Tanévkezdés, zeneiskolai gondolatok

Három hónapja agyalok rajta, hogyan kezdjük az új évet, mit őrizzünk meg tavalyról, mit csináljunk jobba. Íme, most itt az idő, a tett ideje: kezdődik a tanév! Előljáróban azonban lássuk a múltat, hogy értsük a jelent!

A San Migueli zeneiskola rövid története

Mint valamennyi más környező városban is, itt is megszületett a gondolat az ezredforduló körül, hogy San Miguel sem maradhat el a többi város mögött, alapítson zeneiskolát. Mint akkor a legtöbb város, San Miguel is a számára kényelmesnek ígérkező megoldást választotta, még pedig azt, hogy igénybe veszi az ekkor venezuelai mintára megalakult „rendszer” szolgáltatásait, vagyis hogy egy Santa Cruz-i szervezetnek fizet, akik küldenek tanárokat, felügyelik az oktatást, és garantálnak egy egységes oktatási minőséget. Egy-két év alatt azonban kiderült, hogy a rendszer nem működik kielégítően, hogy a közös nagy kalapba befizetett összegből ki tudja hogyan, nem jön vissza annyi San Miguel-be. Nincs más hátra, ha nem akarnak ráfizetni, független utat kell járniuk, maguknak kell tanárokat alkalmazniuk. Többi város zeneiskolái mind megtalálták a maguk útját, megerősödtek többé-kevésbé az önálló iskolák. San Miguelben, az elmúlt tíz év alatt több zeneiskola alapítási próbálkozás volt, melyek 1-2 év után szervezési hiányosságok miatt kudarcot vallott. Jelenlegi formájában a zeneiskola alig másfél éves. Önkéntes elődöm, Severin Parzinger (alig 20 évesen, friss érettségivel) vette kezébe a szervezkedést, és a semmiből, német precizitással gatyába rázta a zeneiskola adminisztrációját, hívott tanárokat, tárgyalt önkormányzattal, aztán épp csak sínre kerültek a dolgok, Severin visszatért Németországba (jelenleg novícius a verbitáknál). Két vonós tanár kollégája magára maradt néhány hónapra, majd november óta én vagyok itt Severin utódja. Zenei értelemben kezdettől rám ruházták az irányítást, és lassan, tanévkezdésre kezdek beletanulni a szervezeti dolgokba is, illetve kezdek nyelvileg is többé-kevésbé tárgyalóképes lenni. 

Zenekarunk haladóbb tagjai tehát igen hányatott tanulmányokat tundnak maguk mögött, hisz az elmúlt években zeneiskola, zenetanár „hol volt, hol nem volt”, mint a mesében. Csak az elmúlt másfél évben volt rendszeres oktatás. Az elmúlt tanévben tíz haladó, és 30 kezdő kezdte meg az évet. 30 kezdő hegedűs, 3 10 fős csoportban, saját, hazavihető hangszer nélkül. A 30 kezdőből az év végére 12-14 (?) maradt, vagyis, pont annyi, ahány hangszer volt, hogy most már haza vihetik, otthon gyakorolhatnak.

A zeneiskola struktúrája, ahogyan azt Severinék ránk hagyományozták, elég bonyolult. A pénz az önkormányzattól jön (illetve néha kiegészül némi segélyekkel nemzetközi kapcsolataink révén :o), a termeket viszont a parókia biztosítja. Mivel az iskola fiatal még, és az önkormányzat bizalma nem teljes, egyenlőre csak egy-egy évre köt szerződést a zeneiskolával, évente újratárgyalva anyagi fedezetét. Ezért is bizonytalan az egész, mint a kutya vacsorája. Továbbá, mivel az önkormányzatnak anyagi értelemben nincsen bizalma minden féle jött-ment 20-éves, frissen végzett évente cserélődő zenetanárok iránt, a mindenkori plébánosra bízza a zeneiskola anyagi fedezetét. Vagyis ez annyit jelent, hogy a plébánosnak (jelenleg Adrian testvérnek) igaz hogy köze nincs a zenéhez (attól eltekintve, hogy ő is hallgatja a szobájából a nebulók minden nyekergését...), de minden alkalommal őt kell macerálnunk, ha húrt, gyantát, krétát stb. kell vennünk. Ezen túl a zeneiskolának van egy „direktívája”, mely állítólag részt vesz minden döntésben, azonban ezt a direktívát én mi óta itt vagyok, még nem láttam együtt, és mikor kérdeztem Amancio kollegámat, hogy kikből áll, ő sem tudta felsorolni azt a 4-5 nevet...    

Kezdem megszokni, hogy zeneiskolát igazgatni hazárd játék (legalábbis itt Bolíviában az). Ahhoz, hogy a zeneiskola jól mőködjkön ugyanis három tényezőre van szükség: kell először is pénz, hogy az ember megfizessen zenetanárokat, vásároljon hangszereket stb.. Aztán ha már van pénz, akkor kellenek tanárok, mert minek a pénz, ha nincs kit megfizetni. És hogy az ember talál-e alkalmas tanárokat, ha már van pénz, ez Bolíviában egyáltalán nem evidens. No már most ha már van pénz, vannak tanárok, akkor nem árt, ha vannak növendékek is. Ez a három tényező egymással kölcsönhatásban van, és a művészet abban áll, hogy az ember e hármat egyensúlyban tartsa… Nyílván néhány év alatt az egyensúly beáll, de révén hogy fiatal zeneiskoláról van szó, egyenlőre inog mindhárom tényező. Valahol el kell kezdeni ezt a körláncot, és az okosak azt mondják, célszerű a pénznél elkezdeni. No már most a pénz nehéz ügy, mert a pénz az önkormányzattól kéne hogy jöjjön, az önkormányzat büropkráciája pedig lasssan őröl. A hazárd játék pedig abban áll, hogy verjük az asztalt az önkormányzatnál januárban, tartjuk a markunkat pénzért, mi közben még nincsen tanár, akit megfizessünk, és nem tudjuk lesz-e, valamint gőzünk nincsen, hogy mekkora az igény a gyerekek körében a zenetanulás iránt. Mindezen tényezők ismerete nélkül össze kell állítani az éves költségvetést. Az idő viszont múlik, a tanév kezdődik, a pénz pedig még mindig sehol. (Írtam korábban, hogy megvan a fix kb. 80.000 Bs, hát mondogatják ugyan, hogy fix, meg talán több is, de aláírt szerződés zeneiskola és önkormányzat között, az bizony még mindig nincs, és amíg papír nincs aláírva, semmi sem biztos.) Szóval mind e közben az idő múlik, a tanév kezdődik, és jő a hazárd játék második epizódja: megyünk tanárt keresni, mi közben pénz és szerződés még nincs. Szóval idő közben hoztunk egy tanárt Urubicha-ból, és már tanítunk is két hete, tanítjuk a tavalyiakat, akik folytatják. És következik a hazárd játék harmadik epizódja: igaz szerződés még nincs, pénz még nincs, jogi értelemben nem is vagyunk zeneiskola, de azért megyünk reklámhadjáratra iskolába, tévébe, rádióba meghírdetni az induló kurzusokat. Jó, eddig igazából csak bizalmi kérdés a dolog, mért alapvetően azért valószínű, hogy lesz szerződés, és pénz is, az elmúlt évhez hasonló mértékben. No de hány új növendéket tudunk felvenni, és mennyire reklámozzunk intenzíven, hogy kb. annyian jöjjenek? Na most én úgy gondoltam, hogy az a tisztességes, ha mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy tudjon a lehetőségről, és ha érdekli jöhessen zenét tanulni, így aztán vállamra kaptam egy csellót, kezembe egy hegedűt, és következetesen végijártam (részben egyedül, részben kettesben) az összes iskola 2-6. osztályát, bemutatva hegedűt, csellót, és szétosztva kb. 300-400 szórólapot az érdeklődők között (saját zsebből készítve szórólapokat, mivel pénz még nincs). Még az a szerencse, hogy jó magyar zenepedagógus módjára először 6 hét szolfézs órára invitáltam őket, így egyenlőre hangszer nélkül is megvagyunk. Ja igen, a másik, hogy egy szál fölösleges hegedűnk sincsen, hisz ami van, azon a tavalyiak játszanak...

