Na lássuk hol kezdjem tengernyi adosságom törlesztését. Talán ott, hogy ha nem írok, az messze nem azt jelent, hogy nincs mit, meg azt sem, hogy már nem élek, csupán azt, hogy történnek a dolgok, zajlik az élet, és nem jutok hozzá hogy leírjam őket...
Esélyem sincsen rá, hogy ezen a hétvégén mindent leírjak, előjáróban csupán néhány pont, hogy mi mindenről is kellene beszámolnom:
· - Látogatás Santa Ana-ban
· - Május 8: misefelajánlás
· - Május 10: második 10.000Bs – irány Santa Cruz!
· - Látogatás a SiCor zeneiskolában (Santa Cruz)
· - Egy spontán hétvége Cochabamba-ban
· - Ébredezik a zeneiskola
· - Dr. Milenka, avagy a „Szeretet fesztiválja”, valamint a zeneiskola részvétele, Beethoven Örömóda 100 tagú gyerekkarral...
· - Új lendületben: órarend, napi ritmus
Folytatom tehát, ahol abbahagytam: május 8-án - mint írtam már - játszottunk a misén, mely a zeneiskoláért is lett felajánlva, és innentől kezdve sorban jöttek a bíztató hírek, lassan újraéledt a zeneiskola. Rögtön mise után megkaptam a Santa Cruz-ból küldött húrokat, és mikor Piotr testvért felhívtam, hogy megköszönjem, azzal fogadott, hogy már egy hegedűtanárt is szerzett nekünk Mario helyett, valamint hogy meg tud segíteni minket 1.000 $-ral. És igen, polgármester úr is tartotta a szavát: május 10-én megjött a második 10.000 Bs is. Így aztán Amancio kollégámmal még az nap este buszra ültünk: irány Santa Cruz, húrokat, hangszereket venni és javíttatni.
Santa Cruz-ban
Santa Cruz-ban, amíg Amancio a vásárlásokat intézte, volt találkoztam Lorgio-val, az új hegedű tanárunkkal, akit Piotr testvér ajánlott. Lorgio 28 éves, már két gyermeke, felesége is van. Rendelkezik is már néhány év tanítási tapasztalattal, most Santa Cruz-ban vállalt minden féle munkákat, hogy családját fenntartsa, és nagyon jól jön neki ez az álláslehetőség. Annyiban örülök neki, hogy ő jön San Miguel-be, mert Santa Ana-i származású, vagyis innen a szomszédból, és nem a távoli Urubicha-ból, mint a legtöbb zenetanár. Így közel a családja, van rá remény, hogy hosszabb időre marad San Miguel-ben. Egyetlen szépséghiba, hogy még nem zárta le a zenei érettségit, elvileg a szerződés értelmében nem alkalmazhatnánk, de nincs más jelölt. Két vizsgája még hiányzik Urubicha-ban, melyeket megpróbálja év végéig egy év alatt letenni.
Santa Cruz-ban továbbá meglátogattam a híres nevezetes SiCor zeneiskolát, melyről hallottam már egyet s mást, hogy egy az egyben a venezuelai „El Sistema” mintájára működik, és erről akartam többet megtudni. A zeneiskola Santa Cruz-nak egy lepukkantabb külvárosi negyedében van. A helyválasztás tudatos: az „El Sistema” célcsoportja a szegény, nehéz szociális hátterű, elhanyagolt gyerekek és fiatalok, akik idejük nagy részét az utcán töltik. Ilyen szegény negyedekben alapítanak zeneiskolát, ahol kevés, rosszul képzett tanárral, hatalmas csoportokban tanítanak hangszereket, aztán alig egy-két év után bedobják őket a szinfónikus zenekarba pl. Csajkovszkij 4. Szinfóniát játszani, ahogyan azt éppen látogatásom napján tették. És tudjátok mit? Meglepően jól szólt!!! A próba minden nap 5-8-ig tart, szünet nélkül. Az alapelv: mennél hosszabb időre kössük le az ifjakat, addig sem az utcán lógnak.
Nos tehát látogatóba mentem, de lassan már megszokom, hogy az ilyen látogatások úgy végződnek, hogy „á, igen? Csellótanár? Remek! Itt vannak a csellisták, épp tanár nélkül, tartana egy szólampróbát?” Hát tartottam. Csajkovszkij 4., már két hónapja gyakorolják, én most látom először, de se baj, azért csak d néhány jobb ujjrendet, technikai tanácsot. És ha igaz amit mondanak, hogy gyakorlatilag évek óta nincs rendszeres csellótanáruk, én őszintén nem értem, honnan tudnak ilyen jól játszani! Nagyon el vagyunk mi kényeztetve Európában jól képzett tanárok terén!
Csajkovszkij 4.-et próbál a SiCor-zenekar |
Próba után hosszan beszélgettem a suli Antonie nevű francia származású igazagatójával (aki egyébként Edvard Lalo-nak valami féle oldalági leszármazottja), vagy 20 évet töltött Venezuelában, most pedig 8 éve vezeti az itteni zenekart. Látogatásom eredmény, hogy egy újabb zeneiskolával gyarapodott azon iskolák listája, akik visszavárnak csellókurzust tartani... de ez már nem hiszem, hogy bele fog férni egyre szűkülő itt tartózkodásom idejébe.
