Festival de Temporada. Santiago de Chiquitos, Chochis

A következő bejegyzés augusztus 15-i keltezésű, így régen nem aktuális, de csak most áll módomban feltölteni. Tartozom továbbá Györgyivel és Cilivel a Titicaca-tónál tett látogatásunkkal kapcsolatos beszámolóval is. Már megírtam, de csak jövő héten tudom feltölteni. Bocs, kis türelmet kérek, kissé bonyolult nethez jutni...

Beletelt néhány napba, mire lelkileg is visszaértem, vissza turistából tanárba, felvéve a zeneiskolai élet napi ritmusát. Sok időnk nincsen szusszanni a San Ignacio-i szereplés után, hisz alig 3 hét maradt a következő megmérettetésig: augusztus utolsó hetében van a “Festival Temporada”, a környékbeli zeneiskolák évente megrendezett fesztiválja. Ilyenkor minden zeneiskola útra kel, és szerepel egy-két másik városban. Mi augusztus 27-én kerekedünk fel, és a tőlünk vagy 200 km-re délre levő Santiago de Chiquitos valamint valamint San José-ben fogunk fellépni. Említettem már, hogy az ifjakat itt leginkább utazással lehet lelkesíteni? Sok gyerek és fiatal amúgy ki sem mozdul San Miguel-ből, és ha kilátásban van hogy a kórus utazni fog, hát mindjárt megjelennek sorra az új tagok, és hirtelen – nem is értem miért – kedvük támad énekelni... Először jött a San Ignacio-i kiruccanásunk, és a Maquerule-vel aratott nagysikerű koncertünk. És biztos hogy nem elhanyagolható Györgyi és Cili segítsége, hogy velük a kórus kimozdult az egyhelyben-topogásból, hogy végre megszólalt a külső segítséggel. Most pedig már kilátásban a következő út, hát így történt, hogy az eddig nyögve-nyelősen működő kb. 15 fős kórusunk hirtelen meghaladta a 30-as létszámot, és láss csodát: jönnek is minden nap, és mindenre hajlandóak, alig van hiányzás. Az elmúlt hétvégén napi hat órát próbáltam velük, külön kétszer egy órát minden szólammal, és hát mit mondjak: le a kalappal, rengeteget fejlődtünk e két nap alatt! Mi tagadás, messze vagyunk még a céltól, de a haladás bíztató. Külön a szólamok már egészen használhatóan szólnak, most jön a kihívás, hogy ne hagyjuk magunkat összekavarni, ha más szólamok is bekavarnak... Szóval a munka kellős közepéből örömmel jelentem, hogy a február óta tartó, olykor kilátástalannak tűnő, gyakran a makacsság határát súroló küzdelmem egy San Miguel-i kórus alapjainak megerősítésére immáron lendületbe jött! Fényévekre vagyunk még a céltól, de haladunk is felé, fénysebességgel! Drukkoljatok hát nekünk, hogy minden jól menjen! Csak most látom mennyire halálugrás volt bevállalni egy Vivaldi Gloria nyitókórust, no meg egy Laudate Dominum-ot (a helyi jezsuita barokk repertoárból) egy teljesen kezdő kórussal augusztus végére a fesztiválra, de nagyon dolgozunk, és van remény, hogy jó lesz!
Közben más szempontból is akadt okunk izgulni a fesztiválért. A megnövekedett létszámmal ugyanis – mint kiderült – nekünk kell állnunk az újoncok szállási költségeit, ami a szervezők elképzelései szerint 115 Bs lett volna fejenként és naponta (kb. 400 Ft), amit beszorozva 20 fővel és három nappal teljesen reménytelen volt, hogy állni tudjuk. Egy fél napom úgy telt, hogy azon törtem a fejem, hogyan mondjam meg este a belelkesült kórusnak, hogy mégsem megyünk... de aztán csak sikerült tárgyalni az önkormányzat kultúrreferensével, aki megdumálta nekünk a fogadó város illetékeseivel, hogy talán tornateremben is alhatunk, matracokon, nincs igényünk szállodára... Még nem teljesen lezárt az ügy de úgy tűnik, megoldjuk a dolgot. Na de ezek után aztán úgy kell énekelnünk, mint az angyalok!!!
Persze készülünk a zenekarral is, gőzerővel, két teljes Chiquito-szonátával, Vivaldi cselló- és hegedűversennyel, egy sorozat helyi népzenével, és persze az említett kórusművek kíséretével.

Na vissza a jelenbe:
A fesztiválért aztán még később is volt alkalmunk izgulni, indulás előtti napon ugyanis "bloqueo"-t hirdettek. Erre fele így szokott nyomást gyakorolni az állam:  ha valaki valamit el akar érni, hát pár napra lezárja az utakat, és megbénul a közlekedés. És nem ritkaság errefelé, hogy valaki valamit el akarjon érni. Végül a tárgyalások értelmében a bloqueo-t vasárnap estétől kezdik. Gyors áttervezés hát. A vasárnapi San José-i koncertet átrakták délelőttre, hogy így még bloqueo előtt hazatérhessünk, így némi rövidítéssel megmentve az út! Szombaton hát felkerekedtünk, este Santiago de Chiquitos-ban adtunk egy igazán jól sikerült koncertet. (Ki nem hiszi, van felvételem, ha otthon leszek, megmutatom...).

Santiago-ban a csodatrió (Vivaldi: La Folia) 

Másnap aztán úton San José felé alaposan lerobbant a buszunk, következésképpen a délelőtti koncertből semmi sem lett. No comment. Ennyit ízelítőül, hogy milyen Bolíviában tervezni valamit, és aztán mi lesz belőle. Ha európai ember nem tanulja meg itt könnyelműen venni a dolgokat, hát beleőrül.

Ez a busz bizony cserben hagyott minket

hogy mikor és hol?

hát ezt bizony nem fogjátok megjavítani...

de jó egy kis árnyék... (dög meleg volt ám)

A zenekar aztán más busszal még bloqueo előtt szerencsésen haza ért, én azonban Chochis-nál kiszálltam. Chochis-t sokat emlegették már, Chochis Chiquitania Taizé-je, gyönyörű hely, a lelkigyakorlatozók helyi paradicsoma. Itt töltöttem egy hetet visszavonult magányban, kissé rendet rakni kicsi lelkemben, kihasználva, hogy most kissé nyugisabb az élet. Jövő héttől aztán már készülünk a szeptember 29-i faluünnepre, az év legnagyobb ünnepségére, és egyben ittlétem utolsó nagy eseményére. Utána aztán már repülök is egyenest az egyetemre, Graz-ba, ezért is fontos, hogy most tartsak egy lelki pihenő hetet, később erre más nem lesz idő. Most megint Santa Cruz-ból írok, Chochis-ból haza felé teszek itt egy kitérőt, bevásárlok egyet-s-mást a sulinak, mielőtt visszatérek San Miguel-be.

Chochis és környéke

A szentély a sziklatorony mellett

Vendégekkel

Egy hosszú, élményekben gazdag út végén állunk, az utóbbi három hétben két látogatommal, Györgyivel és Cilivel vettünk részt eleinte a San Miguel-i zeneiskola igen intenzív életében, majd indultunk útnak felfedezni Bolívia egészen másik arcát, az Andok fennsíkon. Mivel több szem többet lát, és hogy ne mindig csak az én szemüvegemen át lássátok Bolíviát, hát megkíséreljük ezt a bejegyzést együt összehozni!

Érkezés – első benyomások

Györgyi: Hát igen, a latin könnyűvérűségem, hogy elsőre beleszerettem…

Szóval kezdjük az elején: egy hosszú repülőút után – ilyen hosszú éjszakát se értem meg, hogy a 6 óra időeltolódás miatt kb. 17  órán át sötét legyen – landoltunk először Buenos Aires-ben, majd Santa Cruzban. Buenos Aires-ben megérezhettuk a másik féltekén levő telet is (még jó, hogy a reptéri buszon fűtöttek). Mert hogy itt Bolíviában – legalábbis amit eddig megértünk – az egész télből csak annyi érződik, hogy du. 6 tájban már sötét van.

Géza: Nohisz, jöttetek volna két héttel korábban, mert akkor bizony volt ám hideg is, igaz csak rövid ideig, de volt. Most viszont a mélyföldön határeset hogy melegebb van-e vagy hidegebb, mint a nyári Európában...

Cili: Az időjárásról sokat lehetne beszélni. Santa Cruzban és Chiquitaniában ilyenkor is gyakran nyári meleg van, míg Cochabambában már vastag pulóverre, La Pazban pedig valóban téli kabátra van szükség.

Gy: Na de vissza az elejére: a reptéren Géza várta, hogy végre kiengedjenek az igen lassú bürokrácia karmaiból, és hozott el a verbita tesók itteni fellegvárába.

C: Legnagyobb meglepetésünkre a 8 hónapige elvileg nem esedékes eső egyből nekünk jutott.

G: Esküszöm hónapok óta nem láttam olyan ramaty időt Bolíviában, mint amilyennel a lányokat fogadta Santa Cruz...

Gy: Mint utóbb kiderült, alighanem engem kifogásol az idő, hisz második ittlétemkor még egy lapáttal rátett...

Út közben két ismerős indián kislány az összes magyar tudományát bevetve átváltoztatott bennünket kacsává...

G: ...ennyi még megmaradt a novemberi szegény Dzsoni és Árnika meséből... :o)

Gy: Itt aztán ebédre papayalevet ittunk, no és húst hússal az itteni szokások szerint.

Irány Chiquitania!

Gy: Rövidke pihenés után éjszaka indultunk tovább San Miguel-be. Közben társaságunk kibővült még 2 német és egy osztrák lánnyal.

G: Hiába, minden bolíviai MaZ-társamra most, bevetésük végefelé jön rá, hogy utazgassanak, így Marlene és Steffi is velünk tartottak San Miguel-be, Annával, Steffi barátnőjével együtt.  

Gy: Reggel lekóvályogtunk a buszról, átcsetlettünk-botlottunk San Miguel plaza-ján (vagyis főterén), majd a parókia udvarára lépve “fővezérünkre” szinte azonnal nagy csapat ujjongó gyerek csimpaszkodott. No pár nap múlva már nem csak neki örültek ennyire, Géza utódra talált a mindenféle spanyoltudás nélküli, kézzel-lábbal kommunikáló “fehér óriás” szerepkörben.

G: Mondanom sem kell, azért az nem úgy van ám, hogy valaki csakúgy idejön látogatóba, hisz van itt munka elég, főleg ha a látogatók még zenéhez is értenek. És ebben a tekintetben igazán „hasznos” látogatóim voltak :o)Cili és Marlene személyében két tehetséges csellistával növekedett hétre a tanári kar, és mivel még énekelni is tudnak a jövevények, hát naná, be is fogtam őket a kórus-műhelymunkába.

Gy: Lassan fel is szedtünk némi spanyoltudást, persze könnyű igy, ha a gyerekek szinte egész nap mondják a magukét, előbb-utóbb kénytelen vagyok megérteni, szabadidőmben pedig néhány kulcsfontosságú szónak utánanézni.

Elég nagy fába vágta a fejszéjét a kórus, de meglepően jól összejött egy háromszólamú tipikus indian darab.

G: Ja, hát nem az én ötletem volt, Adan (San Ignacio-i suli iugazgatója) akarta, hogy énekeljünk „Maquerule”-t, ezt a könnyed, columbiai lüktetésű darabot. Persze gyorsan beleszerettek az ifjak, és vállalták a harcot...

Gy: Cili tanította a szopránt, én az alttal próbálkoztam, Victor (egy tehetséges innen valósi, de Ausztriában élő ember) a férfiszólammal, Géza meg ingázott köztünk ill. néha még az egyéb zeneiskolai teendői is lekötték.

G: Nagyon élveztem, hogy nincsen rám szükség! Ilyet még nem éltem: hárman próbálnak külön a három szólammal, és nekem csak annyi dolgom van, hogy néha megkérdezzem, van-e valami gond, kell-e némi nyelvi segítség. Na és persze Marlene-t sem hagytuk munka nélkül: ő ez alatt José Maria csellistámat korrepetálta.

Ja, Victor-ról annyit kell még tudni, hogy a már sokat emlegetett Sintia testvére, akiről rengeteget meséltek, hogy családjával Ausztriában él, és most érkezett egy hónapos szabadságra San Miguel-be. Egyébként ő volt az, aki úgy tíz éve először próbálkozott San Miguel-ben kórusalapítással. Naná, hogy rögtön befogtuk őt is, és a kórus, mióta itt vagyok először, megszólalt! Így, hogy minden szólamra jutott legalább egy jó hang, hála „vendégművészeinknek” egészen használható kórusunk lett!

Gy: Csütörtökön még nem gondoltuk, hogy a szombati koncerten elénekeljuk a Maquerule-t…

C: A koncert főpróbája jobban sikerült mint a koncert, de nagyon élveztük. Érdekes volt számomra, hogy  az előadás estéjére igen megfogyatkozott a létszám.

G: ...egészen egyszerűen a kommunikáció hiánya miatt...

Gy: Géza a helyi rádióban is hirdette a saját tanítványainak, hogy mikor és hányra jöjjenek J.

Gy: Közben délutánonként Dennis testvér (aki történetesen Pápua-újguineai, eddig szerintem nem is találkoztam bolíviai verbitával) körbemutogatta nekünk a környék nevezetesebb helyeit.

G: Egyébként nem véletlen: a verbiták tudván hogy senki sem próféta a saját hazájában, véletlenül sem küldik misszionáriusaikat hazai pályára. Bolíviai testvérrel még én is csak úgy találkoztam, hogy szabadságra jött haza Ausztráliából.

C: Dennis testvér elvitt bennünket ( az összes, azaz 5 lányt) San Rafaelbe és Santa Anaba. Mindkét templom gyönyörű, és érdekes módon teljesen mások. San Rafael díszes, faragott, festett, a templom mellett lakó nővérek csinosítják. Santa Ana egyszerű, de tükrözi a helyiek lelkét.

Gy: Santa Ana engem –  felöltöztetett Szűz Mária és egyéb szent- illetve virágvasárnapi csacsiszobrával – leginkább egy gyermekded falumúzeumra emlékeztetett.

C: Ez a templom a jezsuiták elűzése után épült fel. Itt kipróbálhattunk egy a régi missziós időből megmaradt működő orgonát.

Végül a Santa Ana és San Miguel között épült, újonnan átadott (hullámvas)-úton tértünk haza. Olyan az egész, mintha valaki buldózerrel, iránytűvel a kézben átvágott volna az erdőn. :o)  

G: és mikor épp nem utaztak, és nem kóruspróbát tartottak, a lányok besegítettek a konyhán...

C: ...kontárkodtunk, rendetlenséget csináltunk, és igyekeztünk bővíteni a nemzetközi konyhaművészet repertoárját.

G: Így készültek a helyi édenkertben talált ismeretlen alapanyagokból, egy kis magyar-osztrák-német fantáziával megfűszerezett finomságok, mint papaya-citrom lekvár, sütemények, fánkok.

C: Új élmény volt látni a kertben növő citromot, narancsot, mandarint, banánt kókuszt, papayát. Mind végigikóstoltuk, és kiegészítettük az étlapot további piacon fellelhető különlegességekkel is.

 Gy: Ki ismerte előtte a chirimolla-t, a carambola-t, az achoscha-t, a yuca-t vagy a maracuya-t élőben? Ki tudta megkülönböztetni a „banánokat”, jobban mondva a platano-t az európában egyedül ismert guinótól, és a pici, édes lila gualelét a fűrészporízű társától?

C: Dennis varázslatosan bontja a kókuszt, a helyieknek pedig az hihetetlen, hogy létezik ország, ahol nem terem banán.

G: Mint említettem, a lányoknak sikerült zeneiskolánt legintenzívebb hetét kifogniuk. Erre a szombatra esett ugyanis kis kezdőink első nyilvános szereplése. A repertoáron több magyar vonatkozású mű is szerepelt: Ungaresa, Gólya-nóta. Kórusunk a már említett Maquerule-vel színesítette a műsort, majd következtek a haladók. Legtehetségesebbjeink Vivaldi: La Foliája, Bach: G-dúr alemande, Saint-Saëns: Hattyú műsorszámai mellett a zenekar Charpantier: Te Deum-át, Vivaldi C-dúr cselló- illetve a-moll hegedűversenyét játszotta Robin-nal illetve az éppen 15 évessé lett Maria Joaquina-val szólistaként. 

A 15 éves Maria Joaquina

Mindjárt sorra kerülünk

C: Jó volt látni a növendékekért aggódó Gézát, és a gyerekeket, akik legszívesebben az ő szeméből olvasták volna ki a következő hangot.

Gy: No és a jól sikerült koncert csak a bemelegítés volt Maria Joaquina 15 éves szülinapi partijához. Ez a nagy felhajtás, ami ilyenkor van, szinte egy lagzival is felérne!

G: Igen, egy 15. születésnap erre felé nagy ünnep, hatalmas felhajtással. Felkérést kaptunk, hogy zenekarral játszunk is egy ünnepélyes keringőt, ami azonban a koncertre készülve idő hiány és egyéb szervezési problémák miatt igen improvizatíve sikerült (égtem mint a Reichstag, a zenekar nevében is...)

Gy: Itt aztán kitáncolhattuk magunkat az –  itt sem éppen változatos – helyi könnyűzenére.

G: Vasárnap aztán következett a búcsú napja, a német lányok tovább állnak, Cili és Györgyi pedig döntés elé kerül: maradnak, vagy mennek tovább. A koncertet következő hét ugyanis még az azt megelőzőnél is eseménydúsabb, ekkor utazunk ugyanis San Ignacio-ba, hogy az ottani San Francisco Zeneiskolával együtt lépjünk fel a San Ignacio napi ünnepet megelőző koncerten. Nekem tehát dolgom van, maradnom kell, ha velem maradnak, a segítség is elkél, de közben pereg az idő, és a mindössze három hetes bolíviai látogatásba jó volna, ha más tájak meglátogatása is beleférne. A döntés tehát nem könnyű: menni vagy maradni?

Folyt. Köv.

Második kiruccanási kísérlet

Előző levelemben beszámoltam kissé ügyetlenül sikerült kiruccanásomról, ideje, hogy beszámoljak a második, jobban sikerült utamról is, melyről szintén már majd egy hete visszatértem.

Július 2-an itt kitört az iskolai téli szünet, és a szülők döntése értelmében szünetet tartottunk a zeneiskolában is. A kezdőknek két hét, haladókkal azonban a második héten már dolgoztunk, kihasználva, hogy jobban ráérnek, hisz sok a dolog, a tervezett koncertek nem engednek sok kikapcsolódást. De az első hét szünet, és én persze megragadom az alkalmat, hogy újabb utazási kísérletet tegyek. Mivel internetünk továbbra sincsen (azóta sincs), a szervezés most is kissé nehézkes volt.

Július 3-i mise

Július 3-án vasárnap még játszottunk a 8 órás misén, teljes zenekarral és kórussal, de aztán szedtem a sátorfámat és délután San Ignacio-ba utaztam. Itt tárgyaltam, kottákat cseréltem Adan-nal, a zeneiskola igazgatójával, hisz a San Ignacio napi koncert közeleg, nem halogathatjuk tovább a készülődést. 

Ugyanazon este buszra ültem: irány Santa Cruz. Jujj de hideg éjszaka volt! Bármilyen meglepő, azért itt most tél van, és itt, a szubtrópusi éghajlat alatt is tud bizony hideg lenni! Úgy hirtelen jön olykor egy hideg déli szél, és mivel a fűtés erre nem divat, hát mit van mit tenni: akkor pár napig vacogunk. Aztán persze egy-kettőre kisüt a nap megint, és egy szál pólóban rohangálunk az idő nagy részében télen is. De ezen a buszon töltött éjszakán bizony hideg volt, hát magamra vettem minden pulcsit, szélkabátot, szabadidőnadrágot, törölközőt, úgy vacogtam.

Santa Cruz-ban reggel körülérdeklődtem, majd rövid habozás után úgy döntöttem, egy napot megspórolok, és repülök Asoncion-ba, Paraguay fővárosába. Épp annyi időm maradt, hogy kiruccanjak a verbitákhoz, megérdeklődjem az Asoncion-i testvérek címét, elérhetőségét, bekapjak egy kis ebédet, és irány a repülőtéd, Piotr testvér volt oly segítőkész, hogy elvitt a buszig.

A repülőtéren aztán váratlanul leakasztottak rólam különböző ürügyekkel további 2x 200 Bs-t (hogy mi óta nincs benne a reptéri illeték a jegy árában, és hasónlók...), szóval ha tudtam volna, busszal megyek... De ez még hagyján: ekkor tűnt fel, hogy a bankkártyám – mikor a repülőjegyhez pénzt vettem fel – bizony az autómatában maradt!! Fél óra múlva indul a repülö, jegy a kezemben, repülök? Bank kártya nélkül? Cikáznak a gondolatok az agyamban, újra tervezés... na mégis mázli hogy nyitottam egy VISA kártyás bankszámlát indulás előtt? (Eddig sosem volt rá szükségem). Van hát másik kártyám, igaz összesen kb. 50 Euro van rajta, de ha internethez jutok, át tudok utalni a másik számláról, addig meg elég az 50 Euro. Na jól van akkor Isten segítsen meg, hogy úgy legyen: repülök!