népes szolfézscsoport

No és az elmúlt héten meg is kezdődtek az elméleti kurzusok, és attól tartok, a három tényező egyensúlya erőteljesen elbillent a növendék létszám javára!!! Előzőleg írtam aggódalmamat, mi lesz, ha az érdeklődők mind el is jönnek. Írtam Severin elődömnek is, aki azt válaszolta, ugyan, örüljek, ha össz-vissz 20-an jönnek, nem nagy az érdeklődés. Nos, délelőtt valóban kb. 20-25 gyerkőc jött (a délutáni iskolások). Délután 3-kor viszont kb. 70 fős szolfézs csoportot volt szerencsém vezetni kb. 5 éves korkülönbséggel... Képzelhetitek milyen hatékony volt! Más napra aztán kor szerint két csoportra osztottuk őket, így 35 fős csoportal már emberléptékűnek nevezhető a létszám. A három csoport egyikét (a nagyobbakat) Amancio átvette. Amancio vezeti a jelentkezők névsorát, és péntekre (határidő) kb. 140 kezdőt regisztrált. Gondoltam, a kezdeti lelkesedés nagy, de majd lemorzsolódnak néhány nap alatt, ha látják, hogy nem megy a dolog munka nélkül, de egyenlőre nem úgy tűnik mint ha csökkenne a létszám. És itt folyatatódik a hazárd játék, mert ez a sok gyerek mind azért jött, mert hegedülni, csellózni akar. A realitás pedig az, hogy az előre látható költségvetéssel és tanári erővel kb. 12-16 új hegedűst és max. 4-6 új csellistát tudunk felvenni. Ez közel 10-szeres túljelentkezést jelent. És a gyerekek jönnek, minden nap, és még nem tudják, hogy nem lesz hely. Sűrgősen össze kéne hívni egy szülői értekezletet, hogy szembesítsük a szülőket a realitással, ez viszont kollégám szerint nem lehetséges, amíg nincs meg a szerzűdés az önkormányzattal, és nem működik legálisan az iskola. Az én elképzelésem szerint az lenne a korrekt, ha minden érdeklődő gyereknek tudnánk biztosítani zenetanulási lehetőséget, ha nem hegedűn, csellón, hát gyerekkórus, furulya csoportok keretében, amely drága hangszerek nélkül, illetve nagyobb csoportban is lehetséges. Viszont ehhez is tanár kell, és nekem sem időm, sem kedvem nincs még plusz napi két óra gyerekkórust is bevállalni.

Most itt tartunk a kezdő gyerekek terén, míg ezzel párhuzamosan megy a reklámhadjárat az ifjúsági kórus verbuváláshoz. Ez nehezebb dió. Egy részt nehezebb a tiniket lelkezíteni, mint a gyerekeket, no meg az éneklés nem ígérkezik olyan izgalmasnak, mint a hangszerek. Az alapító próba kedden este lesz, gondoljatok rám!   

San Miguel népe - emberek, szokások, stb.

Ideje, hogy írjak néhány általános észrevételt az itteni emberekről, szokásokról.  

Törzsfőnökök

Igen, a mai napig is léteznek erre felé törzsfőnökök (caciques), bár közéleti szerepük körülbelül annyi, mint az angol királynőé. Vagyis őrizzük a hagyományt, évente választunk törzsfőnököt, elvilet a falu 72 körzetének külön-külön egyet-egyet, és egy legfőbb főnököt, elvileg van is valami kis közterület fenntartói, közmunka koordinátori feladatuk, de egyáltalán nem vesznek komolyan. Amennyire ki veszem, az egész cirkusz csak a közmegbecsülésről illetve hagyomány őrzésről szól.

Vonulnak a törzsfönökök (pirosruhások. Gyertyaoltó Boldogasszony-napi körmenet)

Fiatalok és öregek, hagyományok és a globalizáció

Egyébként a világ itt is hasonló, mint mindenütt máshol. Itt is vannak öreg emberek, akik sopánkodnak, hogy már semmi sem a régi, és itt is vannak fiatalok, akiknek valahogyan nincsen kedvük tovább túrni a földet, ahogyan elődeik tették. Vannak öregek, akik egymás között még chiquitoul beszélnek, és fiatalok, akiket hidegen hagynak az ősök hagyományai. Egy chiquito nyelvkutatótól azt hallottam, 20-30 éve foglalkozik a nyelvvel. Akkoriban azzal jött, hogy itt az utolsó pillanat, már csak a legvénebb vének beszélik a nyelvet, most kell dokumentálni, mert ha ők meghalnak, nincs többé chiquito nyelv. Most pedig azt mondja, hogy tudja a fene hogyan, de valahonnan mindig előkerül egy újabb „utolsó nemzedék”... Úgy 70 felett az emberek egyszer csak elkezdenek chiquitoul beszélni. :o) Spanyol tanáromtól, Doña Juanna-tól azt hallottam, néhány évtizede San Miguel még teljesen önellátó volt, kizárólag petróleumot kellett San Juan-ból hozatni. És hihetetlen, hogy az idősebb nemzedék, mint pl. Doña Juanna, még a tégla égetéstől, ház építéstől kezdve a vászon készítésig mindenhez ért, mindent maguk készítettek. De hát a globalizáció San Miguelt sem kíméli, és hát ki fogja két kezével túrni a földet, ha olcsóbb készen megvenni az élelmet Santa Cruz-ból?

