva-akaratlanul is saját európai képmásomra formálom őket, pedig valójában EZ lenne az ő stílusuk?  
Egyébként, ekkor még nem tudtam ugyan, de a Santa Ana – San Miguel testvérzeneiskolák kapcsolatát immáron egy újabb szál fűzi szorosabbra: új tanárunk, Lorgio, szintén Santa Ana-i származású, a Santa Ana-i hegedűtanár, Eduardo testvére... 

2011. június 5., vasárnap

Májusi hírek 1.

Na lássuk hol kezdjem tengernyi adosságom törlesztését. Talán ott, hogy ha nem írok, az messze nem azt jelent, hogy nincs mit, meg azt sem, hogy már nem élek, csupán azt, hogy történnek a dolgok, zajlik az élet, és nem jutok hozzá hogy leírjam őket...
Esélyem sincsen rá, hogy ezen a hétvégén mindent leírjak, előjáróban csupán néhány pont, hogy mi mindenről is kellene beszámolnom: 

·       -  Látogatás Santa Ana-ban
·       -  Május 8: misefelajánlás
·       -  Május 10: második 10.000Bs – irány Santa Cruz!
·       -  Látogatás a SiCor zeneiskolában (Santa Cruz)
·       -  Egy spontán hétvége Cochabamba-ban
·       -  Ébredezik a zeneiskola
·       -  Dr. Milenka, avagy a „Szeretet fesztiválja”, valamint a zeneiskola részvétele, Beethoven Örömóda 100 tagú gyerekkarral...
·       -  Új lendületben: órarend, napi ritmus

Folytatom tehát, ahol abbahagytam: május 8-án - mint írtam már - játszottunk a misén, mely a zeneiskoláért is lett felajánlva, és innentől kezdve sorban jöttek a bíztató hírek, lassan újraéledt a zeneiskola. Rögtön mise után megkaptam a Santa Cruz-ból küldött húrokat, és mikor Piotr testvért felhívtam, hogy megköszönjem, azzal fogadott, hogy már egy hegedűtanárt is szerzett nekünk Mario helyett, valamint hogy meg tud segíteni minket 1.000 $-ral. És igen, polgármester úr is tartotta a szavát: május 10-én megjött a második 10.000 Bs is. Így aztán Amancio kollégámmal még az nap este buszra ültünk: irány Santa Cruz, húrokat, hangszereket venni és javíttatni.

Santa Cruz-ban

Santa Cruz-ban, amíg Amancio a vásárlásokat intézte, volt találkoztam Lorgio-val, az új hegedű tanárunkkal, akit Piotr testvér ajánlott. Lorgio 28 éves, már két gyermeke, felesége is van. Rendelkezik is már néhány év tanítási tapasztalattal, most Santa Cruz-ban vállalt minden féle munkákat, hogy családját fenntartsa, és nagyon jól jön neki ez az álláslehetőség. Annyiban örülök neki, hogy ő jön San Miguel-be, mert Santa Ana-i származású, vagyis innen a szomszédból, és nem a távoli Urubicha-ból, mint a legtöbb zenetanár. Így közel a családja, van rá remény, hogy hosszabb időre marad San Miguel-ben. Egyetlen szépséghiba, hogy még nem zárta le a zenei érettségit, elvileg a szerződés értelmében nem alkalmazhatnánk, de nincs más jelölt. Két vizsgája még hiányzik Urubicha-ban, melyeket megpróbálja év végéig egy év alatt letenni.
Santa Cruz-ban továbbá meglátogattam a híres nevezetes  SiCor zeneiskolát, melyről hallottam már egyet s mást, hogy egy az egyben a venezuelai „El Sistema” mintájára működik, és erről akartam többet megtudni. A zeneiskola Santa Cruz-nak egy lepukkantabb külvárosi negyedében van. A helyválasztás tudatos: az „El Sistema” célcsoportja a szegény, nehéz szociális hátterű, elhanyagolt gyerekek és fiatalok, akik idejük nagy részét az utcán töltik. Ilyen szegény negyedekben alapítanak zeneiskolát, ahol kevés, rosszul képzett tanárral, hatalmas csoportokban tanítanak hangszereket, aztán alig egy-két év után bedobják őket a szinfónikus zenekarba pl. Csajkovszkij 4. Szinfóniát játszani, ahogyan azt éppen látogatásom napján tették. És tudjátok mit? Meglepően jól szólt!!! A próba minden nap 5-8-ig tart, szünet nélkül. Az alapelv: mennél hosszabb időre kössük le az ifjakat, addig sem az utcán lógnak.
Nos tehát látogatóba mentem, de lassan már megszokom, hogy az ilyen látogatások úgy végződnek, hogy „á, igen? Csellótanár? Remek! Itt vannak a csellisták, épp tanár nélkül, tartana egy szólampróbát?” Hát tartottam. Csajkovszkij 4., már két hónapja gyakorolják, én most látom először, de se baj, azért csak d néhány jobb ujjrendet, technikai tanácsot. És ha igaz amit mondanak, hogy gyakorlatilag évek óta nincs rendszeres csellótanáruk, én őszintén nem értem, honnan tudnak ilyen jól játszani! Nagyon el vagyunk mi kényeztetve Európában jól képzett tanárok terén! 

Csajkovszkij 4.-et próbál a SiCor-zenekar

Próba után hosszan beszélgettem a suli Antonie nevű francia származású igazagatójával (aki egyébként Edvard Lalo-nak valami féle oldalági leszármazottja), vagy 20 évet töltött Venezuelában, most pedig 8 éve vezeti az itteni zenekart. Látogatásom eredmény, hogy egy újabb zeneiskolával gyarapodott azon iskolák listája, akik visszavárnak csellókurzust tartani... de ez már nem hiszem, hogy bele fog férni egyre szűkülő itt tartózkodásom idejébe.

Továbbá kihasználtam Santa Cruz-i tartózkodásomat arra is, hogy találkozzak Marlene-vel, egy osztrák MaZ-társammal, aki kissé zűrös MaZ-évet tud maga mögött (La Paz-ban dolgozott korábban, éppen ahol a földcsuszamlás volt pár hónapja, így került nem rég Santa Cruz-ba, miután előző munkahelye megszűnt), aki mint kiderült, épp Cochabamba-ba készült a hétvégére, találkozni néhány további német MaZ-lánnyal, én pedig spontán átgondolva a dolgot úgy döntöttem, vele tartok, hisz ez az utolsó hétvégém, mikor elszabadulhatok kicsit világot látni, mert aztán beindul a zeneiskola, és dolgozunk látástól Mikulásig. És meg kell hogy mondjam, nagyon jól döntöttem!  
Marlene, az osztrák MaZ


Cochabamba-i kiruccanás


Péntek reggel buszra ültünk hát. És milyen jól tettük, hogy nem az éjszakai buszt választottuk! Mert az a táj az nem semmi! Az egy egészen másik Bolívia, mint amit eddig ismertem: fel az Andok hegyei közé...
Úton Cochabamba felé

Cochabamba úgy félúton van a fensík felé, csupán 2500 méteren. Tudistáknak azt ajánlják, itt töltsenek kb. 3 napot hozzászokni a már ritkuló levegőhöz, mielőtt továbbmennek a 4-5.000-es fensíkra. És meg kell hagyni, nem gondoltam volna, de tényleg már itt is kapkodja az ember olykor a levegőt.

Nehéz leírni Cochabamba-t, mert egyszerűen látni kell. Egy más világ, egészen más hangulat, életvitel a colla-ké (így hívják a hegyi bolíviaiakat). Egyébként egészen rendes városka, kevesebb a szemét, mint Santa Cruz-ban. Ha az ember Bolíviából vásárfiát akar hazavinni, hát nagyon megér egy látogatás a helyi piac, ahol mind a helyiek mindenféle hétköznapi igényeit, mind a tudisták népművészeti csecse-becse-igényeit bőségesen kielégítik.

Cochabamba-t Krisztus folyamatosan szemmel tartja, a hegyre helyezett Krisztus-toronyból, melynek megmászása elegendő volt ahhoz, hogy némi fogalat szerezzek a hegyi betegség mibenlétéről: levegő után kapkodva, végén már fejfájással, de a kabinos felvonó igénybevétele nélkül készültek el a következő fotók:

Az az érzésem, a Cochabamba-i Krisztus géppuska által szenvedett mártírhalált, azért ilyen lyukacsos...

...vagy azért, hogy a turisták kilássanak belőle?

Az az érzésem, a Cochabamba-i Krisztus géppuska által szenvedett mártírhalált, azért ilyen lyukacsos...
...vagy azért, hogy a turisták kilássanak belőle...
Cochabamba-i látogatásom aztán remek alkalom volt arra, hogy legalább részben bepótoljam a februári MaZ-találkozót, melyre máig is tisztázatlan okokból elfelejtettek meghívni. Négy felföldön dolgozó MaZ-lánnyal együtt a verbiták ottani házában kaptunk szállást, és tarthattunk este eszmecserét, kinek hogyan megy dolga. A legfontosabb tanulság számomra, hogy mennyire nem természetes az a szabadság, ami nekem megadatott. Más MaZ-okat mennyire rövid pórázon tartanak, mennyire meghatározzák a nővérek a munkájukat, napi rendjüket, szabad idejüket. Nekem ezzel szemben senki sem szól bele a munkámba, a zeneiskolában én vagyok az úr. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet dolgozom – de még mennyire hogy nem... – de saját lelkiismeretem az, ami nem enget több szabadságot, nem pedig egy felém helyezett tekintély, és ez nagyon nagy különbség.
Vacsora a verbitáknál, tesókkal és MaZ-lányokkal


A legnagyobb élmény azonban vasárnap következett, mikor Pedro testvérrel tartottam vidéki missziójára, olyan Isten hátamögötti kis településekre, ahova egy évbe egyszer, ha pap eljut misézni, ahol a tapasztalt Pedro testvér úgy beszél a felnőtt nénikkel és bácsikkal, mintha gyerekek lennének, hogy valami kicsi eljusson hozzájuk Isten igéjéből (vicces, hogy Európában beszélünk paphiányról...). És aztán persze meghívtak minket ebédre, meg chicha-ra... na azóta tudom értékelni a jó öreg camba-chichát (már mint a San Miguel-hazai kukoricaitalt), mert a colla-i alaposan erjett chicha az kimondhatatlanul förtelmes volt. Egy vasárnap két faluünnep, három mise valahol az Andok hegyei között: cicomás jelmezek, pirosra festett bikák, petárda durrogtatás... Hihetetlen hova csöppentem hiretelen. 


Faluünnep Cochabamba közelében. Itt még minden vasárnap van mise. Sajnos a kissebb faluról nincs képem.