Továbbá kihasználtam Santa Cruz-i tartózkodásomat arra is, hogy találkozzak Marlene-vel, egy osztrák MaZ-társammal, aki kissé zűrös MaZ-évet tud maga mögött (La Paz-ban dolgozott korábban, éppen ahol a földcsuszamlás volt pár hónapja, így került nem rég Santa Cruz-ba, miután előző munkahelye megszűnt), aki mint kiderült, épp Cochabamba-ba készült a hétvégére, találkozni néhány további német MaZ-lánnyal, én pedig spontán átgondolva a dolgot úgy döntöttem, vele tartok, hisz ez az utolsó hétvégém, mikor elszabadulhatok kicsit világot látni, mert aztán beindul a zeneiskola, és dolgozunk látástól Mikulásig. És meg kell hogy mondjam, nagyon jól döntöttem!
Marlene, az osztrák MaZ |
Cochabamba-i kiruccanás
Péntek reggel buszra ültünk hát. És milyen jól tettük, hogy nem az éjszakai buszt választottuk! Mert az a táj az nem semmi! Az egy egészen másik Bolívia, mint amit eddig ismertem: fel az Andok hegyei közé...
Cochabamba úgy félúton van a fensík felé, csupán 2500 méteren. Tudistáknak azt ajánlják, itt töltsenek kb. 3 napot hozzászokni a már ritkuló levegőhöz, mielőtt továbbmennek a 4-5.000-es fensíkra. És meg kell hagyni, nem gondoltam volna, de tényleg már itt is kapkodja az ember olykor a levegőt.
Úton Cochabamba felé |
Cochabamba úgy félúton van a fensík felé, csupán 2500 méteren. Tudistáknak azt ajánlják, itt töltsenek kb. 3 napot hozzászokni a már ritkuló levegőhöz, mielőtt továbbmennek a 4-5.000-es fensíkra. És meg kell hagyni, nem gondoltam volna, de tényleg már itt is kapkodja az ember olykor a levegőt.
Nehéz leírni Cochabamba-t, mert egyszerűen látni kell. Egy más világ, egészen más hangulat, életvitel a colla-ké (így hívják a hegyi bolíviaiakat). Egyébként egészen rendes városka, kevesebb a szemét, mint Santa Cruz-ban. Ha az ember Bolíviából vásárfiát akar hazavinni, hát nagyon megér egy látogatás a helyi piac, ahol mind a helyiek mindenféle hétköznapi igényeit, mind a tudisták népművészeti csecse-becse-igényeit bőségesen kielégítik.
Cochabamba-t Krisztus folyamatosan szemmel tartja, a hegyre helyezett Krisztus-toronyból, melynek megmászása elegendő volt ahhoz, hogy némi fogalat szerezzek a hegyi betegség mibenlétéről: levegő után kapkodva, végén már fejfájással, de a kabinos felvonó igénybevétele nélkül készültek el a következő fotók:
Az az érzésem, a Cochabamba-i Krisztus géppuska által szenvedett mártírhalált, azért ilyen lyukacsos... |
...vagy azért, hogy a turisták kilássanak belőle? |
Az az érzésem, a Cochabamba-i Krisztus géppuska által szenvedett mártírhalált, azért ilyen lyukacsos...
...vagy azért, hogy a turisták kilássanak belőle...
Cochabamba-i látogatásom aztán remek alkalom volt arra, hogy legalább részben bepótoljam a februári MaZ-találkozót, melyre máig is tisztázatlan okokból elfelejtettek meghívni. Négy felföldön dolgozó MaZ-lánnyal együtt a verbiták ottani házában kaptunk szállást, és tarthattunk este eszmecserét, kinek hogyan megy dolga. A legfontosabb tanulság számomra, hogy mennyire nem természetes az a szabadság, ami nekem megadatott. Más MaZ-okat mennyire rövid pórázon tartanak, mennyire meghatározzák a nővérek a munkájukat, napi rendjüket, szabad idejüket. Nekem ezzel szemben senki sem szól bele a munkámba, a zeneiskolában én vagyok az úr. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet dolgozom – de még mennyire hogy nem... – de saját lelkiismeretem az, ami nem enget több szabadságot, nem pedig egy felém helyezett tekintély, és ez nagyon nagy különbség.
Vacsora a verbitáknál, tesókkal és MaZ-lányokkal |
A legnagyobb élmény azonban vasárnap következett, mikor Pedro testvérrel tartottam vidéki missziójára, olyan Isten hátamögötti kis településekre, ahova egy évbe egyszer, ha pap eljut misézni, ahol a tapasztalt Pedro testvér úgy beszél a felnőtt nénikkel és bácsikkal, mintha gyerekek lennének, hogy valami kicsi eljusson hozzájuk Isten igéjéből (vicces, hogy Európában beszélünk paphiányról...). És aztán persze meghívtak minket ebédre, meg chicha-ra... na azóta tudom értékelni a jó öreg camba-chichát (már mint a San Miguel-hazai kukoricaitalt), mert a colla-i alaposan erjett chicha az kimondhatatlanul förtelmes volt. Egy vasárnap két faluünnep, három mise valahol az Andok hegyei között: cicomás jelmezek, pirosra festett bikák, petárda durrogtatás... Hihetetlen hova csöppentem hiretelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése