A múlt hétvégén addig már eljutottam, hogy összeírjam, hogy mi mindenről szeretnék írni, össze is jött egy kissebb regényre való. Ez azóta csak bővült, részben mert azóta is eltelt egy hét, és főleg mert azóta is jutnak eszembe a dolgok, amiket kifelejtettem… Na nem kell félni, most biztosan nem fogom túlterhelni az ólvasókat, hisz az időm igencsak szűk.
Tartozom vele, hogy írjak általánosságban mindarról, amit itt szűkebb-tágabb környezetemről megtudtam: a városról, templomról, egyházról, a lakosokról, indiánokról, néphagyományokról, vagy akár az itteni iskola és zeneiskolarendszerről, de mindezzel továbbra is adós maradok. Most önző módon csak személyes aktuális híreimnél maradok. A fenntebb említett témák akkor sem veszítenek aktualításukból, ha Karácsony utánra halasztom őket.
A legfontosabb hír, hogy vasárnap utazunk Brazíliába. Pontosabban Cuiabá mellett valami kissebb helyre, ami tőlünk kb. 500 km-re van keletre (most végre megnéztem neten, egyáltalán hova megyünk). Egy ottani zeneiskola híta meg a zenekarunkat. Egy hetes út, vasárnaptól vasárnapig. Egy-egy nap utazás, ott három napot próbálunk együtt az ottani zenekarral, majd két koncert, és jövünk vissza. Három napra rá, dec. 23-án lesz itthon karácsonyi koncertünk, majd 24-én este a misén – ahova az egész város apraja nagyja eljön – is játszunk. Az élet tehát igen sűrű mostanság, próbálunk éjjel-nappal. Na de mi újság is volt eddig:
Adrian testvér
Múltkor, egy friss konfliktus hatására eléggé negatívan nyilatkoztam itteni papunkról, Adrian testvérről, akivel itt egy fedél alta élek. Szűkségesnek érzem hát, hogy sűrgősen rehabilitáljam. Mikor múltkor írtam, ő éppen pár napra távol volt. Nos, mikor haza jött, egy nap leforgása alatt lett egy új neoncső a próbateremben, egy új csap a szobámban és egy új egér a számítógépnek, vagyis teljesítette mindazt, amivel rövid ittlétem alta maceráltam. Egyéb iránt is azóta mindenben tenyerén hordoz és készséges minden kérdés-kérésben, olyannyira, hogy zinte zavarban érzem magam. Azóta azzal sem macerál, hogy elhanyagolom a nyelvtanulást, és a vicces az benne, hogy mikor macerált, egyáltalán nem volt igaza, most viszont tényleg elhanyagolom. Most egyszerűen annyi a munka, hogy a tanulás tényleg perifériára szorul. Szóval Adrian testvérre igazán nem lehet panaszom. Igazából fordult a kocka: Adrian testvért előre láthatólag januárban áthelyezik Cochabamba-ba. Most a változatosság kedvéért azért aggódom, hogy mi lesz velem nélküle. Mert persz, jön helyette más. De…
Jövő évi aggodalmak
…a bökkenő az, hogy a mindenkori papnak itt a zeneiskola szempontjából is kulcs szerepe van, hisz az önkormányzat – legalábbis elvileg – a papra bízza a zeneiskola anyagi fedezetét. Ez eddig Adrian testvérrel valahogy működött, hogy az új pap ezt magára vállalja, és az önkormányzat, rábizza-e, még kérdés. A 2011-es év anyagi fedezetéről januárban fogunk tárgyalni az önkormányzttal, akkor még reményeim szerint itt lesz Adrian testvér. A másik aggodalmam, hogy egyik kollégám, Ciro már biztos, hogy jövőre nem marad, és Amancio is erősen gondolkodik, hogy mit csinál jövőre. Vagyis ha ő is megy, akkor mindhárom személy, akinek eddig a zeneiskola ügyes-bajos dolgaihoz köze volt, magamra hagy. Az egy dolog, hogy új kollégákat kell keresni. Talán ez a kissebbik aggodalmam, mert ebben azért Amancio, akinek vannak ismerettségei, segít. Szakmai szempontból sem aggódom nagyon, mert abban aránylag képben vagyok. De szervezetileg is minden rám marad, hogy hogyan osszul be az iskola költségvetését, hogyan tárgyaljunk az önkormányzattal, tartsunk kapcsolatot a szülőkkel, tartsuk kézben a hangszerparkot, beíratkozást, adminisztrációt… ezekhez sem tehetségem, sem gyakorlatom nincs, és ha nem marad senki, akit megkérdezhetnék adott esetben, hogy ezt-azt eddig hogyan csináltátok, akkor bajban vagyok. Szóval erősen remélem, hogy Amancio nem hagy el. Annál is inkább, mert ha szakmailag van is még tanulnivalója, egy nagyon megbízható, jóságos ember, aki teljes szívvel-lélekkel csinálja a dolgát, és hogy mennyire hiányozna, azt már akkor éreztem, mikor négy napra elutazott, és egyedül kellett ráncbaszednem a zenekart, hogy adoben itt legyenek, hangolás, és a szünet után ne tartson fél óráig, mire mire újra összeszedem őket. Persze gyorsan belejöttem, de első nap sokkoló volt, hogy lám, nem is olían magától érthetődő, hogy a dolgok gördülékenyen mennek. Szóval szép, hogy vannak nagy terveim, hogy mi mindent lente jövőre szebben, jobban, praktikusabban csinálni, de az első, hogy a természetesnek vélt alapok, amik eddig működtek, továbbra is meg legyenek. Persze próbálok nem aggódni, hisz tudjuk, hogy hogy is van ez az ég madaraival meg a mezei liliomokkal, és ha az Úrna fontos, amit itt csinálunk, hát majd küld hozzá munkásokat, anyagiakat stb. is. Akkor ezzel most félre is tettem az aggodalmakat, és lássuk az eredményeket, az elmúlt heteket.
