Brazília

Hát akkor kezdem tengernyi késésem pótlását Brazíliában, pontosabban San Antonio-ban (egy Cujaba –  Mato Groso tartomány milliós fővárosa – melletti kisvárosban), ahol zenekarunkkal december 12-19-e között egy hetet töltöttünk. Előszöris arról hogy mennyire nagy dolog is az, hogy ez az út létrejöhetet, mert azt sejthetitek, hogy ez bolíviai körülmények között egyáltalán nem minden napos. Az egy dolog, hogy én először voltam Brazíliában, és hogy számomra nagy élmény volt mindjárt egy újabb egészen másik világot is felfedezni, de zenekarunk tagjai közül sem volt még senki Brazíliában, sőt egyáltalán külföldön (kivéve Pedrot, akinek az apukája brazíl...). Sok San Miguel-i polgárnak is hízlalta lokálpatrióta öntudatát ez a meghívást, hiszen a környező városok zeneiskolái közül – beleértve a nagy testvért, San Ignacio-t is – egyiknek sem volt még külföldi meghívása, és valjuk csak be, van némi rivalizálás itt a városok között :o) Szóval nem kis diadal ez az út, melyet a helyi rádió-tévé is nagy figyelemmel kísért.

Készülődés, utazás

Aroldo (bal) magyaráz, Alexo (jobb) hallgat

De vissza San Miguelbe, készülünk, holnap indulunk. Előző nap délután kissebb küldöttség érkezik Brazíliából, közdük Aroldo, akit az ottani zeneiskola igazgatójaként mutattak be. Hogy pontosan milyen funkciót is tölt be az ottani zeneiskolában, nem derült ki számomra, de egyáltalán nem tette kifinomúlt ízlésű zeneértő ember benyomását. És mikor egyik kollégám megkérdezte, milyen hangszeren játszik, kissé bizonytalanul mondta, hogy gitározik (vagy -gat), meg szintizik... majd több öntudattal folytatta fényképezőgéppel és videókamerával a „hangszerek” sorát, és újból elmesélte, amit már félórával korábban is, hogy volt Dél-Afrikában filmezni, dokumentálni stb. Szóval elsőre nem tette rám túlzottan kompetens ember benyomását. Egy együtt töltött hét után viszont gyorsan hozzá kell tennem, hogy Aroldo-nak arany szíve van. Igaz, hogy rendkívül igénytelen (fotózás, filmezés terén is), és komolyzenéhez szinte semmit sem ért, viszont rendkívül lelkes, szeret nagy tervekről ábrándozni, és bárhogy is, vannak akiket meg tud fertőzni a lelkesedésével, és azt hiszem, ennek köszönhető, hogy zenekarunk eljutott Brazíliába. 

 Indulás előtti este, mise után – nem nagy közönség előtt ugyan – eljátszottuk teljes műsorunkat a hazai közönségnek: két helyi barokkszonáta, Corelli: Pastorale, Mofiexta (egy közeli ifjú zeneszerző neobarokk műve) és néhány helyi népzenei opus. A koncertet követve együtt vacsoráztunk az aggódó, búcsúzkodó szülőkkel. Hogyan történhetett ez meg, nem tudom, de ekkor derült ki, hogy nem mindenkinek vannak meg a megfelelő íratai, így a vacsora az okos felnőttek hosszas tanakodásával kezdődött, miből jóformán egy szót sem értettem, csak azt, hogy bizonytalan, hogy másnap elindulhatunk-e. Végül kiötlötték, hogy ha „delegációként” megyünk, nem fogják a határon egyenként kérni a dokumentumokat (ha ezt tudtam volna, nem kellett volna extra elhoznom az útlevelemet Santa Cruz-ból?). Így aztán másnap (vasárnap!)reggel rohangálás fényképezkedni, hivatali körök, megvan minden pecsét, mehetünk! Csak ne kérjenek semmit a határon! (A bökkenő csupán, hogy nekem viszont a bolíviai vízum miatt kellett egy pecsét, amiért aztán extra kellett elmennünk a rendőrségre.)

