Zeneiskolai hírek

A zeneiskolában minden a lehető legjobban menne, ha nem hiányozna egy apróság, és ez a pénz. Ez az apróság pedig döntő tényező. Igaz, az önkormányzat immáron két hónapja, hogy aláírta a szerződést a zeneiskolával, melynek értelmében 99.000 Boliviánóval gazdálkodhatunk ebben az évben, melynek első negyed évi részletét – elvileg – e szerződés aláírásával egyidejűleg utalják. Ez azonban nem történt meg, sem akkor, sem a rákövetkező héten (ahogyan ígérték), sem a rákövetkező hónapban, sem mostanáig. És a bökkenő az, hogy  az aláírt papírral még nem lehet sem hegedűt vagy húrokat venni, sem a professzorokat megfizetni. Itt vagyunk hát immár május elején, és tanáraink még nem kaptak januári fizetést.  És hogy ezt meddig lehet csinálni? Eltaláltátok, nem sokáig. Csodával határos a kollégák türelme, hogy meddig bírták, de mostanra elfogyott. Mario, aki február elején új tanárként érkezett, két hónapot dolgozott ingyen, míg aztán április elején bedobta a törölközőt, és itt hagyott minket. Lett lehetősége, hogy továbbtanuljon, hát ment. Szerződése még nem volt – hisz hogyan kössünk olyan szerződést, melynek pénz hiányában nem tudunk eleget tenni – így szabad ember, nem tudjuk visszatartani. A kezdőkkel április elejére terveztük, hogy szolfézs előkészítő után kezdhetik a hangszeres órákat, de ahhoz hangszerek is kellenek, ahhoz pedig pénz. Így aztán folyatódott az elméletkurzus. Nagyhét előtt aztán Amancio-nak is betelt a pohár. Itt van ugyan még, de két hete sztrájkot hírdetett, amiben úgy gondolom teljesen igaza, és szolidalításból kővetem példáját. A Nagyhetet még végig csináltam kórussal, zenekarral, hisz az ünnep az ünnep, és Jézus mit sem tehet az önkormányzat hibájáról. Mostanra viszont teljes üzemszünet van. Igazából érdemben nem is tudnánk dolgozni, hisz nem csak a fizetés hiányzik, hanem a húrok is. Nem tudom az éghajlat teszi-e, vagy az itt használt húrok silány minősége, de teljesen hétköznapi, hogy a zenekarban naponta átlag egy E-húr elszakad. Amíg van a szekrényben másik, nincs gond, csak hogy már jó másfél hónapja nincs. Előszőr a középhaladó csoportban húztuk le a rolót. Itt hagyták a hegedűket, ha a zenekarban elszakad egy húr, ezekről szedjük le. Most már úgy tudom ezekből is csak egy-kettőn van E-húr. Ha tehát most valaki kérdezi, mikor lesz óra, elküldjük, hogy kérdezze meg a polgármesterúrtól.

És mondjak valamit? Jól esik egy kis szünet! Mondjuk csak meg őszintén, nekem inkább ürögy mint sem ok az anyagi hiány a sztrájkra. Nagyon rám fér a pihenés. Az elmúlt hetekben többet dolgoztam, mint amit hosszútávon egészségesen bírok. Most végre kialszom magam. Meg aztán kihasználtam ezt a hetet, hogy végre elutazzak Santa Ana-ba, hogy látogassak és tárgyaljak testvérzeneiskolákkal a környéken. Meg arra, hogy blogjaim tetemes lemaradásait pótoljam. És holnap megint megyünk az önkormányzathoz verni az asztalt, és ha még mindig nincs pénz, azt hiszem nagyobb utazásra fogom használni a nyert időt. Végülis hat hónapja hogy itt vagyok, és szűkebb környezetemen kívül semmit sem láttam még Bolíviából.

A fentebbi hírösszefoglalót május 2-án hétfőn írtam, ma pedig 4-e szerda van. Lássuk azóta mi történt!

Tegnap reggel mindkét pap-testvér vidékre ment (két különböz irányba), Amancio kollégám is velük tartott, engem magara hagytak. Elvileg úgy volt, hogy délelőtt együtt megyünk az önkormányzathoz a markunkat tartani, mint már annyiszor tettük, de reggel megint az a hír jött a pénzügyi osztályról, hogy most tárgyalnak, csak délután van ügyfélfogadás. Most már a bárány türelmű Amancio is kételkedik, lesz-e ebből valaha pénz. Jobb híján Dennis testvérrel tartott egy vidéki misére.