Advent
November 28-án itt is meggyújtottuk az első adventi gyertyát… Hittétek volna, hogy ez 35-40 fokban is lehetséges? Pedig lehet. De ez nem minden, ez nem pusztán egy tény, hogy itt bizony Karácsonykor meleg van, ez a puszta tény számos következményt von maga után. Itt kezd bennem tudatosulni, hogy az a valami, amit az én fejemben “Karácsony” címszó alatt él, az mennyire elválaszthatatlanul kötődik egy adott klímához, ahol hó esik, és ahol reggel 6-kor a rorate-mise sötétben kezdődik, és ahol este 5-kor már sötét van, vagy ha nyers akarok lenni, hogy ez a fejemben élő karácson-fogalom mennyire kötődik még egy pogány időkből ránk maradt téli napforduló “fényünnep”-hez (vagyis, hogy innentől kezdve egyre több lesz a fény). Mert hogy a Karácsony miért ekkor van, annak oka nyílván nem abban keresendő, hogy Krisztus mikor született, hisz erről a Szentírás semmit sem mond. És hogy most, mindezektől az éghajlatfüggő körítésektől függetlenül készülök Karácsonyra, ez sok kérdést vet fel bennem. A dolog poénja, hogy most számomra megérteni azt az elképzelést, ami az itteni emberek fejében „Karácsony”-szócikk alatt él, nem pusztán érdekes gondolatébresztő vagy elvont filozófia. Nem. Hisz én vagyok az, aki zenekarunkat karácsonyi műsorát – ha nem is egyedül – összeállítom és betanítom, és minduntalan tapasztalom ezeknek a természetesnek vélt Karácsony-fogalmaknak az ütközését. Persze sok mindent elmajmoltak már itt is Európától, Egyesült Államoktól (pl. amit dec. 6-án Santa Cruz-ban jártamban láttam: hogy mi a fenét csinálnak ott a kirakatokban minden féle Mikulások vastag piros télikabátban? Az azt hiszem költői kérdés: mit csinálnának? Majmolják az északiakat minden kritika nélkül.). És karácsonykor itt is „Csendes Éj”-t, „Oh Tannenbaum”-ot egyéb német nyelvterületről inportált dalokat énekelnek – persze spanyol szöveggel – de hogy ezeket az opuszokat is lehet egészen másképp is előadni... és itt tapasztaltam egy mádik gyengéjét helyi zenekarunknak. Hogy tűzzel, hogy energikusan tudnak játszani, azt már említettem. De hogy egy kifinomult meghitt hangszín még hiányzik a palettájukról, ez csak akkor derült ki, mikor el kezdtünk „Csendes Éj”-t meg Corelli Pastorale-t játszani. Igazából ez a gondolatmenet is sokkal messzebbre vezet. Itt az egyházi énekek is sokkal harsányabbak, és egyáltalán az énekstítusuk is erőteljesebb. Maga a csendes odafigyelés, az angyali szárnysuhogást kémlelő csendes éj, a csendes odafigyelés, ami az én Isten-kapcsolatomnak magától érthetődő alappillére, úgy tűnik, tőlük idegen. És kérdezem magamtől: lehet így is? Van nekik is egy más fajta, de szintén hiteles, telivér ujjongó, táncoló Isten-kapcsolatul, amely nekem még idegen?
Christina nővérről meséltem már, ugye? Nos van egy közös kezdeményezésünk: misén meghírdettük, hogy várunk énekelni szerető gyerekeket 11-re karácsonyra készülni. Ez egy első próbálkozás egy későbbi kórus alapjainak megvetésére. Ergyenlőre kevés sikerrel, de nem adjuk fel, hírdetjük, és várjuk a gyerekeket (illetve jövő héten egyedül várja, mert én Brazíliában leszek).
Adventben él egy a „Szállást keres a Szent Család”-hoz hasonló népszokás, mi szerint Advent minden estéjén kb. 15-20 ember járja a várost, és látogat meg esténként két idős, beteg embert. Ennek a csapatnak a főaktivistája – mint sok minden másnak is – Donna Juanna, az én spanyol tanárom. Egyszer kétszer én is velük tartottam, így is egy kicsit más rétegével ismerkedve a helyi embereknek.
Zenekari átiratok
No de vissza november 28-ra, ahol is meggyújtottuk az első adventi gyertyát, tettük mindezt zenekarunk közreműködéével. Minden hónap utolsó vasárnapján ugyanis zenekari kísérete mise van, vagyis, hogy a szokásos gitáros énekeket – lagzilajcsi-szinti helyett – zenekar kíséri. Ittlétem ezen első zenekari miséjére már én írtam és tanítottam be a zenekari szólamokat (egyszerű három szólamú feldolgozás), ha úgy tetszik egyúttal ez volt első nyilvános szerplésem itt, ami azt hiszem tényleg színvonalasan sikerült.
Ezek voltak első feldolgozásaim is, melyeket azóta több követte. Kikerült a kezeim közül egy „Csendes Éj” és egy „Jingle Bells”, majd a Brazil útra egy „Viva mi Patria Bolivia”, helyi hazafias nóta átirata is. Az is vicces, hogy én vagyok a környéken az egyetlen, aki ezt a dalt nem ismeri, és akkor én hangszereljem meg. És hogy egy szál helyi iskolai énekeskönyv kottája alapján mennyire félre lehet ismerni egy éneket... első harmonizálási próbálkozásom total mellé ment. Valamint egyik csellistánk (Maria) apja is megkért, hogy egy szerzeményét, amit ő gitárral énekel, kottázzam le neki, mert ahhoz ő nem ért, és írjak hozzá zenekari kíséretet. Hát persze – mondom nagyképűen – nem gond. Hát gond volt. Nem voltam én szolfézs órán sose rossz dallamíró, de hát bizony jól megszívatott a jó ember. Elénekeltettem vele vagy 30-szor, mire le tudtam írni. Persze csak tempóban volt képes énekelni, és a helyi szinkópás népzenei stílusra nem vagyok még ráhangolódva.
Santa Cruz
Említettem röviden, hogy a héten megint jártam Santa Cruz-ban. Nos az úgy volt, hogy ugye bár ahhoz, hogy mehessek a zenekarral Brazíliába, szükségem van az útlevelemre, amit a vízum ügyintézés miatt Santa Cruz-ban kellett hagynom. Ezért kellett érte mennem. Ez volt első utam egyedül, és szerncsére minden simán ment. Vasárnap éjjel utaztam, hétfőn reggel vettem át a belvárosban az útlevelemet. Ha már ott voltam, sikerült egy-két hasznos dolgot beszereznem, voltam egy hangszerbóltban tájékozódni az árakról, és megdöbbentően simán sikerült egy horgászboltban extra vastag damilt is szereznem (hogy minek, erre majd egy másik alkalommal visszatérek). Ebédre aztán betértem az ottani verbitákhoz, ahol aludtam is egy nagyot, majd igénybe vettem az ottani lényegesen gyorsabb internetet. (Ennek köszöhertően minden kommentár nélkül fel is dobtam néhány fotót a korábbi blog-bejegyzésekhez, érdemes visszanézni!) Este aztán jöttem is vissza. Buszon ismerettséget kötöttem egy német erdőmérnök sráccal, aki egy más fajta misszióval van itt egy évre San Ignacio-ban. Hazafelé javaslatára én is kiszálltam San Ignacio-ban, ahol segítségével sikerült néhány ismerettsére szert tenni az ottani zeneiskolában, első sorban Suleica-val (remélem jól emlékszem a nevére) aki ott egy 72 tagú kórust vezet, és akiből így kiszedhettem egy-két jótanácsot kórusalapításhoz, valamint egy oboista sráccal, aki itt két évig tartott zenetanároknak zeneelméleti továbbképzést, de sajnos éppen utolsó hetét töltötte San Ignacio-ban. Azért vele is nagyon hasznos volt egy kis szakmai tapasztalatcserét tartani.
Itt is aztán a Verbitáknál ebédeltem és sziesztáztam. Mindezek után hazatérésem kissé kalandos lett, mivel a délutáni busz tele lévén egyszerűen otthagyott. Fél órával késöbb egy terepjárós aztán megszánt minket (másik 6 buszra várakozóval), és dömperén elszállított San Miguel-be. A próba, melyre haza szándékoztam érni, már javában tartott, gyors zuhanyzás után átvettem Amancio-tól a zenekart.
No most ennyi fért bele. Holnap reggel 9-kor próbálunk, ideje aludni. Vasárnap lesz 20 éve, hogy San Miguel templomát a világörökség részévé nyílvánították, ennek ürügyén szombt este, utazásunk előestéjén itthon is eljátszuk műsorunk egy részét.
Valószínűleg legközelebb már csak karácsony után jelentkezem. Január végéig akkor kissé nyugisabb lesz az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése