Vendégekkel

Egy hosszú, élményekben gazdag út végén állunk, az utóbbi három hétben két látogatommal, Györgyivel és Cilivel vettünk részt eleinte a San Miguel-i zeneiskola igen intenzív életében, majd indultunk útnak felfedezni Bolívia egészen másik arcát, az Andok fennsíkon. Mivel több szem többet lát, és hogy ne mindig csak az én szemüvegemen át lássátok Bolíviát, hát megkíséreljük ezt a bejegyzést együt összehozni!

Érkezés – első benyomások

Györgyi: Hát igen, a latin könnyűvérűségem, hogy elsőre beleszerettem…

Szóval kezdjük az elején: egy hosszú repülőút után – ilyen hosszú éjszakát se értem meg, hogy a 6 óra időeltolódás miatt kb. 17  órán át sötét legyen – landoltunk először Buenos Aires-ben, majd Santa Cruzban. Buenos Aires-ben megérezhettuk a másik féltekén levő telet is (még jó, hogy a reptéri buszon fűtöttek). Mert hogy itt Bolíviában – legalábbis amit eddig megértünk – az egész télből csak annyi érződik, hogy du. 6 tájban már sötét van.

Géza: Nohisz, jöttetek volna két héttel korábban, mert akkor bizony volt ám hideg is, igaz csak rövid ideig, de volt. Most viszont a mélyföldön határeset hogy melegebb van-e vagy hidegebb, mint a nyári Európában...

Cili: Az időjárásról sokat lehetne beszélni. Santa Cruzban és Chiquitaniában ilyenkor is gyakran nyári meleg van, míg Cochabambában már vastag pulóverre, La Pazban pedig valóban téli kabátra van szükség.

Gy: Na de vissza az elejére: a reptéren Géza várta, hogy végre kiengedjenek az igen lassú bürokrácia karmaiból, és hozott el a verbita tesók itteni fellegvárába.

C: Legnagyobb meglepetésünkre a 8 hónapige elvileg nem esedékes eső egyből nekünk jutott.

G: Esküszöm hónapok óta nem láttam olyan ramaty időt Bolíviában, mint amilyennel a lányokat fogadta Santa Cruz...

Gy: Mint utóbb kiderült, alighanem engem kifogásol az idő, hisz második ittlétemkor még egy lapáttal rátett...

Út közben két ismerős indián kislány az összes magyar tudományát bevetve átváltoztatott bennünket kacsává...

G: ...ennyi még megmaradt a novemberi szegény Dzsoni és Árnika meséből... :o)

Gy: Itt aztán ebédre papayalevet ittunk, no és húst hússal az itteni szokások szerint.

Irány Chiquitania!

Gy: Rövidke pihenés után éjszaka indultunk tovább San Miguel-be. Közben társaságunk kibővült még 2 német és egy osztrák lánnyal.

G: Hiába, minden bolíviai MaZ-társamra most, bevetésük végefelé jön rá, hogy utazgassanak, így Marlene és Steffi is velünk tartottak San Miguel-be, Annával, Steffi barátnőjével együtt.  

Gy: Reggel lekóvályogtunk a buszról, átcsetlettünk-botlottunk San Miguel plaza-ján (vagyis főterén), majd a parókia udvarára lépve “fővezérünkre” szinte azonnal nagy csapat ujjongó gyerek csimpaszkodott. No pár nap múlva már nem csak neki örültek ennyire, Géza utódra talált a mindenféle spanyoltudás nélküli, kézzel-lábbal kommunikáló “fehér óriás” szerepkörben.

G: Mondanom sem kell, azért az nem úgy van ám, hogy valaki csakúgy idejön látogatóba, hisz van itt munka elég, főleg ha a látogatók még zenéhez is értenek. És ebben a tekintetben igazán „hasznos” látogatóim voltak :o)Cili és Marlene személyében két tehetséges csellistával növekedett hétre a tanári kar, és mivel még énekelni is tudnak a jövevények, hát naná, be is fogtam őket a kórus-műhelymunkába.

