Május 8-a

Ma május 8-a van, Szent Mihály arkangyal megjelenésének napja. Vagyis ez itt ünnep, és mivel polgármester úr állta a szavát, és megjött az első 10.000 Bs, hát játszanunk kell a misén. Igaz, a húrok, melyeket Piotr Nawrot nekem Santa Cruz-ból küldeni ígért, még nem jöttek meg, így meglehetősen foghíjas a zenekar, de hát játszunk valahogy, mert megígértük.

Szokás erre felé, hogy a jámbor hívek a parókia hivatalában minden féle szándékokért kérnek, hogy a misét betegekért vagy halottak üdvéért ajánlják fel, és lévén hogy gyakran csak engem találnak a közelben, hát engem nyaggatnak ilyen előjegyzési kérelmekkel. Mivel parókiánk halad a korral, ezekeket számítógépes rendszerbe veszik fel, amihez jelszó kell, így sokáig nem tudtam ezen kéréseknek eleget tenni. Mostanra már nekem is van hozzá jelszavam, hogy ne kelljen minden alkalommal a tesókat zaklatnom, és ezúttal gondoltam egyet, és visszaéltem ezen hatalmammal. Az éj leple alatt beléptem a rendszerbe, és bejegyeztem a zeneiskolát, mint beteget, hogy érte is mutassák be az ünnepi misét. Mivel a zeneiskola is Szent Mihály arkangyal nevét viseli, hát kézenfekvő is volt ezen a napon. A vicc az, hogy a szándék nem csak a jó Istennnek szól, hanem a polgármesterúrnak is, aki ott ül a misén az első sorban, és hallgatja a misefelajánlást. Talán leesik neki a tantusz. 

A misén tehát hiányosan, egyesek három húron, de játszottunk. A misefelajánlás pedig meghallgatásra talált: közvetlenül a mise után megérkeztek a húrok Santa Cruz-ból... Igaz, egy óra késéssel (misén még e-húr nélkül játszottunk) de megjöttek!

Elkél az áldás a következő napokra is. Hisz ha meg is kapjuk kedden az ígért második 10.000 bs-t, ez az első 2x10.000 Bs elég lesz arra, hogy kifizessük tanáraink eddigi bérét, vegyünk húrokat, vegyünk és javítsunk néhány hegedűt a kezdőknek, de a májusi fizetésre már nem. A második részletről pedig még hír sincs. És most itt állunk, Mario kollégám már nem jön vissza, keresni kell más tanárt. De hogyan, ha nem tudjuk neki garantálni, hogy hónap végén lesz fizetés? Most itt tartunk. Ha nincs megoldás, megint nem kezdődhetnek az órák. És most mit mondjak a kb. 45 kezdőnknek? Mert már nem tudok úgy keresztül menni a főtéren, hogy ne kérdezzék meg ketten-hárman, hogy mikor kezdődnek az órák... 

Ha valakinek akad olyan ismerőse, aki azt keresi, hogy hova rakja a pénzét, hát tudok róla gondoskodni, hogy jó helyre kerüljön! Jó lenne, ha lenne némi tartalékunk, hogy át tudjuk vészelni a mostanihoz hasonló szűkös időket, hogy tanáraink ne maradjanak fizetés nélkül (mondjuk kb. 10.000 Bs (kb. 300.000 Ft), két tanárunk két havi fizetése), ha az önkormányzat késik. Nem beszélve olyan projekttervekről, melyeket mindenki lelkesen fogad, pusztán csak 800 Boliviano (kb. 25.000Ft) hiányzik, hogy pl. egy zenekar vagy kórus eljusson egyik városból a másikba és vissza. De ezekről a projektekről talán majd egy másik levélben bővebben...

Zeneiskola - visszatekités: hétköznapok az elmúlt hónapokra

Íme, némi szünet után a zeneiskola most lassan újraéled. Új korszak kezd ődik, az idei újoncok megkezdik a hangszeres órákat. De mielőtt továbblépnénk, visszamenőleg had írjam le, hogyantelt az a több mint két hónap, amikor folyt a munka javában, oly intenzíven, hogy nem volt időm erről írni. 

Talán ezt a bejegyzést kellett volna előbb közzétennem, a kronológia szerint... 

 

Először is hogyan zajlottak az átlagos napok? Íme, egy napom órarendje: 

8 reggeli ima. Hétfőn, szerdán, pénteken a tesókkal Laudest imádkozunk, a többi napon egyedül elmélkedem át a napi evangéliumot. Utána reggeli.

9-10 Normális esetben ez a felkészülési időm, az utóbbi hetekben azonban Mario helyett beugrottam három rosszcsont testvérnek (Estiven, Felipe, Maikel) hegedűórát tartani.

10-11 Délelőtti szolfézs-csoportom.

11-12 elvileg szabadidő, ilyenkor intézek mindenféle vásárlási, fénymásolási, rendrakási, kottaírási ügyeket, illetve néha Feliciano, egy iskolai tanárnak adok furulya-szolfézs órát.

12 után ebéd

12.30-elvileg 15-ig szieszta, néha előbb is akad dolog.

15-16 Délutáni szolfézs-csoportom.

16-16.30 Négy középhaladó hegedűsnek (Fatima, Jóse Ervin, Jerry, Bruno) tartok próbát. Ők a jobbak az egy éve hegedülő csoportból, akiket lassan felzárkoztatunk, hogy bekerüljenek a zenekarba. Egy-egy darabot már játszanak velünk, ezeket próbálom velük külön. Ez alatt két csellistám gyakorol (elvileg).

16.30-17 Előbb említett két csellistám (Cintia, Rosario) órája. Ők most január illetve februárban kezdtek. Volt két másik is, de lemorzsolódtak.

Kis szünet, láblógatás, eszem valamit, mert különben éhen pusztulok estig.

Elvileg 17.30-19: Zenekar, vagyis a haladók órája. Csak elvileg, gyakorlatilag inkább 18-19.15.

19.30-kor mise van. Vagy misére megyek, vagy két haladó csellistám (Jóse-Maria, Maria-Joaquina) egyikét nyúzom, illetve kórus próbára készülök.

Mise után kb. 20.15-21.15: Kóruspróba

21.30 vacsora tesókkal, néha nővérekkel, kis társadalmi életet élünk, vagy internetezek, olvasok, készülök másnapra stb. Elvileg 23.00-nál nem tovább (gyakorlatilag igen, és nem alszom ki magam rendesen).

És lássuk, hogy mi is történik az egyes csoportokban. Kezdem a kezdőkkel:

A kezdők: szolfézs csoportok

Igazából első ízben próbáltam szerencsét komolyabban szolfézstanárként nagyobb csoportban. Tanítottam már csellót, egyénileg, vezettem zenekart, osztály előtt is álltam ugyan, de csak gyakorlati tanításként (vagyis azért ott állt a gyakorlatvezetőtanár is mögöttem, nem hagyott nagy hülyeséget csinálni). Így visszatekintve több szempontból is merész vállalkozás volt: idegen országban, idegen nyelven egy olyan tantárgyat tanítani, melynek itt egyáltalán nincsen hagyománya, melynek létjogosultságát meg kell védenem. Merész kísérlet volt hát, és nem is ment kezdettől minden gördülékenyen, de mostanra azt mondom, elégedett vagyok az eredménnyel.

Hogyan is kezdődött? Az első lépésekről írtam már, hogy iskolai reklámhadjáratunk után első délután jó 60 gyerkőcnek próbáltam órát tartani. Más napra aztán kor szerint két csoportra bontottuk a délutáni tömeget, a fiatalabbak 3-kor velem, nagyobbak 4-kor Amancioval. Eleinte csak-csak, késöbb viszont szinte alig egyeztettünk egymás közt, hogy mit csinálunk, így elég különbözően alakult a két csoport. Szerencsémre a délelőtti csoport kissebb is volt, meg ügyesebb is, mint a délutáni, így lehetett velük kísérletezni: ami velük délelőtt nem vált be, az bizonyára délután sem fog, jobb módosítani.

Az első hét próba hét volt. Ekkor még aki jött, jött, névsort sem csináltam. Csak a második héten kezdtem őket számon tartani, jelenléti ívet vezetni. Az is teljesen új volt számomra, hogy itt van tengernyi gyerek, és nem csak jelenlétüket, hanem teljesítményüket is számon kell tartanom. Végig ott volt bennem a tüske, hogy jó, hogy jönnek, lelkesek, de csak töredéküknek fogunk tudni hangszert, tanárt biztosítani. Hogyan szűrjük meg, döntsük el, hogy ki hegedűlhet, ki nem? Nyílván első és legegyszerűbb kritérium a jelenlét: aki hegedűlni akar, annak minden nap kell jönni – kezdtem őket terrorizálni. És jöttek, pedig mennyivel kényelmesebb lett volna, ha kevesebben vannak. A másik, hogy össze kéne hívni a szülőket, beszélni velük a reális helyzetről, de nem lehet, mondja Amancio, amíg nincs aláírva a szerződés. Február végén aztán végre létrejön a szerződés, végre legális az iskola, végre hívhatjuk a szülőket, és megválaszthatjuk az új direktívát, vagyis a szülőket, kik munkánkat segítik. De ekkor a gyerekek már egy hónapja járnak órákra, mire először találkozunk a szülőkkel, írattatjuk őket hívatalosan be.

Ez alatt a hónap alatt már túlestem az első krízisen. Jó, hogy Magyarországon 7-8 éves másodikosok íratkoznak be szolfézs előkészítőre, de nem gondoltam rá, hogy itt a gyerekek később érnek. És most, délutánonként ott állok 25, magyar viszonylatban inkább óvodásnak saccolható gyerek előtt, és próbálom őket bevezetni a kotta írás rejtelmeibe. És na ná, ha a gyereknek magas, nem köti le, és hát mit csinál, ha unatkozik? Hülyeséget, és ezt nem is nagyon lehet tőle zokon venni. Nem rossz, csak gyerek. És valljuk csak be, nyilván az én spanyolom sem volt makulátlan, ami megnehezítette a dolgukat, hogy megértsenek. Szóval az első egy-két hét után, mikor először összeszedtem a füzeteket, szembe kellet sülnöm vele, hogy vajmi kevés jutott el hozzájuk, abból, amit közölni próbáltam. Na most légy okos Géza! Kapcsoljunk lassabb tempóra, gondoljuk át mégegyszer, mit lehet világosabban, játékosabban, változatosabban, tánccal, mozgással. A délelőtti csoport némileg vígasztalt. Kevesebben is voltak, és részben nagyobbak is, így kaptam némi pozitív visszaigazolást is, hogy meg lehet engem érteni. Segített az is, hogy tudtam beszélni Candelaria nővérrel, aki az érintett gyerekek iskolaigazgatója, tudott néhány tanácsot adni. 

"Aki nem lép egyszerre..."

Nem is tudom pontosan mikor, de lassan csak kezdett rendeződni a soruk. Egy részt egyre hullott a létszám, és nyílván kevesebbel könnyebb. Mivel közpénz még nincs, első szűrő volt, hogy hangjegyfüzetet kell venni. 6 Boliviano, itteni viszonylatban sem nagy összeg, de mégis csak itt már a szülő hozzájárulása is szükséges. Meg aztán hiába is mondtam kezdettől világosan, hogy előbb az elmélet, és csak két hónap után hegedülünk, azért csak minden nap megkérdezték, mikor fogunk már hegedűlni. Akinek nem volt kitartása, kihullott. Aztán márciusban vetettem velük furulyát: fröccsentett műanyag 11 Boliviano-ért (kb. 300 Ft). Azt hiszem, ez a megpróbáltatás megint csökkentette a létszámot. Ekkor volt, hogy én egy hétig beteg voltam, mire visszatértem, megint kevesebben voltak. Aki ezt a próbát is kiállta, az viszont már maradt, és ezzel a kétszer 10-12 fős csoporttal már határozottan öröm volt dolgozni. Ők is megszoktak engem, én is őket, lassan a tömegből egyenként egyéniségek lettek a szememben, akiket egyenként ismerek és szertek, minden huncutságukkal együtt. Bő két hónap alatt megtanultunk tizenhatodtól egész hangig ritmusokat írni és tapsolni 2, 3 és 4 negyedben, megtanultuk és jól begyakoroltuk a violin-kulcs hangjainak nevét kis g-től g2-ig, megtanultunk kottából furulyázni g1-d2-ig jól, valamint kevésbé megbízhatóan lefelé d1-ig. Tanulgattuk a basszus-kulcs hangjait, a zongora billentyűit, megismerkedtünk közelebbről valamennyi vonós hangszerrel, egy kicsit táncoltunk, sokat énekeltünk, kottából, és kotta nélkül, habár a tiszta éneklés továbbra sem az erősségük, de ezzel még fogom őket macerálni a hangszeres kurzusok megkezdése után is. Szóval azt gondolom, jól fel vannak készítve, ideje, hogy hangszert fogjanak. Húsvét előtt véget ért hát egy időszak, ami már nem tér vissza. Ebben a formában már nem találkozunk többet. Utolsó alkalommal, mikor közöltem, hogy most szünet következik, míg nincs pénz, míg nincsenek hangszerek, így aztán végigjátszottuk az órát, tanultam tőlük néhány játékot. Úgy megtornáztattak, hogy izomlázam lett másnapra. 

Ja és hogy is lesz a folyatás? Először is kell egy hegedű tanár. Múlt héten beszéltem mégegyszer Mario-val, azt hiszem (remélem), ha van pénz, mégiscsak vissza fog térni. Jelenleg Amancio csoportjával együtt kb. 45 kezdőnk van, hangszertanulásra készen. Ez már nem olyan reménytelenül sok, „csak” kétszer annyi, mint ahányat érdemben tanítani tudunk. Soká agyaltam, agyaltunk, hogyan oldjuk meg ezt a kérdést. Válogassuk ki a tehetségesebbeket, maradékból csináljunk kórust, furulyazenekart? Vagy tanítsuk őket 10-12 fős csoportokban? A direktíva végül arra a megoldásra jutott, adjuk meg mindenkinek a lehetőséget, hogy hegedűljön, csellózzon, de kissebb intenzitással. Így ember léptékű, 5 fős csoportokba fogjuk őket osztani, de csak minden másnap lesz hangszeres órájuk. A közbe eső napokon folytatjuk az elméletet, énekelünk és előkészítjük az hangszeres óra darabjait énekelve, tapsolva, hogy az órán már csak a hangszertechnikára kelljen figyelni. Egyenlőre ez a terv. Eleinte semmiképp sincs értelme nagyobb csoportoknak, hisz ötnél több embernél képtelenség tartásra, technikára odafigyelni. Egyenlőre hangszer sem lesz mindenkinek, csak az órán jutnak hangszerhez, a következő csoport ugyan azokat a hangszereket használja. Bár így nem fognak olyan gyorsan fejlődni, mégis azt hiszem, ez a legjobb megoldás, amit az adott körülményekből ki lehet hozni. Talán később, ha tovább csökken a létszám, vagy ha túl vagyunk az első technikai alapokon, lehet összevonni csoportokat, illetve szépen lassan, az év folyamán 20 gyereknek tudunk biztosítani saját hangszert, néhányan vesznek is, talán néhány hónap után lesz mindenkinek haza vihető hangszere, és lesz minden nap órája.  

Zeneiskolai hírek

A zeneiskolában minden a lehető legjobban menne, ha nem hiányozna egy apróság, és ez a pénz. Ez az apróság pedig döntő tényező. Igaz, az önkormányzat immáron két hónapja, hogy aláírta a szerződést a zeneiskolával, melynek értelmében 99.000 Boliviánóval gazdálkodhatunk ebben az évben, melynek első negyed évi részletét – elvileg – e szerződés aláírásával egyidejűleg utalják. Ez azonban nem történt meg, sem akkor, sem a rákövetkező héten (ahogyan ígérték), sem a rákövetkező hónapban, sem mostanáig. És a bökkenő az, hogy  az aláírt papírral még nem lehet sem hegedűt vagy húrokat venni, sem a professzorokat megfizetni. Itt vagyunk hát immár május elején, és tanáraink még nem kaptak januári fizetést.  És hogy ezt meddig lehet csinálni? Eltaláltátok, nem sokáig. Csodával határos a kollégák türelme, hogy meddig bírták, de mostanra elfogyott. Mario, aki február elején új tanárként érkezett, két hónapot dolgozott ingyen, míg aztán április elején bedobta a törölközőt, és itt hagyott minket. Lett lehetősége, hogy továbbtanuljon, hát ment. Szerződése még nem volt – hisz hogyan kössünk olyan szerződést, melynek pénz hiányában nem tudunk eleget tenni – így szabad ember, nem tudjuk visszatartani. A kezdőkkel április elejére terveztük, hogy szolfézs előkészítő után kezdhetik a hangszeres órákat, de ahhoz hangszerek is kellenek, ahhoz pedig pénz. Így aztán folyatódott az elméletkurzus. Nagyhét előtt aztán Amancio-nak is betelt a pohár. Itt van ugyan még, de két hete sztrájkot hírdetett, amiben úgy gondolom teljesen igaza, és szolidalításból kővetem példáját. A Nagyhetet még végig csináltam kórussal, zenekarral, hisz az ünnep az ünnep, és Jézus mit sem tehet az önkormányzat hibájáról. Mostanra viszont teljes üzemszünet van. Igazából érdemben nem is tudnánk dolgozni, hisz nem csak a fizetés hiányzik, hanem a húrok is. Nem tudom az éghajlat teszi-e, vagy az itt használt húrok silány minősége, de teljesen hétköznapi, hogy a zenekarban naponta átlag egy E-húr elszakad. Amíg van a szekrényben másik, nincs gond, csak hogy már jó másfél hónapja nincs. Előszőr a középhaladó csoportban húztuk le a rolót. Itt hagyták a hegedűket, ha a zenekarban elszakad egy húr, ezekről szedjük le. Most már úgy tudom ezekből is csak egy-kettőn van E-húr. Ha tehát most valaki kérdezi, mikor lesz óra, elküldjük, hogy kérdezze meg a polgármesterúrtól.

És mondjak valamit? Jól esik egy kis szünet! Mondjuk csak meg őszintén, nekem inkább ürögy mint sem ok az anyagi hiány a sztrájkra. Nagyon rám fér a pihenés. Az elmúlt hetekben többet dolgoztam, mint amit hosszútávon egészségesen bírok. Most végre kialszom magam. Meg aztán kihasználtam ezt a hetet, hogy végre elutazzak Santa Ana-ba, hogy látogassak és tárgyaljak testvérzeneiskolákkal a környéken. Meg arra, hogy blogjaim tetemes lemaradásait pótoljam. És holnap megint megyünk az önkormányzathoz verni az asztalt, és ha még mindig nincs pénz, azt hiszem nagyobb utazásra fogom használni a nyert időt. Végülis hat hónapja hogy itt vagyok, és szűkebb környezetemen kívül semmit sem láttam még Bolíviából.

A fentebbi hírösszefoglalót május 2-án hétfőn írtam, ma pedig 4-e szerda van. Lássuk azóta mi történt!

Tegnap reggel mindkét pap-testvér vidékre ment (két különböz irányba), Amancio kollégám is velük tartott, engem magara hagytak. Elvileg úgy volt, hogy délelőtt együtt megyünk az önkormányzathoz a markunkat tartani, mint már annyiszor tettük, de reggel megint az a hír jött a pénzügyi osztályról, hogy most tárgyalnak, csak délután van ügyfélfogadás. Most már a bárány türelmű Amancio is kételkedik, lesz-e ebből valaha pénz. Jobb híján Dennis testvérrel tartott egy vidéki misére.

Délelőtt, mikor elvileg a szolfézscsoportom szokott volt lenni, megjelent 5-6 gyerkőc, füzettel, furlyával, és kérdezték, na mi van, lesz-e óra. Jogos, hisz két hete, mikor szélnek eresztettem őket, még úgy volt, kb. mostanra lesz pénz, de hát nem lett. Mikor lesznek hegedűórák? Nem tudom. Kérdezzétek a polgármesterurat! Akkor játszunk most? Öszintén nem volt sok kedvem futkosni. Tudjátok mit? Gyertek velem, megyünk az önkormányzatra, megkérdezzük, mi újság! Úgy is lett. Kopogtattam hát Alexander, a kultúra felelős munkatárs ajtaján, öt növendékem kíséretében, mondva, hogy a gyerekeknek lenne egy kérdézük. Gyerekek pedig kissé megilletődve, szégyellősen, de csak kibökték a kérdést, mely szívüket nyomta: mikor fogunk hegedűlni? Alexandro kissé értetlenül nézett rám, mire felvilágosítottam: ezek a gyerekek két és fél hónapja járnak szolfézs órára, készen állnak, hogy hegedűljenek, de még nem kaptuk meg a pénzt, hogy hegedűt vegyünk. No meg a tanárok sem a fizetést, következés képpen nincs is, ki tanítsa őket. Alexandro meghallgat, majd pár perc türelmet kér, és elmegy. Várunk. Gyerkőcök izegnek-mozognak, türelmetlenek, de várunk. Alexander 10 perccel késöbb vissza jön: beszélt a polgármesterrel, beszélt a pénzügyi főnökkel, 11-kor összeülnek megvitatni ezt a kérdést, jöjjek vissza akkor. Na remek, gyerekek, köszönöm a közreműködést, irány haza, vár a lecke, holnap majd elmesélem mire jutottunk! Remek, Amancio vidéken, Dennis – a zeneiskola hivatalos képviselője – szintén, a szülői direktíva elnöke nem ér rá így hirtelen, hát egyedül kell tárgyalnom velük képviselni az iskolát. Rendben, 11-kor ott vagyok. Össze ülünk. Mi előtt megkezdenénk a tárgyalást, engedélyt kérek, hogy hangfelvételt készítsek a tárgyalásról, hívatkozva szerény spanyol tudásomra, hogy a zeneiskola egyéb nem jelenlévő képviselőihez hitelesen jusson el minden részlet. Polgármester úr meghallgatja panaszomat, mi szerint, nincs húr, nincs hangszer, nincs fizetés, krízis van, munka nincs. Aztán meghallgatja a pénzügyi főnököt, mikorra tud nekünk pénzt előteremteni. Itt következett az igen bonyolult magyarázat, melyből semmit sem értettem, és mely attól tartok a hangfelvételen sem lesz érthető, de az analízis végén csak kiböki az eredményt: május 10-re előteremti az első negyedévi 20.000 Boliviano-t. Visszakérdezek: ez biztos? Mert hogy már vagy tízszer ígértek jövő hetet. Igen ez biztos, bólint rá a polgármester is, a hangfelvevőm pedig ezt rögzítette is. Rendben, akkor jövő héten felvesszük a pénzt, megyünk Santa Cruz-ba bevásárolni, jövő utáni héten folytatjuk az órákat. A nehezén túl vagyunk, beszélgethetünk kellemesebb témákról. Kérdezget polgártmester munkánkról, gratulál a feltámadási misén hallott szereplésünkért. Azt is elmondom neki, hogy mi volt az ára ennek a fellépésnek: a kezdők hegedűin már egyiken sincs E-húr, hogy a zenekar játszhasson a misén. Na és mi újság? Ugye 8-án játszunk (most is van valami kissebb San Miguel ünnep). Mondom nem lehet, nincs húr, nincs próba. Ekkor esett le neki a helyzet súlyossága... Pénzügy? Ki tudjuk utalni az első 10.000 Bolivianot ma délután? Rendben! Nos jó, akkor délután jövünk Dennis testvérrel, aláírja, vihetjük a csekket.

Igaz, délutánra nem lett belőle csekk, de másnap – ma – reggelre igen, úgyhogy nyomás, lehet menni húrért, összehívni a zenekart próbálni 8-ára, meg a szülőket, hogy jövő héten kezdődik az élet! Feltámadtunk!

Ennyit az utazási tervekről: mégis csak későbbre marad az Iguazu-vízesés meglátogatás.

Íme: a csekk (én, Dennis testvér, és 3 gyerkőc, kik ezúttal is elkísértek az önkormányzatra...)

FELTÁMADT!!!

Na jól eltűntem, legutóbbi bejegyzésem több mint egy hónapos már. Ebben a levélben kezdem tetemes  lemaradásom pótlását a Nagyhét eseményeivel, korábbi események pótlása is várható hamarosan. 

Talán felt űn ő ezen bejegyzésem kissé hivatalosabb hangvétele. Ennek oka, hogy ez a cikk egyúttal  a "Világposta" verbita újságnak is van szánva. Hát lássuk, hogyan is telt a várva-várt Nagyhét San Miguelben!

Korábbi levelemben írtam már, hogy a karneváli mulatozás napjai után nehezen állt rá San Miguel népe a nagyböjtre, hogy hamvazószerda után is fel-felzendültek a mulattató bandák hangjai. Lassan de biztosan azért csak eljött a böjt is. A templomban előkerül a szenvedő Krisztus szobra, péntek délutánonként pedig megkezdődtek az itt hagyományos keresztutak.

A zeneiskolában is, frissen alakult kórusunkkal megkezdtuk a felkészülést. Kezdem megszokni, hogy mivel mindössze egy évet töltök San Miguel-ben, minden ünnepet csak egyszer ünneplek itt, vagyis még nem ismervén a helyi hagyományokat úgy veszek részt az ünnepek előkészítésében, hogy nem is pontosan tudom, mit készítek elő, és – mint az Karácsonykor is történt – csak magán az ünnepen csodálkozom rá a liturgia szépségére. Ehhez hozzájön az az apróság is, hogy papunk, Andres testvér (szlová származású verbita) szintén alig 1-2 hónapja van San Miguel-ben. De nem gond, hisz a helyi egyház nagyrészt a lajikusok illetve a nővérek kezében van, és míg a papok jönnek-mennek, ők biztosítják a folytonosságot.

Általában hiszem, hogy itt az egyház, a vallás inkább része a hétköznapoknak, mint nálunk. Európában kereszténynek lenni, sokszor úgy érzam, olyan mint egy hobby: te szabad idődben tenniszezni, táncolni vagy moziba jársz, én misére, cserkészfoglalkozásra vagy egyéb keresztény programokra. Itt teljesen hétköznapi a taxis visszapillantótükrén a rózsafüzér, vagy hogy a boltba bemenve a Juan XXIII. rádió imára hív. Persze, nálunk is van Mária rádió, a különbség csupán az, hogy a cipőbiltban nem az szól. Itt a templom a város életének a központja, a helyiek lokálpatrióta öntudatának szerves része. A város pedig – nem csak Nagyhéten, hanem egész évben – színpada a húsvéti eseményeknek. Azt a helyet, ahonnan a virágvasárnapi körmenet indul, egész évben Betániának hívják, de ugyan ez a hely – mesélik egész évben az idegeneknek – ahol a feltámadt Krisztus Máriával találkozik. És nem utolsó sorban – talán összefügg az eddigiekkel – itt az emberek nem szokták kulcsra zárni az ajtókat...

De térjünk rá a nagyhétre! Kezdem beszámolómat Virágvasárnap előtti utolsó pénteken. Nagyböjt minden péntekén 5 kilóméteres keresztút vezetett a szomszédos Cotoca-ba (oda-vissza 10km). Ez utolsó alkalommal több ezres tömeg kísérte végig Krisztust szenvedése állómásain, a fiatalok pedig színjátékukkal oly jelenvalóvá, reálissá tették a keresztút eseményeit, hogy teljesen elhittük: akár itt és most, 2011-ben, San Miguel-ben is megfeszithették volna Krisztust. 

A pénteki keresztút

Rákövetkező szombat estére (nem én találtam ki, Andres testvér ötlete volt...) egy Taizés imára hívtuk meg az ifjakat. Az imádság ezen formája a helyiek számára teljesen idegen volt. (Bár néhány éve volt Taizés találkozó Cochabamba-ban is, ennek híre San Miguel-ig azonban egyáltalán nem jutott el.) Mivel az énekeket sem ismerte senki, hát kulcs szerep hárult kezdő kórusunkra, akikkel egész böjt alatt szorgosan tanulgattuk az „Ubi Caritas”-t, az „In manus tuas”-t és néhány egyéb alkalomhoz illő, lehetőleg spanyol nyelvű Taizés éneket, két, néha három szólamot is megkísérelve. Növérek a templomdekorációt is szépen előkészítették, az ifjak pedig pantomimmal ilusztrálták az olvasmányt az elveszett és megkerült fiú példabeszédéről. Andres testvérnek is akadt ezalatt dolga a gyóntatószékben, amin a nővérek nem győztek csodálkozni, mert az elmúlt években ez állítólag nem volt jellemző. A körülményekhez képpest hát szépen sikerült az első Taizés ima kísérlet, Andres testvér már folytatásról beszél. A kórus is tisztességgel helyt állt, böjt végére csak megérettek ezek a Taizés-miniopuszok, nagyszerű főpróba volt ez a Nagyhétre.

Taizés ima

Másnap aztán eljött a virágvasárnap. A tömeg a már említett Betániánál gyülekezett, a templom kapujától jó 200 méterre, a főtéren túl. És – na ná – nem ám barkákkal, hanem valódi pálmaágakkal, felvirágozott, valóságos pálmalevél-költeményekkel várták Jézust, hogy kísérjék bevonulását. Jézus sem váratott magára, előkerült a szamárháton ülő Jézus(-szobor) – mely mindeddig, egész évben a templom egy félreeső zugában parkolt – és megindult az ünneplő tömeg, végig az utcán, át a főtéren, kísérve a Királyt, egészen a templom kapujáig. Itt megáll, kopogtat a súlyos faajtón, kopogtat egyszer, kétszer és háromszor, mire végre megnyílnak a kapuszárnyak, és bevonulunk „Jeruzsálembe”, be Szent Mihály arkangyal hatalmas jezsuita-missziós templomába. És még fel sem ocsúdtunk az ünneplésből, már hangzanak is Izaiás próféta szavai az Úr szenvedő szolgájáról, már halljuk is a passiót Máté evangélista szerint. A misét körusunk, zenekarunk közreműködésével tettük ékesebbé: kísértük a miseénekeket, szentáldozást pedig Pachelbel kánona kísérte.

A kapuk tehát megnyíltak, ezzel beléptünk a Nagyhétbe.

Virágvasárnap: húzzák a Jeruzsálembe bevonuló Krisztust.

Szerda este, mise előtt belépve érezni, ott vibrál a levegőben a várakozás: most megkezdődik a várva várt három nap! A templom tele van. Mise után pedig megindul a körmenet, először. Hömpölyög a tömeg, több ezer ember. Osztatlan egységben vonul a város, vonulnak mind, kik vidékről jöttek fel együtt ünnepelni ezeket a napokat. Közben gondolatban Csíksomlyón járok: utoljára ott találkoztam ennyi embert megmozgató zarándokmenettel.

Csütörtök: a papság napja, a nővérek délelőtt átjönnek felköszönteni verbita testvéreinket. Délután Amancio kollégámmal jelenésünk van a helyi rádióban. Műsort vezetünk, hallgatjuk és kommentáljuk J.S. Bach Máté-passiójának: „1729-et írunk. San Miguel jezsuita missziója alig 8 éves. Az itt élő indiánok egy részének ez lesz első Húsvétja. És ugyan ebben az időben, a lipcsei Tamás templomban először csendül fel Bach Máté passiója...”

Este egy órával mise előtt várom a kórust beénekelni, próbálni. Várom, de hiába, érdemben csak fél óra késéssel kezdhetjük a próbát. A pontosság erre felé egyáltalán nem jellemző... A tenni való pedig sok, így kissé feszült hangulatban telik ez a fél óra. Következés képpen a liturgiában is sok volt az improvizáció, mit remélhetőleg csak mi éreztünk, és vontuk le a tanulságokat más napra.

A Nagycsütörtöki lábmosásnak itt nagy hagyománya van: Andres testvér végig mosta 12 törzsfőnök lábát. Az viszont újítás volt ebben az évben Andres testvér részéről, hogy ezt követően a törzsfőnökökön volt a sor, hogy további 12 ember lábát mossák, akik megint csak várták a további vállalkozó szellemű híveket. Mind e közben a kórus búgta: „El alma, que anda en amor, ni cansa ni se cansa” (A lélek, mely szeretetben jár, soha el nem fárad). Különösen a gyerekek vették a lapot e újításra, és vettek részt a lábmosás ceremóniájában. A misét ismét körmenet követte, végeláthatatlan tömegben jártuk körbe a város utcáit. Visszatérve a templomba virrasztottunk a oltáriszentségben rejtezkedő Jézussal éjfélig.

 

A megfeszített Krisztust visszaviszik a templomba

Péntek reggel megint keresztút volt, ezúttal a város utcáin, érdekes módon kissebb népszerűséggel, mint előző pénteken. No de sebaj, hisz akik otthon maradtak, azok sem maradhattak ki a passióból, hisz közreműködésünkkel ekkor hangzott a rádióban J.S. Bach Máté-passiójának második része.

A nagypénteki liturgia délután 3-kor kezdődött. Ezúttal kissé nagyobb fegyelemmel érkező kórussal és néhány hangszeres, tanulva az elmúlt nap hibáiból lényegesen jobban álltunk helyt. A kereszthódolatnak szintén nagy hagyománya van itt, míg a hívek egyenként álltak sorban, és imádkoztak a szent kereszt előtt, bőségesen volt időnk felvonultatni a kórus teljes alkalomhoz illő repertoárját. Készültünk erre az alkalomra néhány alkalomhoz illő barokk áriával is, néhány töredékkel a Moxos jezsuita misszióból származó arhívumból.

A délutáni liturgia után csöndben ki-ki hazavonult. De este ismétt összegyűlt a város apraja-nagyja: leszedtük Krisztus(szobro)t a keresztről, szépen csendben sírba helyeztük, és újból megindult, hömpölygött a gyászmenet San Miguel utcáin. Húsz férfi vitte végig a súlyos szentsírt, nagydob dübörgése, népi fuvola lefelé hajló gyászos hangjai kísérték a menetet, a végeláthatatlan tömeget.

 

Körmenet: viszik a szent sírt

Felvirradt a Nagyszombat: a várakozás, a már-nem-gyász de még-nem-öröm napja. Délelőtt próbál a zenekar, próbálnak a ministránsok, sürög-forog a parókia.

A Nagyszombati liturgia este 9-kor kezdődik. Ezúttal a „zeneszolgálat” (ministerio de música) csoporton a sor (néhány fiatal, szintetizátorral, mikrofonba énekesekkel. Európai fülnek kissé idegen, inkább illik vidéki lakodalomra, mint Szentmisére, de ez csak megszokás kérdése...). Végre egyszer egy szertatrás, ahol „csak” részt veszek, és nem kell kórust/zenekart igazgatnom. Az olvasmányokat, akár otthon, itt is alaposan rövidítették, de így is fél 12 volt, mire megindult a feltámadási körmenet. Körmenet? Inkább rohanás! Néhány jó erőben lévő ifjú felkapta a feltámadt Krisztust, és uccu neki, rohantak vele körbe a város utcáin, fiatalok, gyerekek rohantunk utánuk, alig bírtus tartani az iramot. Más ifjak – mint késöbb kiderült – ugyanezt tették a siránkozó Mária-szoborral, hurcolták körbe, ellenkező irányban. Az idősebbek egyenesen Betániához mentek, ahová a rohammenet is, fél várost megkerülve, hamarosan megérkezett. És itt, mindannyian tanui lehettünk a nagy találkozásnak: Mária találkozik a feltámadt Krisztussal! És többé nincs kétség: FELTÁMADT!!! Gyerekek angyalruhában, tánccal és "Aleluya"-s kiszászlóval Aleluya-t énekelve, a vének népi hegedű kíséretével teszik a pontot az örömhír végére: igen, valóban feltámadt!

 

A feltámadt Krisztus (és a tömeg, aki meg akarja érinteni)

A vasárnapi ünnepi szentmisén teljes kórussal és zenekarral veszünk részt. A vének, papok, ministránsok, törzsfönökök, a népi zenészek kíséretével vonulnak be, teszik tiszteletüket a feltámadt Krisztus előtt, majd alig hogy ők elhalgatnak, csendül fel Charpantie: Te Deum-a a karzatról, zenekarunk tolmácsolásában. Ezúttal zenekarunk, kórusunk végigkísérte a mise valamennyi énekét, köztük olyan nemzetközileg is ismert opuszokkal, mint „Evenu shalom alehem” vagy „Hoy el Señor resucito” (ma az Úr feltámadt) az „Oh when the Saints gose marching in” néger spirituálé dallamára.

Egy álmatlan éjszakám gyümölcseként aztán a húsvéti nyúl is csak erre járt, és hozott egy-egy fantázia-tojást valamennyi kórus és zenekari tagnak...

A fantázia-tojások

Sokat emlegettem ilyen-olyan szamár háton ülő, szenvedő, megfeszített, sírba tett vagy feltámadott Krisztus-, illetve Mária-, Szent Mihály- stb. szobrokat, melyek itt a helyi hagyományok szerves részét képezik. Bálványimádás? Merül fel a kérdés magam fajta felvilágosult gondolkodású városi keresztény fejében, de a válasz: nem hiszem. Persze ezt teljes bizonyossággal csak úgy lehetne megítélni, ha belenéznénk az emberek fejébe, hogy valóban a szobornak szól-e a hódolat, vagy csupán segítség a mögötte lévő személy jelenlétének tudatosításához. Inkább hiszem, olyanok ők mint a gyerekek, akik inkább lapozgatnak képes bibliát, mint olyat, amelyben csupán fekete betűk vannak fehér papíron. Szükségük van rá, hogy szemébe nézzenek a szenvedő Krisztusnak, hogy bocsánatot kérjenek tőle, hogy megérintsék mise után Szent Mihály arkangyal ruhájának a csücskét, vagy mosolyogva elidőzzenek a karácsonyi betlehemes előtt, megsímogatva a bocit, a csacsit, és persze a kis Jézus térde kalácsát. Ez nekik fontos, hogy aztán békében menjenek haza.