És az ifja? Azok álmodoznak a NAGY VILÁGRÓR (USA-ról, Európáról), és sóhajtoznak, hogy ha sok pénzük lenne... Persze ahhoz hogy a nagy világ közelebb kerüljön nem csak a pénz hiányzik, hanem a nyelv tudás is. Elvileg van ugyan angolórájuk az iskolában, hogy mit csinálnak ott, fogalmam sincs, de tény, hogy a legegyszerűbb bemutatkozással is bajban vannak, és azt a néhány szót is olyan kiejtéssel nyögik ki, hogy ember legyen a talpán, aki rekonstruálni tudja. De hát csak sóhajtoznak, és ha azt mondom, hogy helló, Európából jöttem, mindjárt barátok vagyunk :o) Ezzel a helyzeti előnyömmel pofátlanul vissza is élek, ha meg próbálok rájuk jó hatással lenni. Aztán még az is lehet, hogy egy kóruspróbára is el tudom csábítani, csak mert az az ígéret földjéről jöttem. :o) Szóval sóhajtoznak, és ábrándoznak. De addig is cirkálnak a pláza és a disco között minden pénte, szombat és vasárnap éjjel, vagánykodnak a motorjukkal és nyomkodják a mobiljukat. Hogy miből futja erre, az örök rejtély az öregeknek, mert hát ugye dolgozni, azt nem dolgoznak. Legalábbis így sopánkodnak az öregek. De minden sopánkodás mellett európai mércével egyébként tök rendesek a fiatalok.

Igen, említettem, San Miguel-ben még disco is van! Amadeus nevre hallgat, de nem sok nevének megfelelő színvonalú zenét hallani onnan. Mert hallani éppen hallani lehet az egész városban, mert hogy nem hogy nincsenek rendesen hangszigetelve a falai, de egyik oldalról egyáltalán nincs is fala :o) És tudjátok, szép dolog a tolerancia, de igazán nem értem, hogy hogy hagyhatják, hogy három éjszakáján a hétnek szó szerint az egész várok hallgassa a ritkábban kicsit igényesebb latinamerikai tánczenét, gyakrabban minden minősítés alatti duc-duc-zajt.

Chaco (tanya)

Egyre kevesebben, de sokan még mindig kézzel művelt földből élnek. Egy spanyol órán pl. elmeséte Doña Juanna, hogyan művelték a chacot. Először is összefogott a falu férfi népe, ha valaki új földet akart művelni: együtt írtották ki az erdőt, vágták a fát 30-an napokig. Augusztus tájban aztán felégették az aljnövényzetet, elkerítik a területet az állatok elöl, majd várták az első esőt (szept/okt), hogy átmossa a földet. Ekkor lehet vetni. Kukorica, yuka a legnépszerűbb vetemények. Aztán őrt állnak, mikor érik a kukorica, hogy ne mindent a madarak egyenek meg, mint ahogy álltunk mi is egy már említett hajnalon. Két évet használják a földet, aztán írtják a következő erdőt, hagyják az előző földet pihenni.

Autó, motor


Autók itt a városban alig vannak. Sima személyautóval itt nem is jutna az ember messzire, az utak csak négykerékmeghajtású terepjárókkal járhatók (camiyoneta-nak nevezik). Ilyet pedig kevesen engedhetnek meg maguknak. Annál több a motorkerékpár. Gyakran egész családok ülnek egy motoron, hárman gyakran, olykor négyen is. San Ignacio-ban motoros taxi szolgálat is van, 2,50 Bs-ér elvisznek a városban bárhová. Sisakot senki sem használ, ahogyan biztonsági övet sem.  

Politika


Felkészülésem előtt hallottam egyet s mást Evo Morales politikájáról, a nézetekről, melyek megosztják Bolíviát (nem csak földrajzilag, politikailag is), és azzal az előítélettel jöttem, hogy egy agyonpolitizált országba jövök. A valóság egészen más volt: sokáig egyáltalán senkit sem hallottam politikáról beszélni. Arról eltekintve, hogy San Miguel-be érkezésem napján - ezt elfelejtettem írni - éppen tüntetés volt a "plaza"-n (főtér) nagy petárdadurrogtatással, és nekem egyáltalán nem volt róla fogalmam, hogy mennyire súlyos a helyzet. Annyit sikerült megértenem, hogy vidéken nincsen vízük (ugye a száraz időszak végefelé voltung, alig esett az előtte lévő 8-9 hónapban), és én ott álltam a parókia konyhájában, körül-belül olyan hülyén, más világból pottyanva, mint Maria Antoniett a Francia Forradalom idején, kérdezve magamtól, hogy ha nincsen vizük, miért nem isznak málnaszörpöt... 
Ezt követő hetekben több alkalommal ébredtem reggel 6-kor ártalmatlan tüntetéskezdeményezőkre, kik nagy méretű hangszórókkal Internationálét játszottak a főtéren, továbbá valami féle pátoszos-nyálas számot, melyben feltünően sokszor szerepelt Che Guevara neve... de nem volt nagy sikerük: magukra maradtak. 
Magyarországon sokan kérdezték nem félek-e, hogy teoristának tartanak, mert hogy Bolíviában Rozsa Flores óta bizonyára azt gondolják, hogy minden magyar teorista. Nos három hónapja tegnap találkoztam először olyan emberrel, akinek Magyarországról Rozsa Flores jutott eszébe, jót röhögtünk, ennyi. Azt hiszem, a magyar sajtó jobban felfújta ezt az ügyet, mint a bolíviai, legalábbis azt a részét, ami a magyar állampolgárok bolíviai megítélését illeti. (Bár egyszer volt üldözési mániám, mikor Santa Cruz-ba hajnali 3-kor érkezve kikértem egy szállodai szobát kialudni magamat, és a folyosók igen emlékeztettek arra a videóra, melyet Rózsa Flores lemészárolásáról láttam a neten egy bizonyos Santa Cruz-i szállodában, és a portán elkérték az útlevelemet... Á, szóval magyar, megint egy teorista... :o) 
Ja, még egy alkalommal fordult elő, hogy az volt az érzésem, kitört a forradalom, olyan lázongás volt a plázán. Mikor ki mentem tájékozódni, kiderült, hogy valahol La Paz-ban futball-meccs van, Santa Cruz játszik La Paz ellen... ´hat ha úgy vesszük, ez is politika... 
Hogy mit hallani Evo-ról (itt csak így hívják az elnököt)? Az biztos, hogy egy egyéniség, hogy ez jó vagy rossz, arról sokat lehet vitázni. A magyar sajtó a Rózsa ügy után igen negatívon állította be (diktátor, drogkereskedő), míg német-osztrák forrásokban inkább a hősként szerepelt, mint első indián elnök, aki nem hagyja, hogy a kapitalista világ kizsákmányiolja Bolíviát, aki kiáll az indián őslakosság jogaiért, kultúrása védelméért. Illetve csóválta a fejét az egész világ, mikor Evo hangot adott azon bölcsességének, mi szerint a csírkehús, különösen sültkrumplival homoszexuális hajlamokat gerjeszt a férfi lakosság körében... :o) Nos, ehhez képpest elég sok csirkét esznek, legalábbis itt a mélyföldön. 
Nem, sokáig nem is hallottam Evo nevét itt Bolíviában. Egészen amíg egyszer volt elnök úrnak egy rossz éjszakája (spkan így interpretálják), és más nap, dec. 26-án, mint egy jkarácsonyi ajándék, kishíjján duplájára emelte a benzinárakat. Na lett is nagy haddelhad, tüntetés, érdekes módon első sorban pont az elnökhű felföldön. Tiszta haszon: Evo kénytelen volt visszavonni a rendeletet, viszont a népszerűsége azóta a béka popsia alatt van két és fél arasszal. 
Aztán következett a cukor botrány, vagyis hogy nincsen elég cukor az országban. Mindenhonnan hallottam, hogy sírtak, hogy nem lehet cukrot kapni, de mindemellett egyáltalán nem tűnt fel, hogy gejédes üdítők kevésbé lennének édesek... Igazából csak ekkor tűnt fel, milyen édes. Egyébként az is ekkor tudatosunlt bennem, hogy én, akinek Európában igencsak nehezére esett a nagybőjti édességelvonókúra, itt nem is láttam csokit mi óta itt vagyok, és nem hiányzik. Lehet, hogy a napfény pótolja, nincs szükség mesterséges boldogsághormonra? 
Na meg most, tanév kezdéskor megint csak Evo-tól zeng a világ az új oktatási törvény kapcsán, vagyis hogy minden iskolában kötelező felvenni a tantervbe a helyi indián nyelvek ápolását. Ez egyfelől szép dolog a hagyomány ápolás, csak pl. itt, a Chiquito nyelv esetében a legtöbben már rég lemondtak róla, hogy ez a nyelv még éljen, és ha a családban nem ápolják - hallom itt a véleményeket - iskolában próbálni mesterségesen újraéleszteni, semmi értelme. Persze biztos vannak ellen vélemények is, én inkább ezt hallom. 