Gy: Lassan fel is szedtünk némi spanyoltudást, persze könnyű igy, ha a gyerekek szinte egész nap mondják a magukét, előbb-utóbb kénytelen vagyok megérteni, szabadidőmben pedig néhány kulcsfontosságú szónak utánanézni.

Elég nagy fába vágta a fejszéjét a kórus, de meglepően jól összejött egy háromszólamú tipikus indian darab.

G: Ja, hát nem az én ötletem volt, Adan (San Ignacio-i suli iugazgatója) akarta, hogy énekeljünk „Maquerule”-t, ezt a könnyed, columbiai lüktetésű darabot. Persze gyorsan beleszerettek az ifjak, és vállalták a harcot...

Gy: Cili tanította a szopránt, én az alttal próbálkoztam, Victor (egy tehetséges innen valósi, de Ausztriában élő ember) a férfiszólammal, Géza meg ingázott köztünk ill. néha még az egyéb zeneiskolai teendői is lekötték.

G: Nagyon élveztem, hogy nincsen rám szükség! Ilyet még nem éltem: hárman próbálnak külön a három szólammal, és nekem csak annyi dolgom van, hogy néha megkérdezzem, van-e valami gond, kell-e némi nyelvi segítség. Na és persze Marlene-t sem hagytuk munka nélkül: ő ez alatt José Maria csellistámat korrepetálta.

Ja, Victor-ról annyit kell még tudni, hogy a már sokat emlegetett Sintia testvére, akiről rengeteget meséltek, hogy családjával Ausztriában él, és most érkezett egy hónapos szabadságra San Miguel-be. Egyébként ő volt az, aki úgy tíz éve először próbálkozott San Miguel-ben kórusalapítással. Naná, hogy rögtön befogtuk őt is, és a kórus, mióta itt vagyok először, megszólalt! Így, hogy minden szólamra jutott legalább egy jó hang, hála „vendégművészeinknek” egészen használható kórusunk lett!

Gy: Csütörtökön még nem gondoltuk, hogy a szombati koncerten elénekeljuk a Maquerule-t…

C: A koncert főpróbája jobban sikerült mint a koncert, de nagyon élveztük. Érdekes volt számomra, hogy  az előadás estéjére igen megfogyatkozott a létszám.

G: ...egészen egyszerűen a kommunikáció hiánya miatt...

Gy: Géza a helyi rádióban is hirdette a saját tanítványainak, hogy mikor és hányra jöjjenek J.

Gy: Közben délutánonként Dennis testvér (aki történetesen Pápua-újguineai, eddig szerintem nem is találkoztam bolíviai verbitával) körbemutogatta nekünk a környék nevezetesebb helyeit.

G: Egyébként nem véletlen: a verbiták tudván hogy senki sem próféta a saját hazájában, véletlenül sem küldik misszionáriusaikat hazai pályára. Bolíviai testvérrel még én is csak úgy találkoztam, hogy szabadságra jött haza Ausztráliából.

C: Dennis testvér elvitt bennünket ( az összes, azaz 5 lányt) San Rafaelbe és Santa Anaba. Mindkét templom gyönyörű, és érdekes módon teljesen mások. San Rafael díszes, faragott, festett, a templom mellett lakó nővérek csinosítják. Santa Ana egyszerű, de tükrözi a helyiek lelkét.

Gy: Santa Ana engem –  felöltöztetett Szűz Mária és egyéb szent- illetve virágvasárnapi csacsiszobrával – leginkább egy gyermekded falumúzeumra emlékeztetett.

C: Ez a templom a jezsuiták elűzése után épült fel. Itt kipróbálhattunk egy a régi missziós időből megmaradt működő orgonát.

Végül a Santa Ana és San Miguel között épült, újonnan átadott (hullámvas)-úton tértünk haza. Olyan az egész, mintha valaki buldózerrel, iránytűvel a kézben átvágott volna az erdőn. :o)  

G: és mikor épp nem utaztak, és nem kóruspróbát tartottak, a lányok besegítettek a konyhán...

C: ...kontárkodtunk, rendetlenséget csináltunk, és igyekeztünk bővíteni a nemzetközi konyhaművészet repertoárját.

G: Így készültek a helyi édenkertben talált ismeretlen alapanyagokból, egy kis magyar-osztrák-német fantáziával megfűszerezett finomságok, mint papaya-citrom lekvár, sütemények, fánkok.

C: Új élmény volt látni a kertben növő citromot, narancsot, mandarint, banánt kókuszt, papayát. Mind végigikóstoltuk, és kiegészítettük az étlapot további piacon fellelhető különlegességekkel is.

 Gy: Ki ismerte előtte a chirimolla-t, a carambola-t, az achoscha-t, a yuca-t vagy a maracuya-t élőben? Ki tudta megkülönböztetni a „banánokat”, jobban mondva a platano-t az európában egyedül ismert guinótól, és a pici, édes lila gualelét a fűrészporízű társától?

C: Dennis varázslatosan bontja a kókuszt, a helyieknek pedig az hihetetlen, hogy létezik ország, ahol nem terem banán.

G: Mint említettem, a lányoknak sikerült zeneiskolánt legintenzívebb hetét kifogniuk. Erre a szombatra esett ugyanis kis kezdőink első nyilvános szereplése. A repertoáron több magyar vonatkozású mű is szerepelt: Ungaresa, Gólya-nóta. Kórusunk a már említett Maquerule-vel színesítette a műsort, majd következtek a haladók. Legtehetségesebbjeink Vivaldi: La Foliája, Bach: G-dúr alemande, Saint-Saëns: Hattyú műsorszámai mellett a zenekar Charpantier: Te Deum-át, Vivaldi C-dúr cselló- illetve a-moll hegedűversenyét játszotta Robin-nal illetve az éppen 15 évessé lett Maria Joaquina-val szólistaként. 

A 15 éves Maria Joaquina

Mindjárt sorra kerülünk

C: Jó volt látni a növendékekért aggódó Gézát, és a gyerekeket, akik legszívesebben az ő szeméből olvasták volna ki a következő hangot.

Gy: No és a jól sikerült koncert csak a bemelegítés volt Maria Joaquina 15 éves szülinapi partijához. Ez a nagy felhajtás, ami ilyenkor van, szinte egy lagzival is felérne!

G: Igen, egy 15. születésnap erre felé nagy ünnep, hatalmas felhajtással. Felkérést kaptunk, hogy zenekarral játszunk is egy ünnepélyes keringőt, ami azonban a koncertre készülve idő hiány és egyéb szervezési problémák miatt igen improvizatíve sikerült (égtem mint a Reichstag, a zenekar nevében is...)

Gy: Itt aztán kitáncolhattuk magunkat az –  itt sem éppen változatos – helyi könnyűzenére.

G: Vasárnap aztán következett a búcsú napja, a német lányok tovább állnak, Cili és Györgyi pedig döntés elé kerül: maradnak, vagy mennek tovább. A koncertet következő hét ugyanis még az azt megelőzőnél is eseménydúsabb, ekkor utazunk ugyanis San Ignacio-ba, hogy az ottani San Francisco Zeneiskolával együtt lépjünk fel a San Ignacio napi ünnepet megelőző koncerten. Nekem tehát dolgom van, maradnom kell, ha velem maradnak, a segítség is elkél, de közben pereg az idő, és a mindössze három hetes bolíviai látogatásba jó volna, ha más tájak meglátogatása is beleférne. A döntés tehát nem könnyű: menni vagy maradni?

Folyt. Köv.