Délelőtt, mikor elvileg a szolfézscsoportom szokott volt lenni, megjelent 5-6 gyerkőc, füzettel, furlyával, és kérdezték, na mi van, lesz-e óra. Jogos, hisz két hete, mikor szélnek eresztettem őket, még úgy volt, kb. mostanra lesz pénz, de hát nem lett. Mikor lesznek hegedűórák? Nem tudom. Kérdezzétek a polgármesterurat! Akkor játszunk most? Öszintén nem volt sok kedvem futkosni. Tudjátok mit? Gyertek velem, megyünk az önkormányzatra, megkérdezzük, mi újság! Úgy is lett. Kopogtattam hát Alexander, a kultúra felelős munkatárs ajtaján, öt növendékem kíséretében, mondva, hogy a gyerekeknek lenne egy kérdézük. Gyerekek pedig kissé megilletődve, szégyellősen, de csak kibökték a kérdést, mely szívüket nyomta: mikor fogunk hegedűlni? Alexandro kissé értetlenül nézett rám, mire felvilágosítottam: ezek a gyerekek két és fél hónapja járnak szolfézs órára, készen állnak, hogy hegedűljenek, de még nem kaptuk meg a pénzt, hogy hegedűt vegyünk. No meg a tanárok sem a fizetést, következés képpen nincs is, ki tanítsa őket. Alexandro meghallgat, majd pár perc türelmet kér, és elmegy. Várunk. Gyerkőcök izegnek-mozognak, türelmetlenek, de várunk. Alexander 10 perccel késöbb vissza jön: beszélt a polgármesterrel, beszélt a pénzügyi főnökkel, 11-kor összeülnek megvitatni ezt a kérdést, jöjjek vissza akkor. Na remek, gyerekek, köszönöm a közreműködést, irány haza, vár a lecke, holnap majd elmesélem mire jutottunk! Remek, Amancio vidéken, Dennis – a zeneiskola hivatalos képviselője – szintén, a szülői direktíva elnöke nem ér rá így hirtelen, hát egyedül kell tárgyalnom velük képviselni az iskolát. Rendben, 11-kor ott vagyok. Össze ülünk. Mi előtt megkezdenénk a tárgyalást, engedélyt kérek, hogy hangfelvételt készítsek a tárgyalásról, hívatkozva szerény spanyol tudásomra, hogy a zeneiskola egyéb nem jelenlévő képviselőihez hitelesen jusson el minden részlet. Polgármester úr meghallgatja panaszomat, mi szerint, nincs húr, nincs hangszer, nincs fizetés, krízis van, munka nincs. Aztán meghallgatja a pénzügyi főnököt, mikorra tud nekünk pénzt előteremteni. Itt következett az igen bonyolult magyarázat, melyből semmit sem értettem, és mely attól tartok a hangfelvételen sem lesz érthető, de az analízis végén csak kiböki az eredményt: május 10-re előteremti az első negyedévi 20.000 Boliviano-t. Visszakérdezek: ez biztos? Mert hogy már vagy tízszer ígértek jövő hetet. Igen ez biztos, bólint rá a polgármester is, a hangfelvevőm pedig ezt rögzítette is. Rendben, akkor jövő héten felvesszük a pénzt, megyünk Santa Cruz-ba bevásárolni, jövő utáni héten folytatjuk az órákat. A nehezén túl vagyunk, beszélgethetünk kellemesebb témákról. Kérdezget polgártmester munkánkról, gratulál a feltámadási misén hallott szereplésünkért. Azt is elmondom neki, hogy mi volt az ára ennek a fellépésnek: a kezdők hegedűin már egyiken sincs E-húr, hogy a zenekar játszhasson a misén. Na és mi újság? Ugye 8-án játszunk (most is van valami kissebb San Miguel ünnep). Mondom nem lehet, nincs húr, nincs próba. Ekkor esett le neki a helyzet súlyossága... Pénzügy? Ki tudjuk utalni az első 10.000 Bolivianot ma délután? Rendben! Nos jó, akkor délután jövünk Dennis testvérrel, aláírja, vihetjük a csekket.

Igaz, délutánra nem lett belőle csekk, de másnap – ma – reggelre igen, úgyhogy nyomás, lehet menni húrért, összehívni a zenekart próbálni 8-ára, meg a szülőket, hogy jövő héten kezdődik az élet! Feltámadtunk!

Ennyit az utazási tervekről: mégis csak későbbre marad az Iguazu-vízesés meglátogatás.

Íme: a csekk (én, Dennis testvér, és 3 gyerkőc, kik ezúttal is elkísértek az önkormányzatra...)