Nővérek

Futólag említettem már a nővéreket, akik itt a parókián papjaink mellett kulcs fontosságú szerepet játszanak. Egy-két szót tehát róluk.

Már Bolíviába érkezésem előtt olvastam egy újságcikket a Nagyhét liturgiájáról San Miguel-ben, egy bizonyos Eva-Maria, osztrák származású nővér tollából. Hallottam hát már előre a ferences nővérek jelenlétéről. Eva-Maria nővér egyike a 60-as években érkezett osztrák nővéreknek, kik nagyon sokat tettek a helyi egészségügy és közoktatás színvonalának javításáért. Ők azóta életük nagy részét élték le itt, mostanra ez a generáció kiöregszik, Eva-Maria nővér például öreg napjaira Rómába vonult vissza (így őt csak hallásból ismerem, de sokat emlegetik ám!) az Urubicha-i beszámolóban említett Ludmilla nővér is 1-2 éven belül visszavonul szülőföldjére, sorban átadják helyüket a fiataloknak. Hisz mára az elhintett mag megérett, számos fiatal helyi nővér veszi át a stafétabotot. Ilyen Christina nővér is, kivel sokat dolgozunk együtt, vagy Yanira, akinek az örökfogadalmát múlt szombaton ünnepeltük fényesen, sok virággal, püspökkel és zenekarral.

Állandó jelleggel három nővér él itt San Miguel-ben, San Miguel 9 iskolája közül hármat a nővérek alapítottak és igazgatnak ma is. Nem tudom, konzekvensen, és szándékosan csinálják-e, de tény, hogy itt az összes nővér Guarayo-i származású, míg itt létem alatt számos idelátogató nővérrel találkoztam, kik innen valósiak, de Guarayo földjén dolgoznak (mint pl. Yanira nővér, ezért is volt itt az örökfogadalma).

November végén nem számoltam be, hogy első zenekaros misénk alkalmával milyen prominens vendégünk volt: a szintén osztrák származású Maria Teresia nővér éppen nálunk volt látogatólban, ki a világ összes ferences nővérének főnővére. 

Egyébkén a helyi nővérek valódi angyalok! Pont olyanok, amilyennek az ember ideális nővéreket elképzel: mindig jó kedvűek, de határozottak, józanak és okosak, ha hitkérdésekről, katekizmusról van szó. A nővérek házában pedig sosem hiányzik a jó kedv, nem egyszer ünnepeltünk, táncoltunk náluk, minden alkalmat megragadva az ünneplésre!

Iskolarendszer

És mivel a nővérek itt főként az oktatásban vesznek részt, és azért is, mert kezdődik a tanév, hát itt a helye, hogy írjak iskoláról, oktatásról.

Az iskolarendszer nagy vonalakban igen hasonló a magyarhoz: 8 osztály általános, 4 osztály középiskola, érettségivel. San Miguel-nek 9 iskolája van, 6 általános-, 3 középiskola. Ez talán kissé soknak tűnik egy 5000-es faluban, de először is rengeteg a gyerek, másodszor pedig az iskola fogalma is másképpen értendő. Itt egy iskola azt jelenti, hogy egy-egy osztály pl. 1-8-ig, vagyis párhuzamos osztályok nincsenek, az egy másik iskola. A 6 általános közül 2 délutáni, a középiskolák közul egy délelötti, egy délutáni, egy szakközép, kézmüves órákkal pedig egésznapos (ezek fontos tények, ha zeneiskolai órarendről van szó). Itt létem alatt úgy alakult – talán mert én is tisztelet beli „iskolaigazgató” vagyok – hogy a 9 iskolából 5-nek az igazgatóját már jól ismerem, többit érintőlegesen. Ez fontos, ha arról van szó, hogy támogassák a zeneiskola munkáját.

Az elmúlt héten valamennyi általános iskolában voltam látogatóban kezdődő kurzusainkat reklámozni, így szereztem némi benyomást az iskolák atmoszférájáról. Nos kézzel fogható a különbség: a nővérek által fenntartott iskolákban olyan fegyelem és rend van, amit minden magyar pedagógus megirigyelne. De nem katonás fegyelem, hanem szeretet teli. Ugyanez a többi iskoláról egyáltalán nem mondható el... 

Statisztika

Az elmúlt év végén volt szerencsém hallani az éves plébániai statisztikát. A számok kissé elgondolkodtatóak: Előszöris kb. 250 keresztelő (5.000-es városról van szó!). Kb. ugyanennyi elsőáldozó és bérmálkozó. Ez után következik a bibi: 10 házasságkötés és 23 temetés... Nos az, hogy az évi 2-300 gyerekből csak 10 pár (20 személy) köt egyházi esküvőt, az egy dolog, ennek sok féle oka lehet. De hogy 23 temetés... mert temetni azért mindenkit temetnek, aki meghal, de úgy tűnik itt az emberek csak születnek, nem halnak meg. :o) Kérdeztem Dennis testvért, hogy ez hogyan is lehet, mire huncutul csak annyit mondott, hogy erre felé júniusban, mikor hideg van, az eberek ki se bújnak az ágyból, és unalmukban ...  szóval aztán 9 hónappal késöbb megugrik a keresztelők száma... :o)

Az tény, komolyra fordítva a szót, hogy az ifjúsági pasztorációnak komoly feladata lenne kézbe tartani a fiatalokat, mert nagyon sok a leányanya. Meg egyébként is: sok a gyerek, és a gyereknevelésből erre felé nem nagyon csinálnak nagy ügyet. A gyerek eltölti az időt valahol az utcán, aludni azért hazajárnak. Igaz, kis falu, megítélésem szerint nagyon sok lehetőségük nincsern zülleni, de azért lehetne rájuk jobban figyelni, mert csak reprodukálják magukat a leányanyák. Ezért is mondta Christina nővér meglepetésemre, mikor karácsonyra készültünk, hogy csak próbáljunk mennél többet a gyerekekkel, addig sem az utcán ülnek.