És repültem. Út közben elbeszélgetek néhány szimpatikus menonitával (még nem írtam róluk, elég sok van belőlük a világ ezen részén), majd délután 5 körül megérkezem Asuncion repülőterére. Bankautómata sehol, turista info szintén, még szerencse, hogy Myriam hagyott rám Paraguay-i látogatásából egy Asuncion térképet és néhágy ezer Guarayos-t (helyi pénznem, szart sem ér, ideje, hogy elhagyjanak három nullát...), minek segítségével – néhány német ifjú társaságában – be tudtam buszozni a centrumba és meg sikerült találni a verbiták házát. Éppen misére érkeztem, kellemes fogadtatás. Bár Piotr testvér ígérte, hogy idetelefonál hírül adva érkezésemet, ez azonban úgy tűnik, nem sikerült, így váratlan vendégként, de azért így is – mint mindenütt a verbiták nagy családjában – szívélyes fogadtatásban volt részem.

Itt aztán végre internethez jutottam – mint az álom: fél éve nem volt szerencsém normális sebességű internethez – elintéztem a banki átutalást, valamint tájékozódtam a google map-en, hogy hova is fogok menni.

Egyébként Paraguay idén 200 éve független, és ez most a vízcsapból is folyik itt... 

Egy újabb hideg éjszaka után aztán felkerekedtem, és ellátogattam a „Sonidos de la Tierra” (vagy ha így jobban tetszik: „Welt weite Klänge”) irodájába. Egy német jezsuiták által kézben tartott zenei alapítvány neve ez, melynek keretén belül Paraguay-ban egy egész országot átfogó zeneiskolai hálózat működik (egyébként ezen kívül magába foglal egy-két projektet Németországban és Indiában is). ... Szarán nevű itt élő karmester kezdeményezésére, a jezsuiták támogatásával kezdték kb. 10 éve kiépíteni ezt a rendszert, melyben mára már több mint 10.000 gyerek/fiatal tanulhat ingyen hangszereken játszani, azzal a mottóval, hogy „az a fiatal, aki nappal Mozart-ot játszik, éjjel nem fog kővel ablakokat betörni”.  Hogy hogyan? Természeteseni itt is nagyon kevés, rosszul képzett tanárral, minden állami támogatás nélkül, de minden elhépzelhető kül- és belföldi, anyagi, természetbeli stb. támogatással. Sok tanár utazgat egyik helyről a másikra, a közbe eső időkben pedig a kicsit haladóbb növendékek tanítják a kezdőbbeket. Szívesen fogadnak persze itt is önkénteseket, mikor másfél éve kerestem a helyemet, hová menjek, kis híján én is itt kötöttem ki, ha a Nürnberg-i Jezsuiták nem lettek volna olyan „németek”, és elfogadták volna a jelentkezésemet másfél hónappal a jelentkezési határidő után. Dehát nem így történt, és nem is bánom, de azért egy látogatás erejéig csak meg akartam ismerkedni velük is.

Látogatásom tárgya egyenlőre csupán, hogy kikérdezzem őket az órarendről, hogy mikor, ki, hol, mit tanít, kivel érdemes beszélnem, hol érdemes órát látogatnom, hogy nyerhetek rövid idő alatt a legtöbb benyomást. És mi után kisült, hogy a hét vége felé érdekesebbnek ígérkezik a kínálat, hát el is búcsúztam néhány napra Asuncion-tól, irány az Iguazu-vízesések!

Délután buszra ültem, estére Ciudad del Este-be értem, mely – mint a neve is elárulja – Paraguay legkeletibb csücske, közvetlenül a Paraguay-Brazil-Argentín hármashatárnál, vagyis ahol a víz esik. Rendkívül ronda város, volt szerencsém két órát járkálni körbe, míg a legdrágább szállodától a kicsit olcsóbb, majd megint kicsit olcsóbbtól valamivel olcsóhoz, majd végre egy elfogadható áru lebujba küldözgettek a buszpályaudvar mellett, vagyis ahonnan elindultam. Úgy tűnik nékem, Paraguay sokkal drágább Bolíviánál.

Másnap reggel egy újabb busz segítségével bejártam a hármashatárt: Paraguayí oldalról át Brazíliába, majd onnan az Argentín oldalra megérkezve Port Iguazu városába. Igazán csinos kis városka, innen indulnak tovább buszok a tizennéhány km-re található Iguazu nemzeti park felé. Rövid tájékozódás után hamar kisült, hogy nincs elég beváltható pénzem arra, hogy kifizessem a nemzetipark belépőt, és visszajussak Asuncionig, a VISA-kártyámra vagyok utalva. Na kerestem egy bankot (úgy tűnik a város egyetlen autómatája) ahol majd egy óra sorban állás után kiderült, hogy továbbra sincs pénz a kártyán, nem érkezett meg az átutalás! Na pufff nekem! Most mi lesz?! Beváltottam néhány Peso-t, ettem valamit, sétáltam egyet a városkában, és óránként újra próbálkoztam a bankban, egészen kora délig, vagyis mikor Európában már este van, és biztosan nem foglalkoznak már az én tranzakciómmal. Annyi pénz volt nálam, hogy visszabuszozzak Asuncion-ig, egy éjszakai szállásra már nem futotta, és semmi garancia sem volt rá, hogy másnapra megjön a pénz. Ha nem történik valami csoda, az utolsó busszal szépen visszamegyek Ciudad de Este-ig, majd onnan éjszakai busszal Asucion-ba anélkül hogy láttam volna a vízeséseket. Egészen átéltem, milyen lehet csövesnek, koldusnak lenni: egy idegen országban pénz nélkül, nem ismerve senkit... 

De szerencsére történt csoda. Néhány színpatikus túristatárs elkísért az ifjúságiszállásra, ahol lakott, ahol a fiatal tulajdonos hitelezett nekem annyi bizalmat, hogy holnap, ha megérkezik a pénz, majd kifizetem a szállás, vagy ha nem jönne meg, átutalom neten.

De hála Istennek másnap reggelre megjött a pénz, és innentől egészen más színben láttam a világot. Irány a vízesések! És hát ezt a látványt csak most láttam igazán, hogy mennyire kár lett volna kihagyni!

A vízesés-rendszer felülnézeti képe.

Meg azért is hálás vagyok, hogy így nem kellett rohannom, az egész napom a nemzetiparké volt. Kár is lett volna előző nap néhány óra alatt végig rohanni egyik vízeséstől a másikig.

Kicsit komikus arra gondolni, hogy az pontosan ott, ahol a „Misszió” című film bátor jezsuitái dacolva minden veszélyjel vitték el az Örömhírt a vízesés feletti Guarani indiánoknak, ma a sétaösvényen minden kavicsot eltávolítanak a túristák lába elöl, illetve kisvonat viszi őket egyik vízeséstől a másikig, hogy nehogy gyalogolniuk kelljen néhányszáz métert. 


Mára ezzel fejezem ben, folytatás következik a "Sonidos de la Tierra"-nál tett második látogatásomról. 


Addig is beszéljenek magukért a képek:

Hangszerek a szemétdombról...

egy felhúrozott ragasztósdoboz...

a szeméttelep hangszerkészítőmestere 

Én, és a felhúrozott olajoshordó

A szeméttelep szomszédságában

Lena, Asuncion-i MaZ-társam.

Visszatérésem óta eltelt újabb egy hét, most pedig épp begyüjtöttem két látogatómat, Györgyit és Cilit a repülőtérről, várhatóak hát az ő hírbeszámolóik is. Csak időm legyen hogy utolérjem magam....

Utazás: 1. kiruccanási kísérlet

Eddigi ittlétem alatt aránylag keveset láttam Dél-Amerikából szűkebb környezetemen túl. Lévén hogy itt töltött évem lassan vége felé közeledik, ideje, hogy elszabaduljak, és körbenézzek kissé turista szemmel is. Sűrgető tényező az is, hogy némely MaZ-társam, kiket meglátogatnék, lassan már hazaindulnak. De mikor?

Első elszabadulási kísérlet

Június második felére kialakult a hétköznapi ritmus a zeneiskolában, a tervezett nagyobb események pedig még messze vannak (San Ignacio-i meghívás stb.), gondoltam itt az idő, most vagy soha, most nélkülözhető vagyok, magukra hagyom a kollégákat.

Ugrás a sötétbe...

Írtam hát Missiones-i, Asuncion-i MaZ-társaimnak, hogy mit szólnának, ha meglátogatnám őket (Missiones Argentina legészakibb csücske, ahol társaimon kívül az Iguazu-vízeséseket is készültem meglátogatni, Asuncion pedig Paraguay fővárosa, mely útba esik odafelé). A bökkenő csupán, hogy épp ekkor tűnt el az internet-modemünk – egyébként azóta sem került elő – és a válaszhoz nem jutottam hozzá. Június 9-én vasárnap tehát – ugrás a sötétbe – bepakoltam a cók-mókomat, és mint majd minden héten a tesókkal San Ignacio-ba utaztam. Itt jutottam ismét internethez. Lena-tól Asuncion-ból nem jött válasz (mint késöbb kiderült, ő sem jutott internethez azidő tájt), Josef és Jonas-ről épp itt tudtam meg, hogy aznap repültek La Paz-ba, és tesznek a következő két hétben körutat onnan Peru-ba (Machupichu stb.). Vagyis nem látogathatók Missiones-ben, ha találkozni kívánok velük, akkor útirányt kell módosítanom :o) Rövid gondolkodási idő után döntöttem: visszaírtam nekik, hogy nem bánom, La Paz-ban sem voltam még, Peru-ba pedig nem is terveztem menni, ha így adódik, és összejön, hát üsse kő, megyek utánuk. Ez azonban szervezésileg kissé komplikált vállalkozás volt, főleg hogy csak e-mail-ben tudtunk kommunikálni, de gondoltam adjunk egy esélyt. Az nap, hétfőn, mint általában tanítottam San Ignacio-ban, aztán maradtam éjszakára a tesóknál, óránként nézve e-mail-emet, hogy jön-e válasz.

Concepcion

Nem jött válasz. Másnap tehát fogtam magam és Concepcion-ba utaztam. Concepcion fél úton van San Ignacio és Santa Cruz között, eddig mindig csak éjszaka utaztam át rajta, ideje volt egyszer ellátogatni nappal is oda. Annál is inkább, mert a helyi zenetanár-kollégák már egy hónappal korábban megkörnyékezett, hogy nem jönnék-e valamikor csellókurzust tartani, mert jelenleg nincsen tanáruk, gondoltam, míg válaszra várok, addig is legalább meglátogatom őket, meghallgatom a csellistákat, hogy ha visszatérek, már tudjam, mire készüljek. Más szempontból is érdekes Concepcion: itt őrzik a Chiquito Barokkzenei Archivum kéziratait, gondoltam, nagyon ideje meglátogatnom.

Roberto, egy német pap, szeretettel fogadott, korábban San Miguel-ben már találkoztunk. Mint kiderült, idő közben került csellótanár is, de így is hasznos találkozás volt a tanárokkal, tapasztalatot, kottákat cseréltünk, illetve egy listára való dolgot ígértünk egymásnak legközelebbre. Az archívum-látogatás kissé bonyolultabb, mint hittem: püspöki engedély kell hozzá. Ez persze nem annyira bonyolult, ha az ember a püspöki rezidencián van elszállásolva, és történetesen együtt vacsorázik a püspökkel, de a másik bibi, hogy aznap – júni 21, az év legrövidebb napja, és mint az „Aymara-újév”, hála Evo Morales-nek, újabban Bolíviában piros betűs ünnepnap – az archívum zárva volt.

Concepcion

Santa Cruz

E-mail továbbra sem jött, és a remény is egyre kevesebb volt, hogy lesz még valami a Peru-i kiruccanásból, de gondoltam, bárhogy is legyen, ha már idáig eljutottam, másnap átruccanok Santa Cruz-ba, van néhány elintézni valóm. Itt elintéztem a repülőjegyem dátummódosítását október 2-ra, valamint vettem két hegedűt és húrokat a zeneiskolának.

Másnap – továbbra is válasz nélkül – gondoltam, hazafelé meglátogatom az archívumot – immáron engedélyjel – majd visszatérek San Miguel-be, ennyire futotta e kis kiruccanásból. Ez a másnap azonban 23-a csütörtök volt, az Úr napja, és ismét piros betűs ünnep. Na puff, mondom, akkor maradok inkább még egy napot Santa Cruz-ban.

Az Úr napja

És itt kell tennem egy kitérőt! Egy héttel korábban, San Miguel-ban a parókia képviselőtestülete arra a kitűnő ötletre jutott, hogy az Úrnapi szentmisét ünnepeljük a sportarénában! Meg is szavazták, szinte egyhangúan, csak Don Carmelo, templomunk jó öreg sekrestyése volt ellene. (Meg én lettem volna a 2., ha jelen lettem volna, de nekem akkor kóruspróbám volt.)

„De mi a fészkes fenének – kérdeztem, mikor elújságolták nekem a hírt – mikor a városnak akkora temploma van, hogy az egész népesség szőröstűl-bőröstűl befér?”

„Hát Santa Cruz-ban is így szokták” Volt az egyik válasz. (A különbség csupán, hogy Santa Cruz-ban 2 millióan laknak, és nincs 2 millió férőhelyes temploma...)

„Ezt hívják úgy – világosítanak fel mások – hogy „mission permanente” (állandó misszió): ha a fiatalok nem jönnek a templomba, akkor nekünk kell mennünk a fiatalokhoz!”

„Ez szép és jó, de a fiatalok a sportarénában sincsenek. Akkor miért nem ünnepelünk az „Amadeus”-ban (a disco-t hívják így...)”

Na mindegy is, hogy én mit gondolok, megszavazták, és ott lesz... Aztán vasárnap Dennis testvér a 8 órás misén közzé teszi a hírt: csütörtökön Úrnapi mise a stadionban. Mise után aztán a törzsfőnökök felkeresik Dennis testvért: kizárt dolog! Itt az idegen papok, idegen nővérek nem tisztelik a hagyományokat! Az Úrnapi mise nem lehet a stadionban. (Kérdem persze európai fejemmel, hogy ha a tisztelt tőrzsfőnökök ennyire szívükön viselik az egyházi ünnepek hagyományait, akkor miért nem képviseltetik magukat a képviselőtestületben...?) A törzsfőnökök tehát megvétózták a testület döntését: a mise a templomban lesz. Ez volt a helyzet állása, mikor én hétfőn útra keltem...

