Gyerekkórus

Ha még nem küdtem volna ma elég olvasni valót, hát had tegyek közzé még - kissé megvágva - egy levelet, mellyet a Felsökrisztinavárosi Schola kórus levelezölistájára küldtem a karácsonyt megelözö napokban.

(...)Sok minden hiányzik itt, sok körítés, amit általában európai ember Karácsonnyal összefüggésbe hoz, marad csupán a lényeg, az, hogy Christus eljövetelét várjuk, és ünnepeljük, és próbálom  megtanulni, hogy ez fenyöfa, hó, sötét és hideg nélkül is lehetséges.
2 hete Christina növérrel (egy itt dolgozó Ferences növér, egy igazi földön járó szent!) összebeszéltünk, hogy milyen szép is lenne, ha meghívnánk a gyerekeket egy Szentesetei misén való éneklésre. Elsö alkalommal jött is írd és mond 3 darab ennivalóan aranyos kislány, akikkel el is kezdünk énekelgetni. Másnap nem jött senki. Hát mondom, lesz ebböl valami? Aztán én egy hétre zenekarunkkal elutaztam Brazíliába, Christina növért magára hagyva a csíráiban készülödö "kórus"-sal. Aztán tegnap vissza értünk a zenekarral, sok-sok élménnyel gazdagodva. És ma délelött aztán 11kor megint vártam, hogy vajon jön-e valaki. Hát 11kor bizony nem volt egy lélek sem. És Christina növér sem. Hát sóhajtottam egyet, és vártam. Aztán 10 perccel késöbb csak arra téved 3-4 gyerek. Énekelni jöttetek? Igen? Nocsak, hát mégis? Na megvárjuk Christina növért, aztán énekelünk (hozzá kell tennek, az énekek nagy részét én nem ismerem, így aztán Christina-növér nélkül egy kicsit bajban vagyok). Hát vártunk. Christina növér ugyan nem, de további 10-12 gyerek már érkezett. Na mondom, most segíts meg Jó Isten, mit fogok itt csinálni? Mert hogy a zenekarom megszokta már hogy a bácsi kicsit furcsán töri a spanyolt, de hát ezek az 6-8 éves gyerekek még nem láttak külföldit, és elég viccesen sült el elsö próbakezdeményezö próbálkozásom. Szóval voltunk már 20-an, és már énekelgettünk is valamicskét, mire megjött a segítség Christina növér személyében. A gyerekek pedig csak jöttek, és jöttek, és fél 12-kor már 45-50 pöttöm gyerköccel énekeltünk "Gloria in exelsis Deo"-t. Hát csak beérett a két hete széthintett meghívás. Mint aztán Christina növértöl megtudtam, a gyerekek nagy része most jött elöször. Múlt héten is jöttek ugyan páran, de mindig más gyerekek, így nem igen lehetet céltudatos tanulási folyamatról beszélni. És még három nap, és itt a karácsonyi mise. Mondanom sem kell, nem fogunk 3 nap alatt megtanulni makulátlan tisztasággal énekelni, de azt hiszem most nem is ez a cél, hanem, hogy résztveszünk a misén, aktívan, és talán sikerül elültetni a bogarat a fülükbe, hogy énekelni jó, és hogy jövöt tanévtöl (vagyis februártól) lesz állandó kórus, lesz zenei elökészítö, és lehet jönni énekelni, furulyázni, hegedülni, csellózni. Hát meglássuk mit hoz a holnap... 

Christina növér és a gyerekek

készülödö angyalok a mise elött...

...és a misén.

 

Brazília

Hát akkor kezdem tengernyi késésem pótlását Brazíliában, pontosabban San Antonio-ban (egy Cujaba –  Mato Groso tartomány milliós fővárosa – melletti kisvárosban), ahol zenekarunkkal december 12-19-e között egy hetet töltöttünk. Előszöris arról hogy mennyire nagy dolog is az, hogy ez az út létrejöhetet, mert azt sejthetitek, hogy ez bolíviai körülmények között egyáltalán nem minden napos. Az egy dolog, hogy én először voltam Brazíliában, és hogy számomra nagy élmény volt mindjárt egy újabb egészen másik világot is felfedezni, de zenekarunk tagjai közül sem volt még senki Brazíliában, sőt egyáltalán külföldön (kivéve Pedrot, akinek az apukája brazíl...). Sok San Miguel-i polgárnak is hízlalta lokálpatrióta öntudatát ez a meghívást, hiszen a környező városok zeneiskolái közül – beleértve a nagy testvért, San Ignacio-t is – egyiknek sem volt még külföldi meghívása, és valjuk csak be, van némi rivalizálás itt a városok között :o) Szóval nem kis diadal ez az út, melyet a helyi rádió-tévé is nagy figyelemmel kísért.

Készülődés, utazás

Aroldo (bal) magyaráz, Alexo (jobb) hallgat

De vissza San Miguelbe, készülünk, holnap indulunk. Előző nap délután kissebb küldöttség érkezik Brazíliából, közdük Aroldo, akit az ottani zeneiskola igazgatójaként mutattak be. Hogy pontosan milyen funkciót is tölt be az ottani zeneiskolában, nem derült ki számomra, de egyáltalán nem tette kifinomúlt ízlésű zeneértő ember benyomását. És mikor egyik kollégám megkérdezte, milyen hangszeren játszik, kissé bizonytalanul mondta, hogy gitározik (vagy -gat), meg szintizik... majd több öntudattal folytatta fényképezőgéppel és videókamerával a „hangszerek” sorát, és újból elmesélte, amit már félórával korábban is, hogy volt Dél-Afrikában filmezni, dokumentálni stb. Szóval elsőre nem tette rám túlzottan kompetens ember benyomását. Egy együtt töltött hét után viszont gyorsan hozzá kell tennem, hogy Aroldo-nak arany szíve van. Igaz, hogy rendkívül igénytelen (fotózás, filmezés terén is), és komolyzenéhez szinte semmit sem ért, viszont rendkívül lelkes, szeret nagy tervekről ábrándozni, és bárhogy is, vannak akiket meg tud fertőzni a lelkesedésével, és azt hiszem, ennek köszönhető, hogy zenekarunk eljutott Brazíliába. 

 Indulás előtti este, mise után – nem nagy közönség előtt ugyan – eljátszottuk teljes műsorunkat a hazai közönségnek: két helyi barokkszonáta, Corelli: Pastorale, Mofiexta (egy közeli ifjú zeneszerző neobarokk műve) és néhány helyi népzenei opus. A koncertet követve együtt vacsoráztunk az aggódó, búcsúzkodó szülőkkel. Hogyan történhetett ez meg, nem tudom, de ekkor derült ki, hogy nem mindenkinek vannak meg a megfelelő íratai, így a vacsora az okos felnőttek hosszas tanakodásával kezdődött, miből jóformán egy szót sem értettem, csak azt, hogy bizonytalan, hogy másnap elindulhatunk-e. Végül kiötlötték, hogy ha „delegációként” megyünk, nem fogják a határon egyenként kérni a dokumentumokat (ha ezt tudtam volna, nem kellett volna extra elhoznom az útlevelemet Santa Cruz-ból?). Így aztán másnap (vasárnap!)reggel rohangálás fényképezkedni, hivatali körök, megvan minden pecsét, mehetünk! Csak ne kérjenek semmit a határon! (A bökkenő csupán, hogy nekem viszont a bolíviai vízum miatt kellett egy pecsét, amiért aztán extra kellett elmennünk a rendőrségre.)

Indulunk! (Ilyen szép buszt küldtek nekünk a brazíl testvérek!)

Hallottam róla, hogy Bolívia Dél-Amerika legszegényebb országa, és ez most leginkább akkor volt szembetűnő, mikor átmentünk a határon. Addig ugyanis végig poros földutakon mentünk, a brazíl oldalon viszont első osztályú aszfaltút volt. Vasárnap délelött indultunk, és bizony hétfő volt már, mire megtettük az 500 kilóméteres utat.   

Az út elöttünk...

... és mögöttünk... (Bolíviai szakasz)

Egy megálló út közben, még Bolíviában.

San Antonio: zeneiskola, szállás

Jeferson szervezkedik

San Antonio-ban Jeferson mester házában voltunk elszállásolva, mely egyben a zeneiskola épülete is, 4 szobában, földön, matracokon, 4-6-an egy szobában. És itt kell beszélnem Jeferson-ról, aki viszont – szemben Aroldo-val – egy komoly szakember, és igazi rokonlélek, egy zenepedagógus, akivel a hét folyamán sokat, és nagyon mélyen tudtunk beszélgetni (spanyol-portugál-angol-keverékül), kórusépítésről, Latin-amerikai zeneszerzőkről, Kodály-módszerről, de Egyházról és Felszabadulásteológiáról is. És persze nem csak eszméket cseréltünk – örülve mindketten, hogy egymásra találtunk – hanem kottákat is :o). Szegény sokat panaszkodott a brazílok zenei igénytelensége miatt (melyet fellépéseinken sikerült személyesen is megtapasztalnunk), hogy próbál itt kórusaival némi kultur értéket képviselni, úszva egyedül az árral szemben. Azt írtam, kórusaival, a zeneiskolának itt ugyanis négy különböző szintű és korú kórusa van, valamint néhány furulyás, de egyéb hangszerek még nincsenek. Utazásunk missziója részben az is volt, hogy az ottani ijfaknak már működő zenekarként kedvet ébresszünk a vonós hangszerek tanulásához, jövő tanévtől ugyanis szeretnének ezeket a tanszakokat is beindítani. Vicces, hogy nálunk meg pont fordított a helyzet: zenekar van, és szeretnénk kórust beindítani, és már alakulnak a tervek a jövőre, hogy meghívjuk a brazílokat egy közös koncertre, hogy alapítandó kórusunk első zárnypróbálkozásaihoz segítséget nyújtsanak.

Vacsora San Antonio-ban

Finom papi... (Ana)

Próbál a San Antonio-i zeneiskola kórusa

Brazília – benyomások

Szembetűnő, Brazília mennyire más világ, és ez nem csak az utak minőségében nyilvánul meg. Röviden összefoglalva Brazília közelebb van a világhoz. Sokkal erősebben érződik itt a nagy világ (Egyesült Államok, Európa) hatása. Történelmileg is nagyobb volt itt a kulturális keveredés, nem csak indiók a portugálokkal, hanem a behurcolt afrikai rabszolgákal is. Igen, ide is hoztak rabszolgákat szép számmal, kulturális befolyásukkal együtt, és – ellentétben az USA-val – itt a feketék nem gettókban élnek, hanem összekeveredtek a többiekkel, így a kegtöbb emberben ott van egy leheletnyi afro-beütés, és olyan egészségesen keverékek itt az emberek. A sok kultúra keveredése miatt Brazília sokkal liberálisabb is, mint az inkább konzervatív Bolívia, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.

Program

De vissza zenekarunk kalandjaihoz. Egyenlőre megérkeztünk, és az első nap gyakorlatilag az út fártadalmainak kiheverésével telt. Másnap már előkerültek a hangszerek is- Főként két karácsoni műsorszámot próbáltunk, melyet a koncerteken a helyi kórusokkal fogunk játszani. Hamar kiderült, hogy kórust kísérni intonáció szempontjából igen kényes dolog, így bár a kíséret alapvetően nem volt nehéz, mégis volt rajta mit csiszolni.

Hamar összehaverkodtunk a helyi kórustagokkal, második nap már egy brazíl gimnázium tanévzáró karácsonyi műsorán ültünk, és én közben arra gondoltam, hogy ha ezt nekem egy éve valaki mondta volna, hogy jövő ilyenkor itt ülök Brazília legbelső zugában egy iskolai előadáson, biztos hitetlenkedve küldtem volna el az illetőt melegebb éghajlatra... Mivel a helyi ifjaknak ezzel véget ért az iskola, volt idejük bőven, és sokan egész nap ott lebzseltek a zeneiskolában, velünk, külföldi vendégekkel ismerkedve, ere-ferélve. Nyelvileg a spanyol és a portugál között pontosan annyi a különbség, hogy a gyerekek megértették egymást, de azért volt a dolognak némi izgalmas érdekessége, hogy lám milyen furcsán beszélnek itt az emberek. Hazafelé úton meg már ránk ragadt portugál kifelyezésekkel fűszereztük saját spanyolunkat. Persze nekem ez duplán vicces volt, hogy alig hogy elutazásunk előtt eljutottam odáig, hogy a legfontosabb alapszókincset már különösebb gondolkodási idő nélkül forgatom, rögtön bekavarnak nekem egy újabb nyelvvel, és bersze az is, hogy alig egy hónapos bolíviai tartózkodás után egy Bolíviát képviselő küldöttségnek vagyok egyik főszereplője Brazíliában.

Koncertek

Egy hetes ott létünk alatt négy koncertünk volt, ebből kettő helyben, San Antonio-ban, kettő pedig Cujaba-ban. A két helyi koncertet Jeferson szervezte, ezek a helyi zeneiskola záró koncertjei voltak, meghívva a zeneiskola négy kórusán kívül több Cujaba-i együttest is. A műsor így elég maratoni volt, aggódtam, hogy a koncertkez nem szokott közönség egyáltalán kibírja-e, és marad-e a végéig, mi ugyanis díszvendégként utolsó műsorszám voltunk. A templom dugig volt, és fülledten meleg. Az ajtók tárva-nyitva, így az udvaron hancúrozó, éppen nem szereplő kórusgyerekek zaja végig konkurált az éppen szereplő együttessel, de senkinek sem jutott eszébe, hogy rászoljon a gyerekekre. Ez itt általában nem nagyon szokás... Aggodalmam annál is inkább megalapozott volt, mert a 7-kor kezdődő koncert jó fél óra késés után – nem túlzok – jó negyven perc bevezető bla-bla-dumával kezdődött, szóhoz juttatva valamennyi díszvednéget és egész pereputtyát. Ezt követte egy lant művész, aki elvileg nem volt a műsoron, és aki igazán jól játszott, de a szakszerűtlen erősítés, és a templomon belül és kívül folyamatosan beszélgető felnőttek és gyerekek miatt kevés hallatszott belőle, és én kissé rosszmájúan arra gondoltam, hogy a kifinomult korabarokk szvitt zenei üzenetéből körül-belül ugyanannyi jut el a zeneileg teljesen járatlan közönséghez, mint hozzám az azt megelőző portugál bla-blából... Szóval mire a műsoron szereplő nyolc együttes közül az első színpadra került, kb. fél kilent volt. Az alapos bla-bla persze a műsorszámok között sem maradhatott el. Nekem is szólnom kellett néhány keresetlen szót, mert ez már csak így szokás, és a hét végére már egészen meg is szoktam, hogy nyilatkoznom kell, nem csak koncertpublikum előtt, hanem rádióban is, több ízben. Mindezek után mondanom sem kell, kb. fél 11- 11 volt, mire sorra kerültünk. De a közönség hősiesen bírta a strapát, és maradt, és persze tovább trécselt folyamatosan. Mikor felléptem a pódiumra, gondoltam, várok, hogy csend lesz, de nem lett. A koncert végig számottevő alapzajszint kíséretében zajlott.

Hasonlóan telt a másnapi koncert is, kissebb műsorbeli változtatásokkal, és hála Istennek kissé kevesebb bla-blával.

Egyenes adásban egy helyi rádió stúdiójában.

 Reklám az esti koncerthez.

Mit tanultunk a brazíl testvérektöl...? (Fellépésre várva)

De izgi: mozgólépcsö!

Intenzív két koncert után, péntek szabadnap. Végre! Ránkfért. Bevittek minket Cujaba-ba várost nézni, így láttunk pl. egy bevásárló központot. Hú micsoda élmény: mozgólépcső! És elektromos Mikulás, és, és, és... Pont ugyan olyan, mind Budapesten bármelyik pláza, és ha belegondolok, a 80-as évek közepén még nálunk is le lehetett volna nyűgözni egy ilyennel az ifjakat... 

Majd délután jött a legfontosabb: a strand! Ahol mindannyian alapos égési sérülésekre tettünk szert, és ahol ebéd után a cso-cso asztalnál 50-néhány év után először újra játszott Magyarország Brazília ellen, de Puskás – kinek neve még mindig él a brazíl köztudatban – ezúttal csúfos vereséget szenvedett. Itt a strandon kaptam meg brazíl barátainktól indián nevemet is: Tuyuyu, ami valamely helyi indián nyelven egy bizonyos nagytestü vizi madarat takar.

