FELTÁMADT!!!

Na jól eltűntem, legutóbbi bejegyzésem több mint egy hónapos már. Ebben a levélben kezdem tetemes  lemaradásom pótlását a Nagyhét eseményeivel, korábbi események pótlása is várható hamarosan. 

Talán felt űn ő ezen bejegyzésem kissé hivatalosabb hangvétele. Ennek oka, hogy ez a cikk egyúttal  a "Világposta" verbita újságnak is van szánva. Hát lássuk, hogyan is telt a várva-várt Nagyhét San Miguelben!

Korábbi levelemben írtam már, hogy a karneváli mulatozás napjai után nehezen állt rá San Miguel népe a nagyböjtre, hogy hamvazószerda után is fel-felzendültek a mulattató bandák hangjai. Lassan de biztosan azért csak eljött a böjt is. A templomban előkerül a szenvedő Krisztus szobra, péntek délutánonként pedig megkezdődtek az itt hagyományos keresztutak.

A zeneiskolában is, frissen alakult kórusunkkal megkezdtuk a felkészülést. Kezdem megszokni, hogy mivel mindössze egy évet töltök San Miguel-ben, minden ünnepet csak egyszer ünneplek itt, vagyis még nem ismervén a helyi hagyományokat úgy veszek részt az ünnepek előkészítésében, hogy nem is pontosan tudom, mit készítek elő, és – mint az Karácsonykor is történt – csak magán az ünnepen csodálkozom rá a liturgia szépségére. Ehhez hozzájön az az apróság is, hogy papunk, Andres testvér (szlová származású verbita) szintén alig 1-2 hónapja van San Miguel-ben. De nem gond, hisz a helyi egyház nagyrészt a lajikusok illetve a nővérek kezében van, és míg a papok jönnek-mennek, ők biztosítják a folytonosságot.

Általában hiszem, hogy itt az egyház, a vallás inkább része a hétköznapoknak, mint nálunk. Európában kereszténynek lenni, sokszor úgy érzam, olyan mint egy hobby: te szabad idődben tenniszezni, táncolni vagy moziba jársz, én misére, cserkészfoglalkozásra vagy egyéb keresztény programokra. Itt teljesen hétköznapi a taxis visszapillantótükrén a rózsafüzér, vagy hogy a boltba bemenve a Juan XXIII. rádió imára hív. Persze, nálunk is van Mária rádió, a különbség csupán az, hogy a cipőbiltban nem az szól. Itt a templom a város életének a központja, a helyiek lokálpatrióta öntudatának szerves része. A város pedig – nem csak Nagyhéten, hanem egész évben – színpada a húsvéti eseményeknek. Azt a helyet, ahonnan a virágvasárnapi körmenet indul, egész évben Betániának hívják, de ugyan ez a hely – mesélik egész évben az idegeneknek – ahol a feltámadt Krisztus Máriával találkozik. És nem utolsó sorban – talán összefügg az eddigiekkel – itt az emberek nem szokták kulcsra zárni az ajtókat...

De térjünk rá a nagyhétre! Kezdem beszámolómat Virágvasárnap előtti utolsó pénteken. Nagyböjt minden péntekén 5 kilóméteres keresztút vezetett a szomszédos Cotoca-ba (oda-vissza 10km). Ez utolsó alkalommal több ezres tömeg kísérte végig Krisztust szenvedése állómásain, a fiatalok pedig színjátékukkal oly jelenvalóvá, reálissá tették a keresztút eseményeit, hogy teljesen elhittük: akár itt és most, 2011-ben, San Miguel-ben is megfeszithették volna Krisztust. 

A pénteki keresztút

Rákövetkező szombat estére (nem én találtam ki, Andres testvér ötlete volt...) egy Taizés imára hívtuk meg az ifjakat. Az imádság ezen formája a helyiek számára teljesen idegen volt. (Bár néhány éve volt Taizés találkozó Cochabamba-ban is, ennek híre San Miguel-ig azonban egyáltalán nem jutott el.) Mivel az énekeket sem ismerte senki, hát kulcs szerep hárult kezdő kórusunkra, akikkel egész böjt alatt szorgosan tanulgattuk az „Ubi Caritas”-t, az „In manus tuas”-t és néhány egyéb alkalomhoz illő, lehetőleg spanyol nyelvű Taizés éneket, két, néha három szólamot is megkísérelve. Növérek a templomdekorációt is szépen előkészítették, az ifjak pedig pantomimmal ilusztrálták az olvasmányt az elveszett és megkerült fiú példabeszédéről. Andres testvérnek is akadt ezalatt dolga a gyóntatószékben, amin a nővérek nem győztek csodálkozni, mert az elmúlt években ez állítólag nem volt jellemző. A körülményekhez képpest hát szépen sikerült az első Taizés ima kísérlet, Andres testvér már folytatásról beszél. A kórus is tisztességgel helyt állt, böjt végére csak megérettek ezek a Taizés-miniopuszok, nagyszerű főpróba volt ez a Nagyhétre.

Taizés ima

Másnap aztán eljött a virágvasárnap. A tömeg a már említett Betániánál gyülekezett, a templom kapujától jó 200 méterre, a főtéren túl. És – na ná – nem ám barkákkal, hanem valódi pálmaágakkal, felvirágozott, valóságos pálmalevél-költeményekkel várták Jézust, hogy kísérjék bevonulását. Jézus sem váratott magára, előkerült a szamárháton ülő Jézus(-szobor) – mely mindeddig, egész évben a templom egy félreeső zugában parkolt – és megindult az ünneplő tömeg, végig az utcán, át a főtéren, kísérve a Királyt, egészen a templom kapujáig. Itt megáll, kopogtat a súlyos faajtón, kopogtat egyszer, kétszer és háromszor, mire végre megnyílnak a kapuszárnyak, és bevonulunk „Jeruzsálembe”, be Szent Mihály arkangyal hatalmas jezsuita-missziós templomába. És még fel sem ocsúdtunk az ünneplésből, már hangzanak is Izaiás próféta szavai az Úr szenvedő szolgájáról, már halljuk is a passiót Máté evangélista szerint. A misét körusunk, zenekarunk közreműködésével tettük ékesebbé: kísértük a miseénekeket, szentáldozást pedig Pachelbel kánona kísérte.

A kapuk tehát megnyíltak, ezzel beléptünk a Nagyhétbe.

Virágvasárnap: húzzák a Jeruzsálembe bevonuló Krisztust.

Szerda este, mise előtt belépve érezni, ott vibrál a levegőben a várakozás: most megkezdődik a várva várt három nap! A templom tele van. Mise után pedig megindul a körmenet, először. Hömpölyög a tömeg, több ezer ember. Osztatlan egységben vonul a város, vonulnak mind, kik vidékről jöttek fel együtt ünnepelni ezeket a napokat. Közben gondolatban Csíksomlyón járok: utoljára ott találkoztam ennyi embert megmozgató zarándokmenettel.

Csütörtök: a papság napja, a nővérek délelőtt átjönnek felköszönteni verbita testvéreinket. Délután Amancio kollégámmal jelenésünk van a helyi rádióban. Műsort vezetünk, hallgatjuk és kommentáljuk J.S. Bach Máté-passiójának: „1729-et írunk. San Miguel jezsuita missziója alig 8 éves. Az itt élő indiánok egy részének ez lesz első Húsvétja. És ugyan ebben az időben, a lipcsei Tamás templomban először csendül fel Bach Máté passiója...”

Este egy órával mise előtt várom a kórust beénekelni, próbálni. Várom, de hiába, érdemben csak fél óra késéssel kezdhetjük a próbát. A pontosság erre felé egyáltalán nem jellemző... A tenni való pedig sok, így kissé feszült hangulatban telik ez a fél óra. Következés képpen a liturgiában is sok volt az improvizáció, mit remélhetőleg csak mi éreztünk, és vontuk le a tanulságokat más napra.

A Nagycsütörtöki lábmosásnak itt nagy hagyománya van: Andres testvér végig mosta 12 törzsfőnök lábát. Az viszont újítás volt ebben az évben Andres testvér részéről, hogy ezt követően a törzsfőnökökön volt a sor, hogy további 12 ember lábát mossák, akik megint csak várták a további vállalkozó szellemű híveket. Mind e közben a kórus búgta: „El alma, que anda en amor, ni cansa ni se cansa” (A lélek, mely szeretetben jár, soha el nem fárad). Különösen a gyerekek vették a lapot e újításra, és vettek részt a lábmosás ceremóniájában. A misét ismét körmenet követte, végeláthatatlan tömegben jártuk körbe a város utcáit. Visszatérve a templomba virrasztottunk a oltáriszentségben rejtezkedő Jézussal éjfélig.

 

A megfeszített Krisztust visszaviszik a templomba

Péntek reggel megint keresztút volt, ezúttal a város utcáin, érdekes módon kissebb népszerűséggel, mint előző pénteken. No de sebaj, hisz akik otthon maradtak, azok sem maradhattak ki a passióból, hisz közreműködésünkkel ekkor hangzott a rádióban J.S. Bach Máté-passiójának második része.

A nagypénteki liturgia délután 3-kor kezdődött. Ezúttal kissé nagyobb fegyelemmel érkező kórussal és néhány hangszeres, tanulva az elmúlt nap hibáiból lényegesen jobban álltunk helyt. A kereszthódolatnak szintén nagy hagyománya van itt, míg a hívek egyenként álltak sorban, és imádkoztak a szent kereszt előtt, bőségesen volt időnk felvonultatni a kórus teljes alkalomhoz illő repertoárját. Készültünk erre az alkalomra néhány alkalomhoz illő barokk áriával is, néhány töredékkel a Moxos jezsuita misszióból származó arhívumból.