Indulunk! (Ilyen szép buszt küldtek nekünk a brazíl testvérek!)

Hallottam róla, hogy Bolívia Dél-Amerika legszegényebb országa, és ez most leginkább akkor volt szembetűnő, mikor átmentünk a határon. Addig ugyanis végig poros földutakon mentünk, a brazíl oldalon viszont első osztályú aszfaltút volt. Vasárnap délelött indultunk, és bizony hétfő volt már, mire megtettük az 500 kilóméteres utat.   

Az út elöttünk...

... és mögöttünk... (Bolíviai szakasz)

Egy megálló út közben, még Bolíviában.

San Antonio: zeneiskola, szállás

Jeferson szervezkedik

San Antonio-ban Jeferson mester házában voltunk elszállásolva, mely egyben a zeneiskola épülete is, 4 szobában, földön, matracokon, 4-6-an egy szobában. És itt kell beszélnem Jeferson-ról, aki viszont – szemben Aroldo-val – egy komoly szakember, és igazi rokonlélek, egy zenepedagógus, akivel a hét folyamán sokat, és nagyon mélyen tudtunk beszélgetni (spanyol-portugál-angol-keverékül), kórusépítésről, Latin-amerikai zeneszerzőkről, Kodály-módszerről, de Egyházról és Felszabadulásteológiáról is. És persze nem csak eszméket cseréltünk – örülve mindketten, hogy egymásra találtunk – hanem kottákat is :o). Szegény sokat panaszkodott a brazílok zenei igénytelensége miatt (melyet fellépéseinken sikerült személyesen is megtapasztalnunk), hogy próbál itt kórusaival némi kultur értéket képviselni, úszva egyedül az árral szemben. Azt írtam, kórusaival, a zeneiskolának itt ugyanis négy különböző szintű és korú kórusa van, valamint néhány furulyás, de egyéb hangszerek még nincsenek. Utazásunk missziója részben az is volt, hogy az ottani ijfaknak már működő zenekarként kedvet ébresszünk a vonós hangszerek tanulásához, jövő tanévtől ugyanis szeretnének ezeket a tanszakokat is beindítani. Vicces, hogy nálunk meg pont fordított a helyzet: zenekar van, és szeretnénk kórust beindítani, és már alakulnak a tervek a jövőre, hogy meghívjuk a brazílokat egy közös koncertre, hogy alapítandó kórusunk első zárnypróbálkozásaihoz segítséget nyújtsanak.

Vacsora San Antonio-ban

Finom papi... (Ana)

Próbál a San Antonio-i zeneiskola kórusa

Brazília – benyomások

Szembetűnő, Brazília mennyire más világ, és ez nem csak az utak minőségében nyilvánul meg. Röviden összefoglalva Brazília közelebb van a világhoz. Sokkal erősebben érződik itt a nagy világ (Egyesült Államok, Európa) hatása. Történelmileg is nagyobb volt itt a kulturális keveredés, nem csak indiók a portugálokkal, hanem a behurcolt afrikai rabszolgákal is. Igen, ide is hoztak rabszolgákat szép számmal, kulturális befolyásukkal együtt, és – ellentétben az USA-val – itt a feketék nem gettókban élnek, hanem összekeveredtek a többiekkel, így a kegtöbb emberben ott van egy leheletnyi afro-beütés, és olyan egészségesen keverékek itt az emberek. A sok kultúra keveredése miatt Brazília sokkal liberálisabb is, mint az inkább konzervatív Bolívia, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Program

De vissza zenekarunk kalandjaihoz. Egyenlőre megérkeztünk, és az első nap gyakorlatilag az út fártadalmainak kiheverésével telt. Másnap már előkerültek a hangszerek is- Főként két karácsoni műsorszámot próbáltunk, melyet a koncerteken a helyi kórusokkal fogunk játszani. Hamar kiderült, hogy kórust kísérni intonáció szempontjából igen kényes dolog, így bár a kíséret alapvetően nem volt nehéz, mégis volt rajta mit csiszolni.