...és íme itt az Úr napja, és én Santa Cruz-ban vagyok, és mit van mit tenni, én, aki elleneztem a testület zseniális ötletét, a stadionban ünneplem az Úr napját :o) Santa Cruz-ban idén 50. alkalommal ünnepelték az Úr napját ebben a formában, 4 püspökkel, vagy 80-100 pappal és 200.000 hívővel, tüzijátékkal és tömeges felvonulással a stadiontól a főtérig. Hát ilyet is láttam. Nagy felhajtás, voltak benne szép pillanatok is, de nagyrészt nem állítom hogy az Úrról szólt a dolog.

Vonulnak a papok (és még azt mondják, paphiány van... :o)

"Krisztus teste"

Nem voltam egyedül...

Tüzijáték

Pénteken aztán további bosszúságot okozott az archívum, mert hogy zenészként kissé több is érdekelt volna, mint hogy meghallgassam a főrestaurátor idegenvezetését a restaurálás fázisairól, hanem arra is kíváncsi lettem volna, hogy mégis milyen zenéket őriz még az archívum (tudni illik ugyani, hogy eddig a készlet alig 10%-a jelent meg nyomtatásban, a többi csak itt, kézírat formájában létezik). Mire a restaurátor morcosan engedett fél órát lapozgatnom a katalógusban – nem kéziratokban, nem is faximilekben, csak egy egyszerű katalógusban – megjegyezve, hogy ha „kutatni” akarok, ahhoz konkrétabb írásos engedély kell. Értitek? Ha meg kívánom tekinteni a katalógust, az már „kutatás”, nem látogatás, és ezért leszek szíves mégegyszer körüljárni a bürokrata utakat a püspöknél, és visszatérni az írásos engedélyekkel. Szóval ezért vártam extra még egy napot. Vígasztaljon, hogy tanuja lettem a híres nevezetes Santa Cruz-i Úrnapi misének a stadionban.

Egyébként visszatérve San Miguel-be megtudtam, hogy az Úrnapi misét jusztis a stadionban tartották, a törzsfőnökök pedig tüntetőleg nem vettek rajta részt, illetve a főtéren várták be és csatlakoztak a körmenethez...

Hát így sikerül első elszabadulási kísérletem. MaZ-társaktól pedig persze csak napokkal később kaptam bocsánat kérő e-mail-t, hogy már rég Peru-ban voltak, mire levelemhez hozzájutottak... 

Közben már visszatérőben vagyok második, kissé sikeresebb kiruccanásomnak is, épp megint Santa Cruz-ból írok, az éjjel utazom haza. De erről egy következő beszámolóban.   

Hétköznapok

Immáron egy hónapja folyik zavartalanul az oktatás kis iskolánban. A pénzhiány okozta sztrájk hetei után új lendülettel indult be az élet. Elkészült az új órarend, vettünk, javítottunk hangszereket, így 11 haladó és 11 kicsit haladó (értsd: tavaji kezdők) növendék mellett a kezdők is végre megkezdhették hangszeres óráikat. Mostanra rutinszerűvé vált az új munkarend, ideje, hogy leírjam hát hogyan is zajlanak ezek a kétköznapok.

A jó 2 és fél hónapos elméleti kurzus végére kb. 35 hűséges növendék maradt, annak reményében, hogy hegedűlni, csellózni fog. A szülői direktíva döntése értelmében abban maradtunk, senkit nem küldhetünk el, ezeknek a hűségeseknek biztosítunk hangszeres órákat. Hogy hogyan? 10 szabad hegedűvel, három tanárral? Osztottunk, szoroztunk, igyekezve a legjobbat kihozni az adott lehetőségeingből, és a következő komprumisszumra jutottunk:

A kezdők esetében ragaszkodtam hozzá, hogy 5 főnél nagyobb csoportok ne legyenek, hisz ha kezdetben nem figyelünk kellő képpen oda a helyes tartásra, késöbb korrigálni sokkal nehezebb. Ez 6 kezdő hegedű- és 2 kezdő csellócsoportot jelent, melyeknek nem mindegyikének tudunk naponta órát biztosítani. Mivel hangszer sincs elég,  egyenlőre hangszerkölcsönzésről sem lehet szó. Csak helyben jutnak hangszerhez, hisz a másik csoport ugyan azon hangszereken játszik. Így persze lassabb a fejlődés, ez az ára, hogy senkit se kelljen elküldeni.  Aztán majd meglátjuk mi lesz, ha hullanak még közülük, összevonhatunk csoportokat, idővel néhány új hangszert is vehetünk, egyenlőre azonban nem hullanak, akik hangszer nélkül kitartottak májusig, hát most aztán jönnek hűségesen.

Órarend  

Az órarend meglehetősen komplikált, időbe került, mire mindenki megértette, átlátta, kinek melyik nap kivel mikor van órája.

Délelőtt aránylag kevés növendék jön (akik délután jártnak iskolába), így itt csak egy középhaladó és egy kezdő hegedű-, valamint egy kezdő csellócsoport van (2 kiscsellista). Itt nincs gond: 9-kor minden nap három tanár, három csoport, hangszeres óra, majd 10-kor egy szolfézs/elmélet/kórus-óra együtt. Ezt követően általában új tanárunkat, Lorgio-t korrepetálom szolfézsból, zeneelméletből, zongorából, remélve, hogy mihamarabb le tudja tenni még hátralévő vizsgáit Urubicha-ban, hogy teljes értékű, zenei érettségivel rendelkező tanár legyen. Ha időm lesz rá, nagyon jó lenne kollegáimnak csellóórákat is adni, hogy kezdőimet tudják továbbtanítani, mikor én elmegyek.

Ebéd és szieszta után 2-kor folytatódik az élet. A délutánok már sokkal komplikáltabbak.

2-kor nekem van 3 kezdő csellistám, Lorgio tanít 5 kicsit haladót, Amancio pedig  a kezdő csoportok egyikét. Ez utóbbi csoport esetében két csoport váltja egymást: hétfőn együtt, nagy csoport, kedd-csütörtök egyik, szerda-péntek másik csoport. Az óra utolsó tíz percében rend szerint összevonjuk a három csoportot, és együtt játszunk: a kicsit haladók járszák a dallamot, kezdők húzzák hozzá az üres húrokat, már első héttől tanulva együtt játszani, tempót tartani.

3-kor Lorgio-nak van kezdő csoportja (szintén naponta váltva). Én pedig, olykor Amancio segítségével tartok összevont elméletórát mindazoknak, akiknek aznap nincs hangszeres órájuk. Ez egy multifunkcionális óra. Első fele gyerekkórus. Itt énekelünk ezt-azt (Adan-tól a San Ignacio-i zeneiskolából kaptam bőséges kottaanyagot), szolmizálunk, illetve olykor misére készülünk énekekkel. Az óra ezen része nyitott azon énekelni vágyó gyerekek számára is, akik nem játszanak hangszeren, hangszereseknek viszont kötelező. Az óra második fele elmélet óra (most éppen megjelentek az első keresztek: D-dúr hangsor), illetve itt készítjük elő azon nyúlfarknyi darabokat, melyeket másnap hegedű/csellóórán játszani fogunk. Leírjuk, eltapsoljuk, valamint énekeljük őket szöveggel, szolmizálva és ujjrenddel,  hogy másnap a hangszeres órán már „csak” a hangszertechnikára kelljen figyelni.

4-kor nekem van két kicsit haladóbb csellistám (akik már január óta tanulnak, és első szűk fekvésben már egészen otthonosan mozognak!), Lorgionak minden másnap kezdői, közbe eső napokon néhány haladó külön órája (lenne, ha méltóztatnának jönni), Amancionak pedig a kicsit haladók jobbjai, akiket lassan próbálunk felzárkóztatni, hogy bekerüljenek a zenekarba.

Ezt követően van egy lélegzetnyi szünet, eszem-iszom valamit.

5.30-tól van (elvileg) a haladók órája, vagyis a zenekar (gyakorlatilag szinte sose kezdjük el 6 előtt, mert nem érnek ide).  Változó, hogyan csináljuk: összpróba, vagy két hegedűszólam külön, csellisták (ha jönnek) velem gyakorolnak, vagy egyedül (míg én pl. A 2. hegedűsöket nyúzom)  és utána hallgatom meg az eredményt. A zenekar legkésöbb 7.30-kor véget ér (kezdődik a mise, ministránsoknak menni kell), csellistákat olykor nyúzom mise alatt tovább, illetve megyek vacsorázni, megyek misére.

Mise után (kb. 8.15) kórus próba max. 9.30-ig. Sokáig egyedül csináltam, mostanában olykor besegítenek a kollégák szólampróbálni.

És miket tanulunk ezeken az órákon? 

A kezdőkkel először is üres húrokat húzni, szépen együtt, lassan és gyorsan. A kicsit haladókkal Ungaresa-t, ami az előbb említett üres húrokkal két hét után már egészen jól szólt. Aztán a „Skip to my Lou” kezdetű angol-szász népdalt, mely mostanra már két különböző (D és A) üres húrral is egészen használhatóan megy, bizonyos korlátok között különböző tempókkal és kézre is. Aztán zengett hetekig az iskola a „Verde como el loro...” című miniopusztól (1. ujj, üres húr), mostanra pedig a „Ya lloviendo está...” a divat (ebben már 2 ujj is van (csellistáknak 3.)). Az együtt játszás terén jövő héttől következnek a Szilvai féle „Gólya-nóta” és „Eszterlánc” feldolgozások üres húros 3. hegedű szólamai, ezúttal már ritmussal. A kicsithaladók már húzzák a dallamot és a második hegedűt rendesen, zeng már a San Miguel-parókia a „gólya gólya gilicé”-től, július elejére, mikor kitör a téli szünet, talán koncertképesek lesznek ezek is.

A gyerekkórussal (melyet zömében a kezdők és kicsit haladók alkotják) egyenlőre egy spanyol népdalocskákból összedobott quodlibeten talulung szolmizálni, valamint egymástól függetlenül három különböző szólamot énekelni. Ebbe be fognak segíteni a hangszerek is: a kicsit haladók hegedűn, a kezdők furulyán.  Az elmúlt héten Amancio-val készültek és ma gyönyörűen helytálltak a misén, néhány haladó hegedűs és Amancio gitáros közreműködésével. Amancio kicsit haladó csoportja is húzta egész héten a mise énekeket, ezek után a misén egyszerűen nem jelentek meg. Sajnos az ilyen manőverek erre felé megesnek.

A haladókkal az elmúlt hetekben a helyi barokkzenei archívum egy újabb szonátájával gazdagodott a repertoárunk, de készül a Brahms 5. Magyar tánc és a Verdi: Aida-induló is a San Ignacio városünnepre. Jövő héten pedig folytatjuk a Vivaldi a-moll hegedűversenyt, remélem Robin is méltóztatik gyakorolni a szólót.

Hagyomány, hogy minden hónap utolsó vasárnapján zenekarunk, kórusunk teljesít zenei szolgálatot valamelyik vasárnapi misén. Ebben a hónapban kísérleti jelleggel minden héten felelősek vagyunk egy miséért. Minden héten más tanár néhány növendékkel a misefelelős. Én már voltam soron, januári kezdő csellistáim is átestek a keresztvizen első miseszerepléssel, ma Amancio. Jövő héten teljes zenekar, két hét múlva Lorgio van soron.

Haladó csellistáimmal – ha méltóztatnak megtisztelni jelenlétükkel – tanulunk hüvelyk fekvést, skálát 3 oktávon, Vivaldi concerto-t, hattyút, Bach G-dúr szvitet.

Kórusunkkal pedig a sztrájk-szünet után vettünk egy nagy levegőt és nekiestünk egy „Laudate Dominum”-nak a helyi barokkzenei archivum egy anonymus darabjának. Előnye, hogy aránylag rövid, csak három szólamú (soprán, alt, bariton), és C-dúrban van, vagyis alkalmas szolmizálás gyakorlásra, mi előtt bekavarnánk a keresztekkel. Mostanra szépen lassan átrágtuk magunkat rajta, már minden részre sor került párszor, próbálgatunk együtt is némi harmóniára jutni. Hol jobban megy, hol rosszabbul, attól függően, hogy éppen kik látogatják a próbákat. A jelenlét továbbra is kissé ingadozó. Azt hiszem, ideje félretennünk kicsit ezet a darabot, most nem lesz jobb. Jövő héten belekezdünk a Vivaldi: Gloria nyitókórusába. Ez szerintem hálásabb darab: könnyebb és jól szól.

A héten váltottam e-mailt Jefferson-nal, a brazíliai zenetanárral, kivel karácsony előtt együtt koncerteztünk Brazíliában. Ha minden jól megy, meghívjuk őket, kórusával szeptember 28-ára, hogy együtt koncertezzünk San Miguel városünnep előestéjén. Azt hiszem, ez a közös fellépés kitűnő motiváció lesz kezdő kórusunk számára. Ez lenne aztán itteni ténykedésem záró aktusa is, október 2-ra immáron le van foglalva a repülőjegyem, utazom egyenesen Graz-ba, kezdődik az egyetem. Csak később, valamelyik hétvégén fogok tudni hazalátogatni, ez az ára a San Miguel városünnepen való részvételnek.  Akkor viszont már nagyon várom, hogy viszont lássak sok ismerőst, hogy végre személyesen is beszámolhassak mindarról a sok élményről, melyekről személyesen könnyebb beszélni, melyeket nem sikerült áttuszkolni a neten. 

P.S. : Ma Szentháromság vasárnapja van. A helyi „hívek” fejében van egy olyan elképzelés erről az ünnepről, hogy ezen a napon mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek ünnepre mennek, következés képpen nem érnek rá azt nézni, mi folyik a világban. És ezt vannak akik kihasználják: besurrannak ide-oda, és elcsennek ezt-azt. A hagyomány szerint másnap ezeket a dolgokat vissza is csenik, a hagyomány ezen részét viszont állítólag újabban előfordul, hogy elfelejtik. Nem tudom mennyire kell ezt a hagyományt komolyan venni, minden esetre ma azért  bezártam az ajtómat. És azt sem tudom, hogy ez összefüggésben van-e azzal a ténnyel, hogy tegnap óta nem találjuk a mobil internet modemjét... Következés képpen ezt a levelet egyenlőre csak megírtam, nem tudom mikor fogom tudni elküldeni...  

Ma pedig hétfő, internet továbbra sincs, de San Ignacio-ból csak útra tudom bocsájtani ezt a bejegyzést is. 

Dr. Milenca és a „Szerelem Fesztiválja” :o)

Hol is kezdjem ezt a történetet? Hisz messzire nyúlik vissza... Talán ott, mikor február magasságában megjelent San Miguelben Dr. Milenca, a szexuálpszichológus, hogy kissé felforgassa kis városunk életét néhány hónapra. 

Dr. Milenca (és Andres testvér)

Említettem valamikor, hogy sok San Miguel-ben a leányanya, és a nővérek is, akik San Migule közoktatásának tetemes részét kezükben tartják, úgy gondolták, hogy jobb, ha lépnek valamit az ifjuság védelme érdekében. Ezért hívták meg Milenca-t. Milenca meglehetősen domináns személyiség, akinek valamiért mindig és mindenütt a középpontban kell állnia. Személyiségéhez tartozik, hogy vonzódik a bizar dolgok iránt, így ha nálunk vacsorázott a nővérekkel, pap-tesókkal (ami gyakran előfordult), az asztali beszélgetés pillanatokon belül kígyókról, pókokról, férgekről, kísértetekről vagy ferde szexuális hajlamokról szólt. Olykor áldás, ha nem értek mindent, így legalább nem álmodtam utána rosszat... :o)

Nos, Milenca azért jött, hogy bizalmába férkőzzön az ifjúságnak, beszéljen, felvilágosítson, segítsen, szemináriumokat tartson minden korosztálynak. Ténykedését az iskolák tanárain kezdte: három napos szeminárium, fejmosás arról, hogy milyen felelősségük van a tanároknak az ifjúság védelmében, hatásvadász vetítéssel az abortusz és a nemi erőszak minden fajtájáról, levonva a konklúziót: mindez azért történik, mert a fiatalok nincsenek bizalmi viszonyban tanáraikkal...

Propaganda az erőszak ellen

A következő hetekben aztán Milenca folytatta áldásos tevékenységét az iskolákban, óvodában, szülők körében, és fogadta a klienseket kis szobájában a nővéreknél személyes beszélgetésre.

Aztán telt-múlt az idő, és Milenca itt tartózkodása végéhez közeledett. Ekkor lett hangos a város, a tévé a rádió a remek ötlettől: Milenca megrendezi San Miguel-ben az „első kiállítást az emberi értékekről”, vagy ahogy magunk között összemosolyogva neveztük: a „szerelem fesztivál”-ját. Mondtam már hogy Milencának mindig a középpontban kell állnia, szereti a nagy felhajtást. 

Kiselőadás a kiállításon

A Szerelem fesztiváljára május 23-ra esett. Az iskolák tanulói kivonultak a főtérre, felállították standjaikat, és jól felkészült szakértelemmel, színes plakátokkal szemléltetve tartottak kiselőadást az érdeklődőknek szeretetről, hűségről, alkoholról, drogokról, erőszakról, a terhesség fázisairól, neveléstől, Jancsi és Juliska nemi szerveinek működéséről, zengve végül mindenütt Cantus Firmus-ként a konklúziót: szexuális kapcsolat szeretet-háttér nélkül fájdalomhoz vezet!!! Igazán jól felkészültek, nagy energiákat öltek bele a gyerekek a kiállításba. A szépséghibája csupán az volt a dolognak, hogy a felnőttek, vagyis kik a kiállítást látogatni voltak hivatva, szinte egyáltalán nem jelentek meg. Mi, tanárok, és éppen nem lekötött gyerekek járták csupán a standokat. Egyébként ez nagyjából jellemző is: tisztelet a kivételnek, de a szülök nagy része – már bocsánat – le se szarja, hogy mit csinálnak a gyerekek.   

 Elgar: Pomp and Circumstances-induló

 Este aztán jött a fesztvál második része: minidrámákkal készütek diákok és tanárok, melyeket a város sportkolisszeumában adtak elő. És itt jön a zeneiskola részvétele is a Milenca-fesztiválon, a zeneiskolájé, mely épp csak egy hete ébredezik újra a pénzhiány okozta sztrájk után. Mert hogy mi is, a zeneiskola is emberi értékeket képvisel, mi is azon vagyunk, hogy az ifjúságot tartalmasan kössük le. Kezdődött hát a dolog azon, hogy mint a zeneiskola kepviselője beszédet mondjak a zene embernevelő hatásáról, avagy hogyan szolgálja iskolánt az emberi értékeket. Tisztességgel fel is készültem, a bibi csupán az, hogy a célközönség – a szülők, felnőttek – itt is hiányzott, így, helyette jelen volt valamennyi iskola valamennyi diákja. El tudjátok képzelni, hogy ez milyen alapzajjal jár? Hát rögtönözni, alaposan rövidíteni kellett a nagy gonddal elkészített beszéden. Majd pedig próbáltuk zenekarunkkal ebben a hangzavarban képviselni az emberi értékeket, először egy Charpantie: „Te Deum”, majd egy helyi Szonáta formájában. Követte ezt – beszédem után – Elgar: „Pomp and Circumstances”-indulójának egy vonószenekari átirata, melyben állandó zenekarunk mellett a tavalyi kezdők hegedűn, és az ideji kezdők furulyán is közreműködhettek. Azt hiszem, a jezsuiták óta (több mint 200 éve) ez alkalommal előszőr volt San Miguel-nek 30 tagú zenekara (hogy milyen minőségben, azt most inkább hagyjuk: kissé merész vállalkozás volt részemről egy hét alatt az újoncokkal).

Készölödik a népes kórus. Beethoven: Öröm-óda

És végül, a nagy falat: Beethoven: Öröm-ódája igen népes gyerekkarral! Kezdődött a dolog úgy, hogy énekeljenek az ideji kezdők, a szólfézscsoportjaim (3 csoport, együtt kb. 35-40 fő). Folyatódott úgy, hogy Candalaria nővér, kivel már korábban is beszéltünk, hogy nincs-e időm megénekeltetni iskolája tanulóit, hát most itt volt az idő, csatlakozott hozzánk a 42 fős 6. Osztály. Aztán jött az immár újraéledező felnőttkórus (12-14 fő), majd egyik tagunk, elsőáldozásra készülő csoportja (további 16 fő), és egyszer csak ott találtam magam, hogy 100 tagú gyerekkórust vezetek, akik teli torokból zengik az Öröm-ódát! Igaz csak egy szólamban, de zenekarunk kíséretével, egy jól sikerül hozzákomponált elő és közjátékkal meglepően jól szólt! 

Koncert után

Meghívó

Július végén két ismerősöm készül meglátogatni engem. Július 17-e és augusztus 8-a között lesznek bolíviában, és nagyon örülök, hogy megmutathatom nekik, megoszthatom velük itteni életemet. Tisztában vagyok vele, hogy meglehetősen későn írok, és azzal is, hogy ez nem kis áldozat, de ha valakit érdekel a dolog, szívesen csatlakozna hozzájuk, és tud erre időt és pénzt szánni, sok szeretettel várjuk! Ne azon múljon, hogy nem szóltam.

Ha komolyan érdekel, írj egy e-mail-t, hogy mielőbb megbeszéjük a további részleteket!

Címem: szkg(kukac)gmx.at