Esős évszak

Hát persze, el is felejtettem: természetesen megjött az esős évszak! Azért ezt sem úgy kell elképzelni, hogy megállás nélkül esik. Csak egy-egy fél órát esik naponta, de akkor nagyon! És jajj annak, aki akkor az utcán van! De olyankor nem is mozdul ki otthonról senki. Csak ritkán van csendes, hosszan tartó eső.

esik... egy kicsit

Csillagok  csillagok – avagy honvágy?

Nem, nem gyötör honvágy, jól érzem itt magam. De ugyanakkor azért jó olykor gondolatban otthon lenni. Érdekes, hogy álmomban szinte mindig otthon vagyon. Olyan vagyok, mint a golyakalifa: éjjel másik világban élek, mint nappal. Eleinte egyszerűen otthon álmodtam. Aztán egy időben állandóan az utazást dolgoztam fel álmomban, mint aki le van késve két héttel. Azóta pedig gyakran, igen nagyon gyakran álmodok úgy, hogy tudom, hogy látogatóban vagyok otthon, néhány napra, és megyek vissza Bolíviába. Egyszer még terveztem is, hogy holnap még el kell mennem könyvtárba Vivaldi F-dúr csellóverseny kottáért, mert holnapután megyek vissza San Miguel-be, és a zenekar várja a kottát. És jött a reggel, és jöttem vissza (kotta nélkül...). Éjszaka visszafelé buszozva Urubicha-ból pedig pontosan megálmodtam, hogyan érkezem Budapestre, le a Hegyalja úton az Erzsébet híd felé, bal kéz felöl a Budavár és mindjárt kiszállunk Budapesten, valahol a Ferenciek terén. Ja, és képzeljétek, lett egy saját számítógépem! Mi után beázott a szoba, ahol eddig volt, kiötölték a testvérek, hogy ez a gépet úgyis csak én használom, miért nem viszem a szobámba? És az első dolgom volt - tán pont e álom hatására - hogy beraktam Windiws-háttérnek a kilátást a Gellért-hegyről, és nagyon jól esik így bekapcsolni a gépet...

Na igen, és olykor, este, egyedul a csillagos ég alatt jól esik rázendíteni, hogy „csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok...” vagy hogy „Elindultam szép hazámból...” esetleg hogy „Erdő mellett estvélettem...”. A népdalszerző bizonyára arra gondolt, hogy lám, legalább a csillagok megértik, bennük megbízhat, legalább a csillagok ugyan azok, a messze idegenben is. Csakhogy a népdal szerző, gyanítom, sosem járt a világ déli féltekén, mert itt bizony még a csillagok is másik. És tudjátok mit? Itt még a hold sem Dagad és Cökken, hanem Cagad és Dökken! :o) Hogy mennyi agyalásomba került mire megfejtettem, hogy ez hogy lehet. Hisz a Föld és a Hold viszonya csak nem változik azért, mert én a Föld másik felén vagyok. Jajj, hogy mire leesett a tantusz, hogy, minden relatív, és én bizony Európából nézver fejjel lefelé állok, és fejjel lefelé a C bizony inkább D...! :o) 

Urubicha, a zene fővárosa

Nagyon ideje írnom, hisz oly gyorsan történnek az események, hogy majd bele szédülök...

Először is: úgy volt, hogy január végén van MaZ-találkozó, és hogy ennek ürügyén Myriam-mal együtt Argentína lebészakibb csücskébe, Missiones-be utazom, egyúttal meglátogatva az Iguazu vízesést is (aki látta a „Misszió” című filmet, az tudja miről beszélek, aki meg még nem látta, annak nem győzöm eléggé ajánlani...). Szóval ez volt a terv, de csak vártam, vártam, és csak nem jött a hivatalos meghívó. Mikor már nagyon közel volt, rákérdeztem mi újság, semmi válasz, majd kérdeztem a MaZ-társakat, ahonnan kétértelmű válaszok jöttek. Egy szó mint száz, tisztázatlan, hogy csak elfeledkeztek-e rólam, vagy a szeminárium Bolíviára nem vonatkozott, tény hogy volt szeminárium, és az is, hogy én nem voltam ott.

Viszont ha már úgy beterveztem hogy utazom, hát spontán összebeszéltünk Amancio kollégámmal és Myriam-mal, hogy ellátogatunk Urubicha-ba, Amancio otthonába, a zene fővárosába! És meg kell hogy mondjam, olyan tapasztalatokkal jöttem haza, mellyek a tanévkezdés szempontjából kétség kívül fontosabbak voltak, mint egy MaZ-szeminárium.

Mielőtt azonban személyes benyomásaimról írnék, ki kell térnem néhány alap tudnivalóra erről a már oly sokat emlegetett barokkzenei reneszánszról.

APAC, Nemzetközi Missziós Barokkzenei Fesztivál

A San Rafael és Santa Ana-ban őrzött jezsuita időkből fennmaradt kéziratos kották feltárása után néhány évvel Piotr Nawrot vezetésével létre jött egy APAC (Asociacion Pro Arte y Cultura) névre hallgató kulturális bizotság, mely 1996-ben életre keltett egy nemzetközi missziós barokkzenei fesztivált (Festival Internacional de Música Renacentista y Barroca Americana), mely azóta is minden második évben megrendezésre kerül, számos, valóban világszínvonalú barokkzenei együttes részvételével, mind az amerikai, mind az európai kontinensről, de teret engedve a helyi zeneiskolák együtteseinek is. Két héten keresztül játszanak az együttesek chiquitania eredeti jezsuita templomainak falai között, számos turistát vonzva képezi az bolíviai kulturális élet fénypontját.

Guarayo-k és a zene – a kezdetek

A Guarayo indiánok zene iránti vonzalma köztudott. Ez magyarázható talán az a hit, mi szerint a guarayo-k ha meghalnak, ahhoz, hogy a mennybe jussanak, át kell kelniük egy folyón. Ennek egyetlen módja van: igénybe kell venni egy bizonyos krokodil-szerű fenevad segítségét, hogy át vigye. Ahhoz, hogy megszelidítsék, azonban gyönyörűen kell játszani valamilyen hangszeren. Ellenkező esetben a fenevad esetleg félúton fel találja falni az illetőt... :o)

(Mellesleg nem ismerős valahonnan a story? Nem hasonlóan járt el Orfeó is a fúriákkal a görög mitológiában?)