A délutáni liturgia után csöndben ki-ki hazavonult. De este ismétt összegyűlt a város apraja-nagyja: leszedtük Krisztus(szobro)t a keresztről, szépen csendben sírba helyeztük, és újból megindult, hömpölygött a gyászmenet San Miguel utcáin. Húsz férfi vitte végig a súlyos szentsírt, nagydob dübörgése, népi fuvola lefelé hajló gyászos hangjai kísérték a menetet, a végeláthatatlan tömeget.

 

Körmenet: viszik a szent sírt

Felvirradt a Nagyszombat: a várakozás, a már-nem-gyász de még-nem-öröm napja. Délelőtt próbál a zenekar, próbálnak a ministránsok, sürög-forog a parókia.

A Nagyszombati liturgia este 9-kor kezdődik. Ezúttal a „zeneszolgálat” (ministerio de música) csoporton a sor (néhány fiatal, szintetizátorral, mikrofonba énekesekkel. Európai fülnek kissé idegen, inkább illik vidéki lakodalomra, mint Szentmisére, de ez csak megszokás kérdése...). Végre egyszer egy szertatrás, ahol „csak” részt veszek, és nem kell kórust/zenekart igazgatnom. Az olvasmányokat, akár otthon, itt is alaposan rövidítették, de így is fél 12 volt, mire megindult a feltámadási körmenet. Körmenet? Inkább rohanás! Néhány jó erőben lévő ifjú felkapta a feltámadt Krisztust, és uccu neki, rohantak vele körbe a város utcáin, fiatalok, gyerekek rohantunk utánuk, alig bírtus tartani az iramot. Más ifjak – mint késöbb kiderült – ugyanezt tették a siránkozó Mária-szoborral, hurcolták körbe, ellenkező irányban. Az idősebbek egyenesen Betániához mentek, ahová a rohammenet is, fél várost megkerülve, hamarosan megérkezett. És itt, mindannyian tanui lehettünk a nagy találkozásnak: Mária találkozik a feltámadt Krisztussal! És többé nincs kétség: FELTÁMADT!!! Gyerekek angyalruhában, tánccal és "Aleluya"-s kiszászlóval Aleluya-t énekelve, a vének népi hegedű kíséretével teszik a pontot az örömhír végére: igen, valóban feltámadt!

 

A feltámadt Krisztus (és a tömeg, aki meg akarja érinteni)

A vasárnapi ünnepi szentmisén teljes kórussal és zenekarral veszünk részt. A vének, papok, ministránsok, törzsfönökök, a népi zenészek kíséretével vonulnak be, teszik tiszteletüket a feltámadt Krisztus előtt, majd alig hogy ők elhalgatnak, csendül fel Charpantie: Te Deum-a a karzatról, zenekarunk tolmácsolásában. Ezúttal zenekarunk, kórusunk végigkísérte a mise valamennyi énekét, köztük olyan nemzetközileg is ismert opuszokkal, mint „Evenu shalom alehem” vagy „Hoy el Señor resucito” (ma az Úr feltámadt) az „Oh when the Saints gose marching in” néger spirituálé dallamára.

Egy álmatlan éjszakám gyümölcseként aztán a húsvéti nyúl is csak erre járt, és hozott egy-egy fantázia-tojást valamennyi kórus és zenekari tagnak...

A fantázia-tojások

Sokat emlegettem ilyen-olyan szamár háton ülő, szenvedő, megfeszített, sírba tett vagy feltámadott Krisztus-, illetve Mária-, Szent Mihály- stb. szobrokat, melyek itt a helyi hagyományok szerves részét képezik. Bálványimádás? Merül fel a kérdés magam fajta felvilágosult gondolkodású városi keresztény fejében, de a válasz: nem hiszem. Persze ezt teljes bizonyossággal csak úgy lehetne megítélni, ha belenéznénk az emberek fejébe, hogy valóban a szobornak szól-e a hódolat, vagy csupán segítség a mögötte lévő személy jelenlétének tudatosításához. Inkább hiszem, olyanok ők mint a gyerekek, akik inkább lapozgatnak képes bibliát, mint olyat, amelyben csupán fekete betűk vannak fehér papíron. Szükségük van rá, hogy szemébe nézzenek a szenvedő Krisztusnak, hogy bocsánatot kérjenek tőle, hogy megérintsék mise után Szent Mihály arkangyal ruhájának a csücskét, vagy mosolyogva elidőzzenek a karácsonyi betlehemes előtt, megsímogatva a bocit, a csacsit, és persze a kis Jézus térde kalácsát. Ez nekik fontos, hogy aztán békében menjenek haza.