Hamar összehaverkodtunk a helyi kórustagokkal, második nap már egy brazíl gimnázium tanévzáró karácsonyi műsorán ültünk, és én közben arra gondoltam, hogy ha ezt nekem egy éve valaki mondta volna, hogy jövő ilyenkor itt ülök Brazília legbelső zugában egy iskolai előadáson, biztos hitetlenkedve küldtem volna el az illetőt melegebb éghajlatra... Mivel a helyi ifjaknak ezzel véget ért az iskola, volt idejük bőven, és sokan egész nap ott lebzseltek a zeneiskolában, velünk, külföldi vendégekkel ismerkedve, ere-ferélve. Nyelvileg a spanyol és a portugál között pontosan annyi a különbség, hogy a gyerekek megértették egymást, de azért volt a dolognak némi izgalmas érdekessége, hogy lám milyen furcsán beszélnek itt az emberek. Hazafelé úton meg már ránk ragadt portugál kifelyezésekkel fűszereztük saját spanyolunkat. Persze nekem ez duplán vicces volt, hogy alig hogy elutazásunk előtt eljutottam odáig, hogy a legfontosabb alapszókincset már különösebb gondolkodási idő nélkül forgatom, rögtön bekavarnak nekem egy újabb nyelvvel, és bersze az is, hogy alig egy hónapos bolíviai tartózkodás után egy Bolíviát képviselő küldöttségnek vagyok egyik főszereplője Brazíliában.

Koncertek

Egy hetes ott létünk alatt négy koncertünk volt, ebből kettő helyben, San Antonio-ban, kettő pedig Cujaba-ban. A két helyi koncertet Jeferson szervezte, ezek a helyi zeneiskola záró koncertjei voltak, meghívva a zeneiskola négy kórusán kívül több Cujaba-i együttest is. A műsor így elég maratoni volt, aggódtam, hogy a koncertkez nem szokott közönség egyáltalán kibírja-e, és marad-e a végéig, mi ugyanis díszvendégként utolsó műsorszám voltunk. A templom dugig volt, és fülledten meleg. Az ajtók tárva-nyitva, így az udvaron hancúrozó, éppen nem szereplő kórusgyerekek zaja végig konkurált az éppen szereplő együttessel, de senkinek sem jutott eszébe, hogy rászoljon a gyerekekre. Ez itt általában nem nagyon szokás... Aggodalmam annál is inkább megalapozott volt, mert a 7-kor kezdődő koncert jó fél óra késés után – nem túlzok – jó negyven perc bevezető bla-bla-dumával kezdődött, szóhoz juttatva valamennyi díszvednéget és egész pereputtyát. Ezt követte egy lant művész, aki elvileg nem volt a műsoron, és aki igazán jól játszott, de a szakszerűtlen erősítés, és a templomon belül és kívül folyamatosan beszélgető felnőttek és gyerekek miatt kevés hallatszott belőle, és én kissé rosszmájúan arra gondoltam, hogy a kifinomult korabarokk szvitt zenei üzenetéből körül-belül ugyanannyi jut el a zeneileg teljesen járatlan közönséghez, mint hozzám az azt megelőző portugál bla-blából... Szóval mire a műsoron szereplő nyolc együttes közül az első színpadra került, kb. fél kilent volt. Az alapos bla-bla persze a műsorszámok között sem maradhatott el. Nekem is szólnom kellett néhány keresetlen szót, mert ez már csak így szokás, és a hét végére már egészen meg is szoktam, hogy nyilatkoznom kell, nem csak koncertpublikum előtt, hanem rádióban is, több ízben. Mindezek után mondanom sem kell, kb. fél 11- 11 volt, mire sorra kerültünk. De a közönség hősiesen bírta a strapát, és maradt, és persze tovább trécselt folyamatosan. Mikor felléptem a pódiumra, gondoltam, várok, hogy csend lesz, de nem lett. A koncert végig számottevő alapzajszint kíséretében zajlott.

Hasonlóan telt a másnapi koncert is, kissebb műsorbeli változtatásokkal, és hála Istennek kissé kevesebb bla-blával.

Egyenes adásban egy helyi rádió stúdiójában.

 Reklám az esti koncerthez.

Mit tanultunk a brazíl testvérektöl...? (Fellépésre várva)

De izgi: mozgólépcsö!

Intenzív két koncert után, péntek szabadnap. Végre! Ránkfért. Bevittek minket Cujaba-ba várost nézni, így láttunk pl. egy bevásárló központot. Hú micsoda élmény: mozgólépcső! És elektromos Mikulás, és, és, és... Pont ugyan olyan, mind Budapesten bármelyik pláza, és ha belegondolok, a 80-as évek közepén még nálunk is le lehetett volna nyűgözni egy ilyennel az ifjakat... 

Majd délután jött a legfontosabb: a strand! Ahol mindannyian alapos égési sérülésekre tettünk szert, és ahol ebéd után a cso-cso asztalnál 50-néhány év után először újra játszott Magyarország Brazília ellen, de Puskás – kinek neve még mindig él a brazíl köztudatban – ezúttal csúfos vereséget szenvedett. Itt a strandon kaptam meg brazíl barátainktól indián nevemet is: Tuyuyu, ami valamely helyi indián nyelven egy bizonyos nagytestü vizi madarat takar.

Nesze, egy tuyuyu. döntsétek el, találó-e

Buszra várva

A medencében lubickolva odaszól hozzám Aroldo, hogy este 9-kor játszunk Cujaba-ban koncerten. Aha, persze, jó vicc - válaszolom - ma csak egy koncert lesz? Késöbb, a medencéből kimászva tudom meg, hogy bizony nem vicc volt. Most 4 óra, haza megyünk, van néhány óránk nyalogatni égési sérüléseinket, szusszanni, átöltözni, próbáról, vagy bejátszásról persze már szó sem lehet. Igen, lett volna, és épp pihennénk, mikor kitalálják, hogy hoppá, nem 9, hanem 19 órakor van a koncert. Na ki az ágyból, öltözés – persze, nem gond, hát rugalmasak vagyunk mi... – és negyed 7-kor ott állunk glédában, ünneplőben, várva a buszt. És várjuk. És még mindig várjuk, és nem jön. És a koncert már kezdődne, közben kiötlik, hogy a busznak nem szóltak, hogy 7-kor kezdődik a koncert. Na sürgős busz hívás. Persze busz most nincs, meg egyébként is minden alkalommal ismerős szállított minket, baráti alapon, az pedig nem megy így füttyszóra. Tehát ott vártunk glédában, és végeredményben a koncert mégiscsak 9-kor kezdődött, annyi különbséggel, hogy pihenés helyett buszra vártunk. A koncert egyébként szabadtéren volt, katasztrofális erősítéssel, vagyis játszhattunk mi mint az angyalok, abból akkor sem jutott el a közönséghez semmi. A másnapi koncert hasonló volt egy másik téren, egy fokkal kevésbé pocsék erősítéssel, viszont a koncert színvonalát jelentősen emelte Mato Grosso tartomány elnök-feleségének jelenléte! (Hiszen ez lényegesen fontosabb a zenei minőségnél.) Hát volt alkalmam kezet fogni a First Lady-vel, ahogyan szerdai koncerten a bolíviai nagykövettel is.

Studió-felvétel

Úton az elitcsapat

Munka közben...