A Guarayoknál valamelyest élt még a missziós időkből örzött zenei élet, akadtak még vének szép számmal, akik a miséken valamelyest nyekeregtek hegedűn és egyéb hangszereken, féltve őrizve a hagyományokat, (chiquitaniaban kevesebben), de vajon meddig? E hagyomány őrzése volt az első motiváció, mikor az guarayosi Urubicha-ban megszületett egy zeneiskola alapításának gondolata. Akadt is valami féle kezdeményezés helyi erőkből. Mikor aztán az APAC 1996-ban az első fesztivál szervezésén dolgozott, fel merült a gondolat, hogy felkarolják ezt a kezdeményezést. Hívtak hát Venezuelából két zenetanárt, januárban. A fesztivál májusban volt. E kemény 3-4 hónapi munka után Urubicha fiataljai koncertképes  kórussal és vonós zenekarral mutatkoztak be, előadva egy barokk misét a Chiquito archívumból! Nem tudom hogy szólt, bár állítólag van belőle felvétel, talán egyszer sikerül hozzájutnom, de bárhogy is, azért ez nem rossz teljesítmény.

A munka azonban itt nem ért véget, hívtak vendégprofesszorokat, Venezuelából Európából hosszabb rövidebb időre, és felépítettek egy zeneiskolát többé-kevésbé venezuelai mintára. Ma a 4-5.000 lélekszámú Urubicha zeneiskolájában 200-300 gyerk és fiatal tanul, és  ha jól tudom az egyetlen zeneiskolája Bolíviának, ami 8 évfolyam elvégzése után államilag elismert zenei érettségit ad. Ezzel az érettségivel a zsebükben Urubicha ifjai keresett zenetanárok szerte a bolíviai mélyföldön, hisz azóta Guarayo és Chiquitania valamennyi városának van többé-kevésbé életképes zeneiskolája, melyeknek tanárai szinte kizárólag innen kerültek ki, ahogyan az én tanárkollégáim is. Hát ezt a világ csodáját mentünk el múlt héten meglátogatni.

Látogatás Urubicha-ban

A kíváncsiságon túl látogatásunknak több célja is volt: egy részt néhány hangszer a zeneiskolából javításra szorul, és itt van hangszerész műhely, más részt sürgősen szükségünk van egy új hegedűtanárra, és jobb személyesen beszélni az esélyes jelöltekkel.

Gauarayos földjén több a pálmafa, és jellemzőek ezek a pálma tetejü házak is

Bár lenne rövidebb út is, de közvetlen busz Guarayos-ba nincsen, így csak Santa Cruz-i átszállással, kb. 24 órát vesz igénybe az út Urubichába. Mondanom sem kell, múlt hét szerdán délután hulla fáradtan érkeztünk meg. Amancio megszervezte nekünk, hogy Myriam-mal Ludmilla nővér vendégei legyünk. Ludmilla nővér is egyike az osztrák származású ferences nővéreknek, kik a 60-as években jöttek Bolíviába, és kik nagyon sokat tettek a helyi közoktatás minőségének javításáért. Bár zenéhez különösebben nem ért (kézműves iskolát igazgatott), ő lett a zeneiskola igazgatója, koordinátora is, sok szeretettel, lelkiismerettel, de erélyes szigorral gatyába rázva a születő iskolát. Bár régen nyugdíjas már, de mai napig ki kérik a véleményét, benne van a szava minden döntésben. Szemmel láthatóan örült nekünk, német nyelvű vendégeknek, és örömét lelte benne, hogy tudjuk értékelni, ha európai étrendet állít össze nekünk.  

Ludmilla nővérrel

Csütörtök, péntek két munkanapom volt benyomásokat gyűjteni a helyi zeneoktatásról. Még nyári szünet volt ugyan, de a zeneiskola kihasználva hogy a gyerekek ráérnek, annál aktívabban működik.

A benyomások? Átnézve a dokumentumokat, az iskola működési szabályzatát, órabeosztását, az a benyomás, hogy na, itt rend van, végre valahol rendes tantervi követelmények: hangszeres tanszakok 14 különböző hangszeren (hegedű, brácsa, cselló, bőgő, zongora, orgona, fuvola, oboa, klarinét, fagott, trombita kürt, harsona, tuba), megfelelő elméleti melléktárgyakkal, kötelező szolfézs, elmélet, technikai óra, zenekar, kórus, felsőbb évfolyamokon összhangzattan, zenetöri. A tantervi követelmény pedig igen magas! Megjegyzendő azonban, hogy a tantervi követelményt itt másképpen kell érteni, mint nálunk. Otthon a követelmény azt jelenti, hogy aki megfelel, az folytathatja a zeneiskolát, aki nem, az kihullott. Itt bárki bármeddig maradhat, ameddig kedve tartja, csak egyszerűen nem léphet felsőbb szintre, ha nem vizsgázik, vagy teljesíti az óraszámokat, és nem jut el soha a zenei érettségiig. A hagszeres órák itt is csoportosak, főleg kezdőknél nagy csoportok vannak, felsőbb évfolyamokra már kevesebben maradnak, így kissebbek a csoportok.

A papír sok mindent elbír, a valóság azonban csak nagyon nagy jóindulattal van vele összhangban. A struktúra meg van, és már ez is nagy szó, vannak termek, hangszerek, órarend, tanterv, de ami leginkább nagyon hiányzik, azok a jól képzett tanárok. Szép dolog, hogy minden gyerek, 1-8. évfolyamig napi két órát tölt a zeneiskolában (egy óra elmélet, egy hangszeres), de erős kétségeim vannak afelöl, hogy ez az idő tisztességgel ki van-e használva. Igazán nem vagyok pl. ellene a technikai iskolázásnak, de nem vagyok benne biztos, hogy célra vezet, ha csak azért skáláztatják a gyerekeket fél órán keresztül megállás nélkül, mert a tanárnak nincs jobb ötlete, hogy mit csináljon velük...

elmélet óra

 Mondják, hogy korábban mindig jöttek segíteni tanárok Németországból, Venezuelából, mostanában ritkábban jönnek, pedig úgy látom, még nagyon messze vannak attól, hogy önellátók legyenek, hogy ne legyen szükség segítségre, ahhoz, hogy hasonlítható legyen a képzés színvonala egy pl egy magyar zenei érettségihez. Pedig addig kell ütni a vasat, amíg meleg, amíg friss a lelkesedés, és félek, hogy abban a fázisban van az iskola, hogy kezdenek elkényelmesedni azzal amit már elértek, és beletörődni abba, hogy úgy működik ahogy. Ha nincs tanár, aki nagyságrendekkel jobban játszik, mint a diák, mi fogja lelkesíteni, fejlődésre ösztönözni a gyereket. Hogy két évben egyszer, a fesztiválon hall jó zenészeket, és ennyi? Itt is, mint sok más helyen is a helyi közoktatásban azt látom, hogy olyan döglött hal szag van. Hogy tanár és diák, úgy eltöltik az időt, és várják, hogy vége legyen az órának. Részemről ez kényelmes, mert nem nehéz itt jó tanárnak lenni, nem nehéz jobban csinálni, a gyerekek pedig hálásak, ha kicsivel érdekesebbek az órák. Szóval sok még itt a teendő Urubichában is. Az eddigi csellótanár most igazgató lett, volt növendéke vette át a tanítást, aki játszik ugyan Haydn C-dúr csellóversenyt, de hogyan? Hagy tehnikailag kívánni valót maga után. És tegyük hozzá, hogy a hangszerek is olyan hanyagul vannak karban tartva, hopgy azon én sem tudok tisztábban játszani. És azt hiszem, egy olyan faluban, ahol vagy 30 hangszerész van, nem rendesen beállíttatni egy hidat, ez nem anyagi, inkább igénytelenségi kérdés. Beszéltünk jövőbeli tervekről, ha belefér lehet, hogy eljön hozzám egy hétre San Miguelbe kurzusra, meg az is lehet hogy én is jövök még Urubicha-ba csellókurzust tartani. 

Az iskola könyvtárában sok a kotta, min messziról látszik, hogy Ludmilla ismeretségei révénadományként a német nyelvterületről származó adományból vannak, mindenféle zeneiskolai, magánkönyvtári pecsétekkel. De találkoztam számos BME-kiadvánnya, sőt szép számban Kodály 333-as példatárakkal is. Hogy használják-e nem tudom.

A tanárkeresési missziónk is sikerrel járt: egy Mario nevű ifjú hegedűtanárral tértünk vissza Urubichából. Kissé zöldfülű még, de helyi viszonyokhoz képpest határozottan jó hegedűs, sokkal jobb, mint elődje, Cero. Két bátyja szintén hegedűs, és már Urubicha-ban tanít. Próbaidős, de nagyon úgy tűnik, hogy megállja a helyét.

Amancio, Mario, Myriam

Urubichaban ciprusból készülnek a hegedűk

És még valami: vettem magamnak egy urubichai mestertől egy hegedűt, mindössze 850 Bs-ért (kb. 35 Ft = 1 Bs) Már egészen összebarátkoztunk. Azóta sokkal többet gyakorlok. Saját bőrömön ki is próbáltam új tanárkollégánkat is (vagyis vettem egy-két hegedűórát tőle), és megállta a helyét. Tegnap már szerepeltem is vele, beugrottam a zenekarba Pachelbel kánont játszani Yanira nővér örökfogadalmán, de erről következő bejegyzésemben bővebben. No meg a tanévkezdésről, a propaganda hadjáratról rádió, tv, iskolában... Most csak annyit, hogy gondoljatok rám kedden! Kicsit félek, hogy túl jól sikerült a propaganda, és tartok az első szolfézs órától, hogy mit csinálok, ha az a kb. 300-400 gyerek, aki az iskolában azt mondta, hogy érdekli a dolog, az tényleg mind eljön... :o)

Piknik a chaco-n

Vakáció volt. Zenekarunk mégis minden hétköznap próbált. És mivel hétvégén sem bínák ki, hogy ne találkozzunk, így aztán kedves ifjaink összebeszéltek, hogy menjünk el vasárnap Ana (egyik hegedűs) chako-jára (tanya) piknikezni. 



Kb. 3-4 kilóméterre volt a tanya, odasétáltunk hát tűzőn(apon és eső)vízen át, magunkkal hordva mindent, mi egy piknikhez kell.




Megérkeztünk! A chaco



Készül a papi

...sült banán is lesz...


 


A chacot itt is csúzlival védok

Őszíntén nem valami irígylésre méltó élet chaco-t tartani. Naphosszat ott időzni, és lesni, mikor kell madarakat elkergetni. Tusja a csuda honnan, de a kunyhóban áram is van, és ha áram van akkor tégé is, és akkotr mwegváltás egy jó kis szappanopera ebben az ingerszegény környezertben, vagy éppen egy idióta japán rajzfilm, mint itt éppen.


Itt főtt az ebédünk...


Ebéd után dagonyázás... Ami azt illeti, nem sok kedvem volt megmártózni ebben a poshadt pocsolyában. De tudjátok, ha már kezdik únni a pancsolást - már ismerem őket - előbb-utóbb jön az a játék, hogy "aki még száraz, azt megfürdetjük", és ilyenkor a professzor úr sem kivétel... így aztán beláttam, hogy jobban járok, ha önként megyek... ruhástúl.

Fű-fa-bogár

E bejegyzés már régen várja, hogy közzé tegyem, hát végre küldöm. Aktuális hírem is van rengeteg, igyekszem hamarosan küldeni.

Tehát egy-két szót az európai ember számára az állat-növényvilágban található  érdekességekről.

Gyümölcsök:

Az „édenkertecskénkben” található mindenféle gyümölcsfáról már beszámoltam érkezésemkor. Kiegészítés képpen talán csak annyit, hogy erre felé a gyümölcsök – úgy tűnik nékem – nem nagyon sietik el a dolgot. Az a szép fürt banán, melyenek fényképét novemberben feltöltöttem, bár nőt azóta, de még mindig nem érett meg. Egyébként tudtátok, hogy a banánfa – tulajdon képpen nem is nevezném fának, inkább nagyra nőtt lágyszárú – egy éven belül megnő, virágot, majd egy fürt gyümölcsöt hoz, és ezzel már véget is ért a karrierje? Lehet kivágni, nő a gyökeréből a következő. Egy vasárnap délután hosszasan filozofáltam a banán lélektanáról. Ha költő lennék, bizonyára papírra vetnék egy "óda a banánültetvényhez" vagy "gondolatok a banánligetben" című költeményt a banánfák árnyékában szerzett felismerésekről, a szavakba nem-igen önthető életbölcsességekről, melyeket a banánfáktól tanultam. Nem, ezt nem lehet leírni, erre csak ráérezni lehet. Egészen másképp fogok nézni egy fél kilo banánra a Hofer-ben most hogy láttam, honnan jött, mint hogy másképp nézek Amancio kollégámra, mióta jártam szülőfalujában, Urubicha-ban (de erről egy másik bejegyzésben). Illetve, hogy mennyire ugyan az a különbség az európai piturgikus zene, és az itteni között, mint a egy almafa és egy banánfa között...

Nem említettem még az „acerola” nevű gyümölcsöt, mely kb. úgy néz ki mint a cseresznye, kb. olyan az íze is mint a cseresznyének, habár rendszertanilag nyílván való hogy semmi köze a cseresznyéhez. Viszont vitaminokban nagyon gazdag, egész évben érik, és nagyon kellemes üdítőket csinálnak belőle. (Épp ma voltam egy iskolai szülői értekezleten az induló zeneiskolai kurzust reklámozni, ahol az iskola igazgató arra buzditotta a szülőket, hogy minden háztartásban legyen leg´lább egy acerola cserje, hogy egyék a gyerekek, hogy ne betegeskedjenek ennyit.)

Van továbbá madragujánk is, ez is első sorban üdítő készítésre alkalmas kitűnően.

A kókusz is nagyon lassan érik. Már többször ígérgette Dennis testvér, hogy megtanít ilyen dzungelvágó bárd-késsel kókuszt vágni, de eddig erre nem került sor. Bár ahogy a sebehelyeket mutogatta, melyeket gyerek korában szerzett, mire ő megtanulta, hát lehet, hogy ez nem zenész embernek való.

Erdők:

Én azt hittem, hogy trópusi esőerdő fog itt várni, de ahhoz néhány száz kilóméterre északabbra kellet volna jönnöm. Nem kell messzire menni ahhoz sem, de ott még nem jártam. Itt inkább olyan szavanna szerű az éghajlat, az úgy nevezett „bosque secco”, vagyis száraz erdő a menő, melynek fái nem annyira feltűnően különböznek az általunk megszokottól, aránylag kevés a pálma, inkább lombosak a fák. Általánosságban nagy probléma erre felé, hogy az emberek nagyrészének a fakitermelés az egyetlen megélhetési forrása, ugyanakkor ez környezetvédelmi szempontból oda vezet, hogy nincs mi megtartsa a vizet, és a száraz időszak végére aztán panaszkodnak, hogy döglenek a tehenek, mert nincs elég víz.

Egy kis erdő, bár nevével ellentétben most igen nedves...

 

Rovarok:  

Általában feltűnő, hogy egyes Európában is ismert bogarak, vagy azok távoli rokonai itt jóval nagyobb méretben találhatók meg. Alkalom adtán majd töltök fel pár idevágó fotót szükséges méretaránnyal.



Pedro, és egy nagyra sikerült ganalytúró



Láttam már madárpókot is, kétszer is, de csak autóból, röviden előttünk az úton mászva, illetve egyszer közelebbről döglött kivitelben.

Állítólag vannak nagy méretű mérges kígyók is a környéken, mesélik, hogy itt is láttak, ott is láttak, de én még nem találkoztam velük.

Találkoztam néhányszor igazi, jó másfél kilós varanggyal is. Hogy milyen humoros kedvében volt a Jó Istennek, mikor ilyet teremtett... :o) Én ilyet még csak vicces rajzfilmekben láttam... és szemtanuja voltam, hogy tényleg igen virtuóz nyelvtechnikával rendelkezik, és fog legyeket, szúnyogokat, vagyis igen hasznos állat. De hogy milyen irgalmatlanul lusta fajta teremtés... egyszer letelepedett egy a kuszöbre, én öt cm-ről villantottam a szemébe vakuval, meg sem nyekkent. Már-már gyanakodtam hogy döglött, hát megrugdostam egy kicsit, mire két méla-lusta lépéssel arrább méltóztatott mozdulni, azt ott maradt.  

No lám, láttatok-e már ilyen bályos mosolyt?

Rebdesnek valamint feltünően nagy darabb madarak is, ilyen sas szerűek, de nem azonosítottam be őket pontosan.

Kaja-pija

Érdeklődtek egyesek, hogy miket eszünk itt Bolíviában. Nos nem túl egzotikus, de azért összegyűjtöttem néhány érdekességet.

Kezdem az elején, mert vicces volt az első benyomás. Kezdem tehát Londonban, a Candentown-ban, London nemzetközi tarka-barka negyedében, ahol 20 méteren belül öt különböző kajálda van a világ öt különböző konyhájával. Tomival, mikor ott voltunk megegyeztünk, hogy ki-ki különböző kajakultúrából választ, aztán összehasonlítjuk. Pár perccel késöbb visszatértünk én az indiai pulttól csirkével és rízzsel, Tomi a vietnámi vagy indonéz, már nem emlékszem pulttól, csirkével és rízzsel... Igaz, a fűszerezés a felismerhetetlenségig különböző volt, de azért leszögeztük, hogy az egész világ csirkét eszik rízzsel.

...na ém mikor megérkeztem Santa Cruz-ba, találjátok ki, hogy mit ettünk: csirkét rízzsel.

És azóta hányszor ettem csirkét rízzsel... Talán a leginkább az tűnik fel, hogy a helyi konyha nem túl változatos. Épp oly egyhangú az étrend is, mint a zenekar repertoárja volt, amíg meg nem jöttem.   

Na de mit is esznek egyhangúan? Először is húst hússal. Egy étkezés hús nélköl erre felé elképzelhetetlen. Amit nehezen tűrök, hogy gyakran használhatatlanul kemény, rágós marhahúst. Hogy miért ilyen kemény-rágósak ezek a marhaságok, arról meg van az elméletem: ahogy elnézem elég sportosak itt a tehenek, ahogy az utak mentén a városok között teljesen szabadon rohangálnak.

Aztán esznek gyakran disznóhúst is, de olyan naturalista módon, mint az Asterixék, hogy minden ebéd valóságos, disznóanatómia óra, hogy az ember minden féle bordákat szopogat. A csirke pedig nem is minősül húsnak.

A köret? Rízs. És rízs, és mindig rízs. Eleinte arra gyanakodtam, hogy ez ázsiai származású paptestvérek ízlését tükrözi csupán, de nem, máshol is: rízs mindig van. Szerencsésebb esetben kis választékbővítésnem van kis krumpli is, esetleg yuka. Ami viszont extrább, és finom, az a sült banán. Vagyis a laposabb fajta platano nevű banán (mert európai ember számára minden banán banán, de itt harom különböző banánt ismernek, három külön szó van rá. A banán szót értik ugyan de nem használják).

Italok: általában rengeteg Kólát, Sprite-t és egyéb globalizációs szarokat vedelnek, melyeket gyüjtőnéven „soda”-nak hívnak (érthető módon a „cola” szót mellőzik, mivel a cola spanyolul farkat jelent :o). Amit sokkal inkább tudok értékelni, azok a minden féle frissen préselt gyümölcslevek: mangó, ananász, limonádé, a már említett aserola, madraguya, néha alma (igen, alma is van, a hegyvidéken terem. Bolíviában minden terem, csak nem mindenütt, ahogyan azt Ludmila nővér mondta, akiről majd mesélek). Elég sok alkoholt is isznak erre, főleg sört, amire még az ő kedvükért sem vagyok hajlandó.

Ami viszont italok terén A helyi specialítás, az a CHICHA (ejtsd: csicsa). Ez egy aszalt, majd darált, majd pirított, majd vízbe kevert kukoricából készült údítő ital. Iható, de azért rajongani nem tudok érte, ahogyan itt ők teszik. Valóságos chicha mániások.

Folytatás várható San Miguel népéről, szokásokról. És persze tartozom az aktuális hírekkel is, zeneiskoláról, tanévkezdésről.