Utolsó koncertünk után aztán Aroldo elénk terjesztette újabb nagyszerű ötletét: van neki egy stúdiója, és mit szólnánk, ha vasárnap (utolsó nap) mennénk, és csinálnánk a műsorunkból egy profi felvételt? Nos, van tervezve ezen kívül koncert vasárnapra? (Mert hét közben még volt róla szó, hogy a Bolíviai Nagykövetségen is játszunk.) Nem, nincs. Na jó, akkor remek ötlet, csináljuk! Aztán vasárnap, fél órával indulás előtt kérdezgetik, hogy akkor ki jön a felvételre, ki nem? Mi? Miért? Nem mindenki jön? Nem, nincs rá pénz, mondják előszőr, aztán derül ki, hogy a stúdió a szűk keresztmetszet, ugyanis a stúdió egy kis lyuk, ahova legjobb szándékkal is csak 5-6 ember fér be. Na basszus – mondom magamban – most ennek mi értelme van, csinálni egy kamarafelvételt a darabokból, a három leghaladóbb gyerekkel plussz a három tanárral? De hát eldöntötték, hát csináljuk, én nem akarom elvenni a kedvüket. Hát elment az egész vasárnapunk a felvétellel, a vágással, de minek...? Többet ér, ha a saját kis digitális felvevőmmel felveszem az egész zenekart, ahogyan aztán tettem is, San Miguel-be visszatérve.

....és szünetben.

...és végül hazafelé.

További kissebb szervezési gikszerek

Vendéglátóink bármilyen szívélyesek és gondosak is voltak, az említett esettől eltekintve sem ment minden simán. Első alkalommal szerveztek ilyesmit, és ez néhány gyermekbetegséggel járt. Egyik alapprobléma volt pl., hogy 20-25 emberre egyetlen WC állt rendelkezésre, mely idő közben volt hogy eldugult... Egy másik kissebb gikszer, hogy második nap váratlanul hideg idő köszöntött be, és nem volt elég meleg takaró. Egy fázós éjszaka után aztán nagylelkű vendéglátóink vettek mindenkinek egy pokrócot, melyet szuvenirként meg is tarthattunk, melyet végtelen hálával ünnepélyesen át is vettünk, le is fényképezgettünk velük mind, következő este azonban már meleg volt, és eszünk ágában sem volt betakarózni.

Egyébként is, európai fejemnek szokatlanul sok volt az imrovizáció. Úgy általában mindig vártam, illetve finoman kezdeményeztem, hogy üljünk már össze, beszéljük már meg a nap menetét, mikor próbálunk, eszünk, mit, merre, mettől-meddig, de süket fülekre találtam. Ezt gyakran itthon is így van, és kicsit nehéz megszokni. Aztán sokszor tisztázatlan is maradt számomra, hogy ezek a hirtelen kanyarok mennyire voltak valóban hirtelenek, vagy mennyiben jutottak csak hozzám el – nyelvi nehézségek miatt – az utolsó pillanatban. Szerencse, hogy nem éreztem magam felelősnek a szervezeti dolgokért, hisz pont a nyelvi korlátok miatt úgy alakult, hogy én a zenei dolgokban vagyon főnök, a többiben csak elfogadom a kész tényeket. Ha nekem kellett volna kezemben tartani ezeket, és ilyen váratlan gikszerek sorozata lett volna, hülyére aggódtam volna magam, és vertem volna fejemet a falba a hülyeségeimért. Azt hiszem, jobb megtanulni tőlük nem túl tragikusan komolyan venni a dolgokat, hisz mindent összefoglalva remek hetünk volt, és egyszer sem szakadt ránk az ég, azért mert valami másképpen alakult, mint terveztük (vagy leginkább nem is terveztünk...)

Igen, mindenkinek egy szuvenír-pokróc (100% polyester, dehát ajándék pokrócnak ne nézd a fogát! :o)

Vasárnap éjjel aztán hullottak a könnyek a búcsúkor. Csak ekkor derült ki számomra, hogy mennyire mély barátságok szövődtek itt a hét alatt. De talán nem végleges a búcsú, hisz Aroldónak már vannak tervei a jövőre...

Hazaérve aztán alig hogy kiszálltunk a buszból, a helyi rádió és tévé egyenes adásban közvetítette a nagy eseményt, hogy a város büszkesége, a zenekar visszaérkezett Brazíliából, és egyenként interjuvoltak meg minden zenekari tagot, persze engem is, és jobb is, hogy csak utólag tudtam meg, hogy vágás az nélkül, egyenesbe ment...      

Megérkeztünk: otthon, édes otthon...