Nesze, egy tuyuyu. döntsétek el, találó-e

Buszra várva

A medencében lubickolva odaszól hozzám Aroldo, hogy este 9-kor játszunk Cujaba-ban koncerten. Aha, persze, jó vicc - válaszolom - ma csak egy koncert lesz? Késöbb, a medencéből kimászva tudom meg, hogy bizony nem vicc volt. Most 4 óra, haza megyünk, van néhány óránk nyalogatni égési sérüléseinket, szusszanni, átöltözni, próbáról, vagy bejátszásról persze már szó sem lehet. Igen, lett volna, és épp pihennénk, mikor kitalálják, hogy hoppá, nem 9, hanem 19 órakor van a koncert. Na ki az ágyból, öltözés – persze, nem gond, hát rugalmasak vagyunk mi... – és negyed 7-kor ott állunk glédában, ünneplőben, várva a buszt. És várjuk. És még mindig várjuk, és nem jön. És a koncert már kezdődne, közben kiötlik, hogy a busznak nem szóltak, hogy 7-kor kezdődik a koncert. Na sürgős busz hívás. Persze busz most nincs, meg egyébként is minden alkalommal ismerős szállított minket, baráti alapon, az pedig nem megy így füttyszóra. Tehát ott vártunk glédában, és végeredményben a koncert mégiscsak 9-kor kezdődött, annyi különbséggel, hogy pihenés helyett buszra vártunk. A koncert egyébként szabadtéren volt, katasztrofális erősítéssel, vagyis játszhattunk mi mint az angyalok, abból akkor sem jutott el a közönséghez semmi. A másnapi koncert hasonló volt egy másik téren, egy fokkal kevésbé pocsék erősítéssel, viszont a koncert színvonalát jelentősen emelte Mato Grosso tartomány elnök-feleségének jelenléte! (Hiszen ez lényegesen fontosabb a zenei minőségnél.) Hát volt alkalmam kezet fogni a First Lady-vel, ahogyan szerdai koncerten a bolíviai nagykövettel is.

Studió-felvétel

Úton az elitcsapat

Munka közben...

Utolsó koncertünk után aztán Aroldo elénk terjesztette újabb nagyszerű ötletét: van neki egy stúdiója, és mit szólnánk, ha vasárnap (utolsó nap) mennénk, és csinálnánk a műsorunkból egy profi felvételt? Nos, van tervezve ezen kívül koncert vasárnapra? (Mert hét közben még volt róla szó, hogy a Bolíviai Nagykövetségen is játszunk.) Nem, nincs. Na jó, akkor remek ötlet, csináljuk! Aztán vasárnap, fél órával indulás előtt kérdezgetik, hogy akkor ki jön a felvételre, ki nem? Mi? Miért? Nem mindenki jön? Nem, nincs rá pénz, mondják előszőr, aztán derül ki, hogy a stúdió a szűk keresztmetszet, ugyanis a stúdió egy kis lyuk, ahova legjobb szándékkal is csak 5-6 ember fér be. Na basszus – mondom magamban – most ennek mi értelme van, csinálni egy kamarafelvételt a darabokból, a három leghaladóbb gyerekkel plussz a három tanárral? De hát eldöntötték, hát csináljuk, én nem akarom elvenni a kedvüket. Hát elment az egész vasárnapunk a felvétellel, a vágással, de minek...? Többet ér, ha a saját kis digitális felvevőmmel felveszem az egész zenekart, ahogyan aztán tettem is, San Miguel-be visszatérve.

....és szünetben.

...és végül hazafelé.

További kissebb szervezési gikszerek

Vendéglátóink bármilyen szívélyesek és gondosak is voltak, az említett esettől eltekintve sem ment minden simán. Első alkalommal szerveztek ilyesmit, és ez néhány gyermekbetegséggel járt. Egyik alapprobléma volt pl., hogy 20-25 emberre egyetlen WC állt rendelkezésre, mely idő közben volt hogy eldugult... Egy másik kissebb gikszer, hogy második nap váratlanul hideg idő köszöntött be, és nem volt elég meleg takaró. Egy fázós éjszaka után aztán nagylelkű vendéglátóink vettek mindenkinek egy pokrócot, melyet szuvenirként meg is tarthattunk, melyet végtelen hálával ünnepélyesen át is vettünk, le is fényképezgettünk velük mind, következő este azonban már meleg volt, és eszünk ágában sem volt betakarózni.

Egyébként is, európai fejemnek szokatlanul sok volt az imrovizáció. Úgy általában mindig vártam, illetve finoman kezdeményeztem, hogy üljünk már össze, beszéljük már meg a nap menetét, mikor próbálunk, eszünk, mit, merre, mettől-meddig, de süket fülekre találtam. Ezt gyakran itthon is így van, és kicsit nehéz megszokni. Aztán sokszor tisztázatlan is maradt számomra, hogy ezek a hirtelen kanyarok mennyire voltak valóban hirtelenek, vagy mennyiben jutottak csak hozzám el – nyelvi nehézségek miatt – az utolsó pillanatban. Szerencse, hogy nem éreztem magam felelősnek a szervezeti dolgokért, hisz pont a nyelvi korlátok miatt úgy alakult, hogy én a zenei dolgokban vagyon főnök, a többiben csak elfogadom a kész tényeket. Ha nekem kellett volna kezemben tartani ezeket, és ilyen váratlan gikszerek sorozata lett volna, hülyére aggódtam volna magam, és vertem volna fejemet a falba a hülyeségeimért. Azt hiszem, jobb megtanulni tőlük nem túl tragikusan komolyan venni a dolgokat, hisz mindent összefoglalva remek hetünk volt, és egyszer sem szakadt ránk az ég, azért mert valami másképpen alakult, mint terveztük (vagy leginkább nem is terveztünk...)

Igen, mindenkinek egy szuvenír-pokróc (100% polyester, dehát ajándék pokrócnak ne nézd a fogát! :o)

Vasárnap éjjel aztán hullottak a könnyek a búcsúkor. Csak ekkor derült ki számomra, hogy mennyire mély barátságok szövődtek itt a hét alatt. De talán nem végleges a búcsú, hisz Aroldónak már vannak tervei a jövőre...

Hazaérve aztán alig hogy kiszálltunk a buszból, a helyi rádió és tévé egyenes adásban közvetítette a nagy eseményt, hogy a város büszkesége, a zenekar visszaérkezett Brazíliából, és egyenként interjuvoltak meg minden zenekari tagot, persze engem is, és jobb is, hogy csak utólag tudtam meg, hogy vágás az nélkül, egyenesbe ment...      

Megérkeztünk: otthon, édes otthon...

Karácsonyi gondolatok - kissebb késéssel ugyan

A következő bejegyzés internet híján 4 napja várja, hogy közzé tegyem, így aktualítása nem a legfrissebb...

Hát elmúlt a Katrácsony itt, a világ déli féltekén is, alaposan behavazva teendőkkel – még ha ez a kifejezés most még csak véletlenül sem értendő szó szerint – olyannyira, hogy az otthoniak számára egészen el is tűntem, amiért ezúton bocsánatot is kérek, és kívánok utólagosan is áldott Karácsonyt, illetve remélem, hogy kívánságom hiányában is álott volt.

Nos, itt december 20-án ézkeztünk vissza zenekarunkkal Brazíliából, vagyis alig néhány nap maradt, arra hogy Karácsonyra felkészüljünk. Értem ezt minden szempontból, mert nem csak a karácsonyi koncertre ill. a szentesti misére készülés volt szűkös, hanem – legalább is nekem – hiányzott az idő a lelki ráhangolódásra is, mert Brazíliában – bármilyen jól is éreztük ott magunkat (erről majd késöbb még bővebben) – azért a magány, a csendes visszavonulás, és így az adventi „lelki nagytakarítás” lehetősége, az bizony hiányzott. Visszatérve San Miguel-be pedig próba próba hátán, a zenekarral, az egy hétre magukra hagyott kező hegedűsökkel és az idő közben szépen megszaporodott, lelkes énekelni vágyó gyerekekkel. Sok minden maradt az utolsó pillanatig tisztázatlan: jönnek-e a fiatalok, „Gaudete”-strófákat énekelni, vagy furulyázni, lesz-e idejük megtanulni? És az adventi éneket ha csak egy szólamban is, gyertyagyújtással? Nem jönnek? Énekeljem én? Hagyjuk el? Énekeljenek gyerekek a koncerten is? Vagy csak a misén? Lesz-e fehér „angyal-ruhájuk? Stb. Hülyén hangzik, mi? De igaz, hogy a Karácsonyra készülés miatt (koncert, mise) nem volt időm Karácsonyra készülni (lelki értelemben).

Előszőr, hosszú idő után 23-án este, néhány órával koncertünk előtt tudtam visszavonulni szobácskámba, hogy kettesben maradva Istennel, sok kapkodás, szervezkedés között végre kinyissam Feléje a fülem. A fejem tele volt tervekkel, szép elképzelésekkel a koncert, a másnapi mise lemenetelével kapcsolatban miközben sok aggályjal is, hisz ezek nagy része még nem volt egészen átbeszélve a többiekkel. Sok minden maradt az utolsó pillanatra, sok minden tisztázatlan maradt, és én, korlátozott nyelvtudással, az átlátás hiányában úgy éreztem magam, mint aki nagy magasságban ingó-bingó gerendákon lépked, és görcsösen próbál egyensúlyban maradni. Meg aztán kisarkítva foglalkoztatott ittlétem egy alapkérdése, hogy lelkem mélyén tulajdon képpen mi is motiválja itteni működésemet, és hogy ez a motiváció mennyire kedves Ő előtte. Igen, ez mostanában fontos alapkérdésem. Mert folyamatosan jár a fejem mindenféle szép tervekről, zeneiskolai tervekről, zenekarról stb. és ez alapvetően szép és jó, mert tervezni kell, de hogy ezek olyannyira lekössenek, hogy le sem tudom állítani, és még misén és Istennek szánt imádságaimban is csak az ÉN terveim körül forogjak, ahelyett, hogy az Ő terveire is odafülelnék, illetve egy következő lépésként terveinket összehangoljuk, az bizony már nincs rendben. Máshonnan megközelítve: ugye szépen hangzil, hogy életem egy évét odaáldozom a bolíviai gyerekeknek, hogy ők is tanulhassanak zenét, mindezt ingyen, önkéntesként. Milyen önzetlen és nagylelkűnek hangzik, de tényleg ez a valóság? Ha őszíntébben magamba nézek, nem-e inkább önzetlen-csomagolásba burkolt önző önmegvalósításról van-e szó? Arról, hogy itt játszhatom a szupersztárt, és élvezhetem a pozíciómat, hogy messzeföldön én értek a legjobban a zenéhez? (Mert tény ami tény, ez így van, de ez nem az én érdemem, hogy jó helyre születtem, hogy volt lehetőségem tanulni.) És mennyiben szól saját egóm hízlalásáról, saját ötleteim, terveim megvalósításában teccelgésről? Hogy mennyiben? Ennek próbája, hogy mennyiben kapaszkodom görcsösen ezekhezterveimhez, illetve vagyok képes szükség esetén elengedni őket. Hála ennek a csendes órának Isten kezébe tudtam adni mindazt, ami még itt-ott ingadozott, hogy valósuljon meg, ami neki tetszik, és el tudtam engedni, azt ami nem fért bele.

Karácsonyi koncert dec. 23-a este

Nos a koncert bizony lement, volt ami szépen sikerölt, és volt mit elengednem is, bőven. Nem sok közönségünk volt, de azok nagyon hálásnak bizonyultak. Különösen nagy sikere volt a hóesésnek (köszönet Andreiszky Katinak és a Felsőkrisztinavárosi Scholának, kiktől egy zacskó műhó-hungarocell-reszeléket kaptam búcsúajándékul) melyet egyik kis hegedűsünk szórt a szószékről a gyanútlan közönségre, miközben utolsó műsorszámunkat, a Jingle Bells-t játszottunk.

Hull a hó a szószékröl (ami ugyan nem látszik, csak a reakció)

Emlékeztek még, hogy 23-án mi volt a miseolvasmány Malakiás prófétától (3,1-4; 4, 5-6)? (Ez annyira jó a világegyházban, hogy ti ott otthon ugyan azokat az igéket hallgatjátok mint mi itt a világ másik végén.) Hogy eljő az Úr angyala, de azt nem lesz könnyű elviselni? Hogy mint az olvasztótűz, vagy mint a lúg tisztítja a lelkeket a salaktól? És én imádkoztam, hogy hát jöjjön és tisztítson, ha tisztítatni kell, még ha nem is könnyű elviselni. És néha nem is gondolnánk, hogy Isten komolyan veszi amit kérünk...

24-én délelőtt volt az egyetlen próba a miseénekekből zenekarral és gyerekkórussal, néhány váratlan meglepetéssel, kissé feszült, türelmetlen légkörben. Elkövettem egy súlyos hibát, hogy bár Christina nővérrel már egy hónapra előre egyeztettünk, hogy Szenteste zenekaros mise lesz, és innentől kezdve mint magától értetődő dolgot a kollégákkal és a zenekarral elfelejtettem közölni, és csak 1-2 nappal előtte tudták meg. Hála hihetetlen türelmüknek és készségességüknek zokszó nélkül lenyelték a meglepetést, de tény ami tény, egy hetes turné és egy koncert után még plusz egy mise egy kissé visszaélés volt a zenekar tűrőképességével. Egy szó mint száz, a fáradtság azért rányomta bélyegét a készülődésre. Próba után zenekarral közös kertipiknik volt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk fürödni egyet a város melletti duzzasztott tóba. 

Senki sem maradhat szárazon!  (Ciro kollégám az áldozat. Én inkább önként mentem...)

De aztán részemről gyorsan haza, hisz sok a dolgom: a zenekart és ismerőseimet egy a karácsonyi koncert felvételéből készült CD-vel akartam meglepni, összevágva néhány próbai felvétellel, és néhány Brazíliában játszott darabbal. A vagdosással is akadt némi bosszúság, hisz reménytelen volt valamennyi koncert ideje alatt a főtéren durrogtatott petárdát kivágni a felvételből (erre felé karácsony felé is durrognak a petárdák, nem csak Szilveszterkor), a próbákon készült felvételeken pedig a templomot takarító hölgyek seprűi hallatszottak tisztán kivehetően... de ez még hagyján lett volna. Már pár napja közölte a számítógépünk, hogy az antivírusprogram elavult, és ideje intézkedni. Szóltam ugyan Adrian testvérnek, de nem gondoltam, hogy a dolog sürgős. Hát az volt! Mikor egyész délutáni munkával kész volt a vágás, és 2-3 órával az „éjféli mise” előtt (ami itt este 10-kor van, a Jézuska pedig csak utána jön) írtam volna az első CD-t, hát kimutatta a vírus a foga fehérjét, és egy pillanat alatt eltüntette az egész vágott anyagot tartalmazó mappát, alig néhány másodperccel késöbb pedig a még mentetlen Word-fájlt is, mely CD-borítónak készült! Nem vagyok rá büszke, de tudok ám szépen káromkodni a számítógépekkel, ha okot adnak rá, hát képzelhetitek, hogy milyen cifrán leterintettéztem a gép összes felmenőjét (na csak olyanokkal szoktam anyázni, akinek nincs...), és remélem, hogy a környéken nem hallotta senki, mert ha káromkodni magyarul szoktam is, a hanghordozás elég egyértelmű...

Na mi után megállapítottam, hogy bizony teljesen tehetetlen vagyok, hát ott hagytam a gépet, tajtékozva vonultam vissza a szobámba. Mondhatom szép kis Szenteste! Ismerős az élmény, mikor az ember, mint Jónás próféta úgy odavágna valamit Istennek, hogy „jogos a haragom mindhalálig!” (Jón 4,9) miközben  haragjában teljesen zárva van Isten előtt? Ismerős a tehetetlenség érzése, mikor odavágnánk, de a lelkünk mélyén úgyis tudjuk, hogy ebben a perben csakis mi húzhatjuk a rövidebbet? Hát pontosan ebben az állapotban vetettem oda összes méltatlankodásomat Isten elé. Kicsivel késöbb, kicsivel józanabbul: akkor most hányadán is állunk? A munkám elveszett, és az is kétséges, hogy a nyersanyag biztonságban van-e. Tudok én valamit tenni érte, hogy elkészüljenek a CD-k két órán belül? Van egyáltalán lekierőm mégegyszer bekapcsolni azt a nyomorult gépet? Még csak az kéne! Nem volt nehéz belátni, hogy ami tőlem telik már meg tettem. Tehát lesz ma este ajándék CD? Nem lesz! Nézzünk hát szembe ezzel a ténnyel! Terveztem, nagyon akartam, de az Úr nem működött közre. Akkor tehát mi a teendő? El kell engedni!!! Mi után ezt beláttam, egy pillanat alatt béke költözött a szívembe. Akkor CD-gondoltakör félretéve, és innentől minden gondolat a misére készülésé. Ekkor elővettem ki Bibliámat, hogy mint szoktam, a miseolvasmányokat előre átolvassam magyarul, és így jobb esélyjel értsem a misén. Ugye mennyire agyonkoptatott már a sztori? Mária é József útra kel, hogy összeírják őket, és nincs már hely a szálláson stb. stb. és mennyire megszoktuk már, hogy a Megváltó na ná, egy istállóban születik meg, mintha ez másképp nem is történhetne. De ekkor, ebben a helyzetben mégis új értelmet nyert a történet. Mit vagyok úgy oda a magam kis bosszúságával? Mit tennék József helyébe? Valószínüleg már akkor dührohamot kaptam volna, mikor jön a hír, hogy csak mert Augustus őnagyságának valahol ott 2-3000 kilóméterre, Rómában olyan agymenése van, hogy össze akarja írni birodalma népét, azért caplassak várandós feleségemmel Júdeába? Hát el is kívánnám a Császárurat melegebb éghajlatra. Názáret-Betlehem kb. 200-250 km, szamárháton, gyalog, várandós feleséggel... Még erejük teljében lévő, túrához szokott emberek sem tesznek meg a Kinizsi Százason többet 100-nél 24 óra alatt, és ha ezt a tempót tartanák pihenés nélkül, akkor is 2 és fél nap lenne Betlehemig, de persze nem tartják, nem is lehet pihanés nélkül, hanem általában sebeiket nyaldossák utána napokig. Szóval a táv legjobb esetben is egy hét. (Egyébként arra gondoltatok már, hogy Mária már néhány hónappal korábban is megtette ezt a távot, oda-vissza, mikor meglátogatta Erzsébetet, aki szintén Júda hegyvidékében lakott? Ha mindkét történetnek hitelt adunk, igazából nem is értem, miért nem szólt az angyal Máriának, hogy maradjon mindjárt Erzsébetnél. Megspórolhatott volna némi felesleges utat...) És ez után a hetes kirándulás után közlik, hogy nincs szállás, a gyerek pedig jön. Elképzelem, mi lenne, ha egy várandós anyát mondjuk innen csak San Ignacio-ig kéne vinni ezen a rázós úton, hát az a gyerek biztos megszületne kínjában út közben. És San Ignacio csak 20 kb., tizede sincs a Názáret-Betlehet távnak. De vissza Betlehembe: szóval nincs szállás. Én lennék József helyében? Tajtékzanék, dühöngenék tehetetlenségemben, férfiasságomban is kudarcot valva, hogy hát milyen férj vagyok én, hogy nem vagyok képes első szülött gyermekem születésekor - mégha nem is vér szerinti fiáról is volt szó - emberi körülményeket biztosítani? Illetve minden erőmmel igyekeznék úrrá lenni indulataimon, hisz Máriának arra van szüksége, hogymegnyugtassam, nem arra, hogy idegesítsem. Hogy József mit tett, arról a Szentírás igen szűkszavúan számol be, de ha valóban szent volt, akkor talán megláthatta, érezhette azt, amire én, lám, sokkal jelentéktelenebb bosszúságok esetében sem vagyok képes, hogy mindezekben a szerencsétlenségekben ott van végig az aranyozott háttér, az isteni jelenlét, az isteni akarat, és ott a vigyázó kéz is, ami miatt nincs mit aggódni. És ott van, hiszem, hogy egy szellemi szinten, ahol sem idő, sem tér nem létezik, jelen van a következő 2000 év (és ki tudja hogy még hány ezer) összes karácsonyi éneke, karácsonyfája és csillagszórója, áhitatos gyermeki szívvel előadott betlehemes játéka, a világtörténelem összes éféli miséje, ovodai- iskolai karácsonyi műsora, furulya, ének és csengetyűszava, mind-mind ott vibrál valahol a levegőben azon az első karácsonyon, és ha József valóban szent volt, és nem vett erőt rajta a harag, mint velem történt volna, akkor talán meg is érzett ebből az összesűrűsödött többezer évi jelenlétből valamit, és így már mindjárt könnyebb, tudva, hogy Valaki a tenyerén hordoz. Talán banális, talán csak nekem új, de nekem mégis új értelmet nyert a karácsonyi történet. És mindezen a gondolatmeneten végighaladva már tényleg könnyű volt azt mondani, hogy íme a szolgád, legyen a Te akaratod szerint, azon a misén is, mely előttünk áll, melynek zenei szolgálatát koordinálom, és melynek sok részlete még nyitott volt. Azzal együtt, hogy nem-igen tudok azonosulni a villogó égőkkel felszerelt oltárral, és az egész mise alatt sinus-hangon három karácsonyi énekes repertoárját csipogó betlehemes olcsógiccsel, mindezzel együtt egy olyan karácsonyi misének lehettem aktív részese, ahol magam is elámultam a liturgia szépségén, erején, és rácsodálkoztam a kis Jézusra, aki tényleg eljött! Mi sem bizonyítja jobban a Szent Lélek jelenlétét a liturgiában, mint ha azok is rácsodálkoznak az erejére, akik előkészítik?

(Ez olyan, mint az atombomba – bocs a profán hasonlatért. :o)

Szenteste misén - zenekar

...és a kórus

...és utána. Szent Este Joaquina-éknál

Ja, és hogy a történet kerek legyen: 26-án aztán áthívtam Jimmy-t, egy számítástechnika tanár ismerősömet, aki frissítette a vírusírtót, ártalmatlanította a vírust, és a szemetesből még sikeresen előhalászta az elveszettnek hitt adatokat. Így, bár két nap késéssel, ki tudtam írni a CD-ket, azóta részben már el is ajándékoztam őket. A maradékot pedig van egy ürügyem, hogy megkésett Mikulásként házhoz vigyem minden egyes zenekari tagnak, ilyettén mód megismerkedve lakhelyükkel és szüleikkel. Erre holnap kerül sor, és már előre örülök az ezen ürügy révén teendő látogatásoknak!

Hát ezen kissé bőlére engedett gondolatokkal kívánok mindenkinek megkésve áldott Karácsonyt, viszont még időben Boldog Új Évet!

P.S.: hát épphogy csak időben...  

A bejegyzés megírása óta sor került az ajándék CD-k körbevitelére és szétosztogatására is. Hát egy kicsit azért elgondolkodtatott látni, hogy egyik-másik növendékem milyen körülmények között él. Egy sötét vályoglyuk, talán 10-15 nm, és ott egy család él. Épp esős idő volt, hát mindenki ebben a lyukban ül, és vár, nézve magaelé... Már jobban értem, hogy miért szeret egyik-máikuk időt tölteni a zenesuliban, gyakran próbák után is maradva, és azt hiszem elnézőbb, megértőbb leszek akkor is, ha arról van szó, hogy valamelyikük nem tudott otthon gyakorolni, vagy késve érkezik...

Próba, próba és próba

A múlt hétvégén addig már eljutottam, hogy összeírjam, hogy mi mindenről szeretnék írni, össze is jött egy kissebb regényre való. Ez azóta csak bővült, részben mert azóta is eltelt egy hét, és főleg mert azóta is jutnak eszembe a dolgok, amiket kifelejtettem… Na nem kell félni, most biztosan nem fogom túlterhelni az ólvasókat, hisz az időm igencsak szűk.

Tartozom vele, hogy írjak általánosságban mindarról, amit itt szűkebb-tágabb környezetemről megtudtam: a városról, templomról, egyházról, a lakosokról, indiánokról, néphagyományokról, vagy akár az itteni iskola és zeneiskolarendszerről, de mindezzel továbbra is adós maradok. Most önző módon csak személyes aktuális híreimnél maradok. A fenntebb említett témák akkor sem veszítenek aktualításukból, ha Karácsony utánra halasztom őket.

A legfontosabb hír, hogy vasárnap utazunk Brazíliába. Pontosabban Cuiabá mellett valami kissebb helyre, ami tőlünk kb. 500 km-re van keletre (most végre megnéztem neten, egyáltalán hova megyünk). Egy ottani zeneiskola híta meg a zenekarunkat. Egy hetes út, vasárnaptól vasárnapig. Egy-egy nap utazás, ott három napot próbálunk együtt az ottani zenekarral, majd két koncert, és jövünk vissza. Három napra rá, dec. 23-án lesz itthon karácsonyi koncertünk, majd 24-én este a misén – ahova az egész város apraja nagyja eljön – is játszunk. Az élet tehát igen sűrű mostanság, próbálunk éjjel-nappal. Na de mi újság is volt eddig:

Adrian testvér

Múltkor, egy friss konfliktus hatására eléggé negatívan nyilatkoztam itteni papunkról, Adrian testvérről, akivel itt egy fedél alta élek. Szűkségesnek érzem hát, hogy sűrgősen rehabilitáljam. Mikor múltkor írtam, ő éppen pár napra távol volt. Nos, mikor haza jött, egy nap leforgása alatt lett egy új neoncső a próbateremben, egy új csap a szobámban és egy új egér a számítógépnek, vagyis teljesítette mindazt, amivel rövid ittlétem alta maceráltam. Egyéb iránt is azóta mindenben tenyerén hordoz és készséges minden kérdés-kérésben, olyannyira, hogy zinte zavarban érzem magam. Azóta azzal sem macerál, hogy elhanyagolom a nyelvtanulást, és a vicces az benne, hogy mikor macerált, egyáltalán nem volt igaza, most viszont tényleg elhanyagolom. Most egyszerűen annyi a munka, hogy a tanulás tényleg perifériára szorul. Szóval Adrian testvérre igazán nem lehet panaszom. Igazából fordult a kocka: Adrian testvért előre láthatólag januárban áthelyezik Cochabamba-ba. Most a változatosság kedvéért azért aggódom, hogy mi lesz velem nélküle. Mert persz, jön helyette más. De…

Jövő évi aggodalmak

 …a bökkenő az, hogy a mindenkori papnak itt a zeneiskola szempontjából is kulcs szerepe van, hisz az önkormányzat – legalábbis elvileg – a papra bízza a zeneiskola anyagi fedezetét. Ez eddig Adrian testvérrel valahogy működött, hogy az új pap ezt magára vállalja, és az önkormányzat, rábizza-e, még kérdés. A 2011-es év anyagi fedezetéről januárban fogunk tárgyalni az önkormányzttal, akkor még reményeim szerint itt lesz Adrian testvér. A másik aggodalmam, hogy egyik kollégám, Ciro már biztos, hogy jövőre nem marad, és Amancio is erősen gondolkodik, hogy mit csinál jövőre. Vagyis ha ő is megy, akkor mindhárom személy, akinek eddig a zeneiskola ügyes-bajos dolgaihoz köze volt, magamra hagy. Az egy dolog, hogy új kollégákat kell keresni. Talán ez a kissebbik aggodalmam, mert ebben azért Amancio, akinek vannak ismerettségei, segít. Szakmai szempontból sem aggódom nagyon, mert abban aránylag képben vagyok. De szervezetileg is minden rám marad, hogy hogyan osszul be az iskola költségvetését, hogyan tárgyaljunk az önkormányzattal, tartsunk kapcsolatot a szülőkkel, tartsuk kézben a hangszerparkot, beíratkozást, adminisztrációt… ezekhez sem tehetségem, sem gyakorlatom nincs, és ha nem marad senki, akit megkérdezhetnék adott esetben, hogy ezt-azt eddig hogyan csináltátok, akkor bajban vagyok. Szóval erősen remélem, hogy Amancio nem hagy el. Annál is inkább, mert ha szakmailag van is még tanulnivalója, egy nagyon megbízható, jóságos ember, aki teljes szívvel-lélekkel csinálja a dolgát, és hogy mennyire hiányozna, azt már akkor éreztem, mikor négy napra elutazott, és egyedül kellett ráncbaszednem a zenekart, hogy adoben itt legyenek, hangolás, és a szünet után ne tartson fél óráig, mire mire újra összeszedem őket. Persze gyorsan belejöttem, de első nap sokkoló volt, hogy lám, nem is olían magától érthetődő, hogy a dolgok gördülékenyen mennek. Szóval szép, hogy vannak nagy terveim, hogy mi mindent lente jövőre szebben, jobban, praktikusabban csinálni, de az első, hogy a természetesnek vélt alapok, amik eddig működtek, továbbra is meg legyenek. Persze próbálok nem aggódni, hisz tudjuk, hogy hogy is van ez az ég madaraival meg a mezei liliomokkal, és ha az Úrna fontos, amit itt csinálunk, hát majd küld hozzá munkásokat, anyagiakat stb. is. Akkor ezzel most félre is tettem az aggodalmakat, és lássuk az eredményeket, az elmúlt heteket.

Advent

November 28-án itt is meggyújtottuk az első adventi gyertyát… Hittétek volna, hogy ez 35-40 fokban is lehetséges? Pedig lehet. De ez nem minden, ez nem pusztán egy tény, hogy itt bizony Karácsonykor meleg van, ez a puszta tény számos következményt von maga után. Itt kezd bennem tudatosulni, hogy az a valami, amit az én fejemben “Karácsony” címszó alatt él, az mennyire elválaszthatatlanul kötődik egy adott klímához, ahol hó esik, és ahol reggel 6-kor a rorate-mise sötétben kezdődik, és ahol este 5-kor már sötét van, vagy ha nyers akarok lenni, hogy ez a fejemben élő karácson-fogalom mennyire kötődik még egy pogány időkből ránk maradt téli napforduló “fényünnep”-hez (vagyis, hogy innentől kezdve egyre több lesz a fény). Mert hogy a Karácsony miért ekkor van, annak oka nyílván nem abban keresendő, hogy Krisztus mikor született, hisz erről a Szentírás semmit sem mond. És hogy most, mindezektől az éghajlatfüggő körítésektől függetlenül készülök Karácsonyra, ez sok kérdést vet fel bennem. A dolog poénja, hogy most számomra megérteni azt az elképzelést, ami az itteni emberek fejében „Karácsony”-szócikk alatt él, nem pusztán érdekes gondolatébresztő vagy elvont filozófia. Nem. Hisz én vagyok az, aki zenekarunkat karácsonyi műsorát – ha nem is egyedül – összeállítom és betanítom, és minduntalan tapasztalom ezeknek a természetesnek vélt Karácsony-fogalmaknak az ütközését. Persze sok mindent elmajmoltak már itt is Európától, Egyesült Államoktól (pl. amit dec. 6-án Santa Cruz-ban jártamban láttam: hogy mi a fenét csinálnak ott a kirakatokban minden féle Mikulások vastag piros télikabátban? Az azt hiszem költői kérdés: mit csinálnának? Majmolják az északiakat minden kritika nélkül.). És karácsonykor itt is „Csendes Éj”-t, „Oh Tannenbaum”-ot egyéb német nyelvterületről inportált dalokat énekelnek – persze spanyol szöveggel – de hogy ezeket az opuszokat is lehet egészen másképp is előadni... és itt tapasztaltam egy mádik gyengéjét helyi zenekarunknak. Hogy tűzzel, hogy energikusan tudnak játszani, azt már említettem. De hogy egy kifinomult meghitt hangszín még hiányzik a palettájukról, ez csak akkor derült ki, mikor el kezdtünk „Csendes Éj”-t meg Corelli Pastorale-t játszani. Igazából ez a gondolatmenet is sokkal messzebbre vezet. Itt az egyházi énekek is sokkal harsányabbak, és egyáltalán az énekstítusuk is erőteljesebb. Maga a csendes odafigyelés, az angyali szárnysuhogást kémlelő csendes éj, a csendes odafigyelés, ami az én Isten-kapcsolatomnak magától érthetődő alappillére, úgy tűnik, tőlük idegen. És kérdezem magamtől: lehet így is? Van nekik is egy más fajta, de szintén hiteles, telivér ujjongó, táncoló Isten-kapcsolatul, amely nekem még idegen?  

Christina nővérről meséltem már, ugye? Nos van egy közös kezdeményezésünk: misén meghírdettük, hogy várunk énekelni szerető gyerekeket 11-re karácsonyra készülni. Ez egy első próbálkozás egy későbbi kórus alapjainak megvetésére. Ergyenlőre kevés sikerrel, de nem adjuk fel, hírdetjük, és várjuk a gyerekeket (illetve jövő héten egyedül várja, mert én Brazíliában leszek).

Adventben él egy a „Szállást keres a Szent Család”-hoz hasonló népszokás, mi szerint Advent minden estéjén kb. 15-20 ember járja a várost, és látogat meg esténként két idős, beteg embert. Ennek a csapatnak a főaktivistája – mint sok minden másnak is – Donna Juanna, az én spanyol tanárom. Egyszer kétszer én is velük tartottam, így is egy kicsit más rétegével ismerkedve a helyi embereknek.

Zenekari átiratok

No de vissza november 28-ra, ahol is meggyújtottuk az első adventi gyertyát, tettük mindezt zenekarunk közreműködéével. Minden hónap utolsó vasárnapján ugyanis zenekari kísérete mise van, vagyis, hogy a szokásos gitáros énekeket – lagzilajcsi-szinti helyett – zenekar kíséri. Ittlétem ezen első zenekari miséjére már én írtam és tanítottam be a zenekari szólamokat (egyszerű három szólamú feldolgozás), ha úgy tetszik egyúttal ez volt első nyilvános szerplésem itt, ami azt hiszem tényleg színvonalasan sikerült.

Ezek voltak első feldolgozásaim is, melyeket azóta több követte. Kikerült a kezeim közül egy „Csendes Éj” és egy „Jingle Bells”, majd a Brazil útra egy „Viva mi Patria Bolivia”, helyi hazafias nóta átirata is. Az is vicces, hogy én vagyok a környéken az egyetlen, aki ezt a dalt nem ismeri, és akkor én hangszereljem meg. És hogy egy szál helyi iskolai énekeskönyv kottája alapján mennyire félre lehet ismerni egy éneket... első harmonizálási próbálkozásom total mellé ment. Valamint egyik csellistánk (Maria) apja is megkért, hogy egy szerzeményét, amit ő gitárral énekel, kottázzam le neki, mert ahhoz ő nem ért, és írjak hozzá zenekari kíséretet. Hát persze – mondom nagyképűen – nem gond. Hát gond volt. Nem voltam én szolfézs órán sose rossz dallamíró, de hát bizony jól megszívatott a jó ember. Elénekeltettem vele vagy 30-szor, mire le tudtam írni. Persze csak tempóban volt képes énekelni, és a helyi szinkópás népzenei stílusra nem vagyok még ráhangolódva.

  

Santa Cruz

Említettem röviden, hogy a héten megint jártam Santa Cruz-ban. Nos az úgy volt, hogy ugye bár ahhoz, hogy mehessek a zenekarral Brazíliába, szükségem van az útlevelemre, amit a vízum ügyintézés miatt Santa Cruz-ban kellett hagynom. Ezért kellett érte mennem. Ez volt első utam egyedül, és szerncsére minden simán ment. Vasárnap éjjel utaztam, hétfőn reggel vettem át a belvárosban az útlevelemet. Ha már ott voltam, sikerült egy-két hasznos dolgot beszereznem, voltam egy hangszerbóltban tájékozódni az árakról, és megdöbbentően simán sikerült egy horgászboltban extra vastag damilt is szereznem (hogy minek, erre majd egy másik alkalommal visszatérek). Ebédre aztán betértem az ottani verbitákhoz, ahol aludtam is egy nagyot, majd igénybe vettem az ottani lényegesen gyorsabb internetet. (Ennek köszöhertően minden kommentár nélkül fel is dobtam néhány fotót a korábbi blog-bejegyzésekhez, érdemes visszanézni!) Este aztán jöttem is vissza. Buszon ismerettséget kötöttem egy német erdőmérnök sráccal, aki egy más fajta misszióval van itt egy évre San Ignacio-ban. Hazafelé javaslatára én is kiszálltam San Ignacio-ban, ahol segítségével sikerült néhány ismerettsére szert tenni az ottani zeneiskolában, első sorban Suleica-val (remélem jól emlékszem a nevére) aki ott egy 72 tagú kórust vezet, és akiből így kiszedhettem egy-két jótanácsot kórusalapításhoz, valamint egy oboista sráccal, aki itt két évig tartott zenetanároknak zeneelméleti továbbképzést, de sajnos éppen utolsó hetét töltötte San Ignacio-ban. Azért vele is nagyon hasznos volt egy kis szakmai tapasztalatcserét tartani.

Itt is aztán a Verbitáknál ebédeltem és sziesztáztam. Mindezek után hazatérésem kissé kalandos lett, mivel a délutáni busz tele lévén egyszerűen otthagyott. Fél órával késöbb egy terepjárós aztán megszánt minket (másik 6 buszra várakozóval), és dömperén elszállított San Miguel-be. A próba, melyre haza szándékoztam érni, már javában tartott, gyors zuhanyzás után átvettem Amancio-tól a zenekart.

No most ennyi fért bele. Holnap reggel 9-kor próbálunk, ideje aludni. Vasárnap lesz 20 éve, hogy San Miguel templomát a világörökség részévé nyílvánították, ennek ürügyén szombt este, utazásunk előestéjén itthon is eljátszuk műsorunk egy részét.

Valószínűleg legközelebb már csak karácsony után jelentkezem. Január végéig akkor kissé nyugisabb lesz az élet.

Minden csoda három napig tart...

Mi előtt bárki is bármiféle ördögöket kezdene festeni a falra, had szögezzem le: továbbra is köszönöm, nagyon jól vagyok, és még a mangót sem untam meg, de az édenkert is kezd már mindennapivá válni. És persze a zeneiskolában sem vagyunk már újak egymásnak, az összeszedettség is lankadt kissé, benne vagyunk már a hétköznapok szorgos kis munkájában. És ha nem hallani felőlem semmit, az csupán vagy azt jelenti, hogy nincs időm, vagy azt, hogy az internet működése erre felé kissé szeszélyes, és nem jutottam hozzá, hogy hírt küldjek magamról. Eltelt hát újabb több mint egy hét, lássuk, mi történt.

Zeneiskola

A múlthét elején összedugtuk a fejünket a kollégákkal, hogy mi legyen a karácsonyi koncert műsora. Egyenlőre az is nyitott kérdés, hogy akarjuk-e a Santa Ana (egyik közeli városka)-i zeneiskolával közösen rendezni, ahogyan azt tavaj tették, vagy sem. Javasoltam Corelli karácsonyi Concerto Grosso-jának pastoral tételét, amit a héten el is kezdtünk próbálni. A második hegedűszólamot vettem kezelésbe (4 fő), kikkel gondos pucolgatással tanulgatjuk, kényesebb, mint amilyennek látszik. Ezen kívül végre valahára sikerült felinstalálnom a gépre a Sibelius kottaíróprogramot, és készítettem egy a körülményekre alkalmazott átiratot a “Noche de Paz” című (nálunk “Csendes éj”-ként ismert :o) karácsonyi dalból, 1., 2., könnyű és nagyon könnyű hegedűszólammal, hogy tényleg mindenki játszhasson benne, aki él és mozog. Jó lenne verbuválni hozzá lelkes énekeseket is, ehhez még keresem az alkalmat.

Múlt csütörtökön aztán érkezzett a nagy hír: zenekarunk meghívást kapott Brazíliába, egy innen egy napi buszozásra található városkába, egy az ottani zeneiskolával rendezendő közös koncertre! Utazást, szállást, kaját brazilok állják. Erre a nagylelkű ajánlatra nyílván nem lehet nemet mondani. Az útra december 12-19-e között kerülne sor. Mivel alig pár napra rá lesz a karácsonyi koncertünk, zömében egészen más műsorral, ez elég komoly kihívást jelent. Ebben a helyzetben én az európai fejemmel azt gondolnám, az idő szűkére való tekintettel sűrgősen üljünk össze, beszéljük meg egyik és másik koncert pontos műsorát, mérlegeljük, mennyiben lehetnek átfedések, és készítsünk próbatervet, hogy mire mennyi időnk van. Ehhez viszont első, hogy el kéne dönteni, hogy Santa Ana-val közös műsorral készülünk-e, vagy sem, mert akkor abba nekik is lesz beleszólásuk. Egyenlőre azonban annyi sem történt meg, hogy előkotorják a Santa Ana-i kollégák telefonszámát… Na már most, a kérdésnek anyagi vonzata is van, és ebből adódott egy kis összezörrenésem Adrian testvérrel, aki az anyagiakat a kezében tartja, és aki a dolgot valahogy úgy képzeli, hogy foglalkozzunk most a Brazil meghívással, és majd ha hazaértünk (dec. 19-én!!!), meglátjuk, van-e pénz Santa Ana-val közös koncertre… Értitek?! Szóval lesz három napunk összedobni egy koncertet… Próbáltam megmagyarázni neki, hogy ez nem fog menni, de ha nem AKARJA  megérteni, akkor nincs mit csinálni.

(A másik kérdés, ami ezzel kapcsolatban felmerül, hogy szerény személyem részt vehet-e ezen az úton, miután útlevelem egyenlőre Santa Cruz-ban van, ahol a tartós vízumomat intézik.)

Az óta Corellin kívül próbálunk a Brazil útra több korábban tanult szonátát a helyi repertoárból, valamint néhány kórnyékbeli népi dallamot is. Felvettem a harcot: pucolgatjuk az intonációt, "muy despassio" (vagyis nagyon passan - ez szakszókincsem legfontosabb fordulata). Vicces, hogy én, akinek intonációs hiányok miatt (vagy ürügyén?) kellett megismételnem a diplomavizsgámat, lettem itt a tiszta játék apostola, kíméletlenűl, megalkuvást nem tűrve pucolgatva, tetű tempóban... Ma egyik legnagyobb sikernek könyveltem el, mikor szobámból kollégámat hallottam próbálni, ezúttal szintén magasabb intonációs igénnyel.

 A testvérek, barátok, ismerősök

Kik azok, akik itt körülvesznek, akikhez bármi gonddal fordulhatok? Egyenlőre igazából nem sok barátom, ismerősöm van itt. Míg jól vagyok, addig nem is nagyon hiányzik, de azért lassan remélem kialakulnak a kapcsolatok. Vegyük sorba: a testvérek...

...vagyis akik nincsenek itt... Teljesen pap nélkül maradt a város most néhány napra, egyedül engem találnak itt az emberek minden féle kívánságaikkal. Ja és Carmelo-t, egy idősebb gondnok szerű jóembert, aki itt van mindig a ház körül, és akivel most úgy többet beszélgettem, hogy magunk maradtunk. Holnap reggel már itt van Adrian testvér, Dennis pedig, akit még alig ismerek, szombaton tér haza.

De amúgy, ha itt vannak, szóval a testvérek: Nos jelenleg, ha keresnem kell, hogy itteni életemben mi a legnagyobb aggályom, hát az, hogy Adrian testvérben, aki itt helyben legfontosabb kapcsolati személyem, nem tudok maradéktalanul megbízni. Nem, nincsen vele alapvetően semmi gond a hétköznapokban, egészen addig, amíg nincsen semmiben szükségem a segítségére. Na van amikor készségesen segít. De mint már múltkor írtam, a leggyakrabban mindenre csak azt hallom tőle, hogy „don´t worry”, vagy az, hogy „tranquilo” (nyugi), amitől lassan a falra mászom. Nála úgy tűnik ez életfilozófia: meg ne kelljed mozdulni, majd a dolgok megoldják magukat. Hívjuk hát magunk között csak „Pató Pál úr”-nak. A másik, hogy fejébe vette, hogy nem veszem komolyan a nyelvtanulást. Ennek az az alapja, hogy mivel egyedül is boldogulok, az elején mondtam, hogy elég lesz napi egy nyelvóra. És ha elkezdek ugrálni valamilyen kérdésben, mint pl. múltkor ez a Brazil út kérdés, hát fejemhez vágja, hogy én csak tanuljak spanyolul, mintha az én nyelvtudásom bármíly módon is összefüggne azzal a ténnyel, hogy nem lehet 3 nap alatt karácsonyi műsort összedobni. Ez most csak egy apróság volt, de ha a jövőben ez így megy tovább, kissé aggódom, hogy sok mindennek útjában állhat nehézkességével. Szóval röviden azt tanultam az esetből, hogy legjobb, ha nem számítok rá. Csak vannak dolgok, amiben viszont ő itt a főnök, és nem lehet őt megkerülni. Itt van pl. egy apró gyakorlati dolog: a zeneiskola termeiben elég gyenge a világítás, este hétig próbálunk, a gyerekek tönkre teszik a szemüket a kottát bújva. Szóltam neki egyszer, szóltam kétszer. Most menjek az agyára, vagy hívjak én villanyszerelőt saját költségre (mert néhány villanykörte tényleg nem anyagi kérdés) abba a helységbe, ami az ő plébániájához tartozik?      

És arra sem jó gondolni, hogy – adja Isten hogy ne legyen ilyen – ha én pl. 40 fokos lázzal fekszem itt dengue-lázzal, és orvost kéne hívni, akkor is csak azt hallom tőle, hogy „tranquilo”?

Na de kissé messzire mentem. Ez mind csak agyalás, egyenlőre nincsen semmi gond vele. „Pató Pál úr” téma lezárva.   

Ki van itt még a környezetemben? Van a szomszédunkban három ferences nővér is, kik közül Christina nővér – egy igazi földön járó szent, és mellesleg itt az egyik iskola igazgatója – rendszeres vacsoravendég nálunk. Azt hiszem, ha kicsit jobban fogom beszélni a nyelvet – megbízható testvér híján – ő lesz az, akiben lelki szempontból meg tudok bízni.  

Aztán elvileg ugye Michael Heinz, San ignacioban az, aki hivatalosan az én MaZ lelki kísérőm, aki tényleg nagyon jófej, és tényleg nagyon megbízható, egyetlen gond, hogy mióta itt vagyok egyetlen alkalommal találkoztam vele, mikor köszönésen kívül több ideje nem volt rám. Ő itt a püspök jobb keze, fontos ember és állandóan úton van.

Aztán persze ott van Donna Juana, a spanyoltanárom, aki legfontosabb információ forrásom, ami a városba való beilleszkedést illeti, meg néhány felületes ismeretség, akiknek bemutatott engem. Egyébként az is vicces, hogy kis város révén sok esetben be sem kell mutatkoznom, ha találkozom valakivel, mert ők már tudják, hogy én ki vagyok, és mi járatban vagyok itt, csak én nem tudom, hogy ők kik... És ha nem tudják, hát csak azt kell mondanom, hogy a severin utódja vagyok, és már is tudják hova tegyenek.

És persze van a két zenetanárkolléga, Cirro és Amancillo, akikkel eddig szintén inkább csak kollegiális a kapcsolatom, mintsem baráti. És persze a növendékek, akikkel eleinte kissé rideg, tekintélyelvű tanár-diák viszonyban voltunk, most már úgy egészséges mértékben oldódott a dolog. Egyenlőre nagyjából ennyi. Valljuk meg őszintén, nem is tettem eddig sokat, hogy ismerkedjek, eddig sem időm, sem égetően sürgős igényem nem volt jelentősebb lépéseket tenni.  

Spanyol óra

Donna Juanna-nál töltött óráimat pedig nyelv tanuláson kívül arra használom fel, hogy megkérem, meséljen nekem a mérges kígyókon túl a város történelméről, a templom restaurálásáról, a helyi oktatási rendszerről, és a Chiquito indiánok népszokásairól, szóval spanyol óra némi helyismerettel ötvözve, és persze gyűjtöm azon praktikus információkat, melyek itteni működésemet segíteni fogják. Utóbbi napokban pedig sétálgattunk a városban, mutatja hol ki lakik, mit lehet venni. Így legalább végre ismerkedem is egy-két emberrel. Tegnap benéztünk együtt az egyik iskolába, ahol most egy hete nyári szünet van, ahol egy csoport bukott diák éppen angol pótvizsgára készült. Hát a helyi angol oktatásról eddig is volt némi benyomásom – mi után senki sem beszél angolul – nos az angoltanár is csak töri. Mindjárt be is fogtak, mint idegent, hogy szemléltessem a nyelvtanulás fontosságát... Jimi-vel pedig (angoltanár) megegyeztünk, hogy találkozzunk, had gyakorolja az angolt (én meg a spanyolt). Ma pedig végigjártuk a piacot, mindenféle holmit feljergyezve a szótárfüzetembe.  

San Ignacio

A 20 km-re északra fekvő San Ignacio (neve is elárulja, hogy szintén egy jezsuita alapítású városról van szó) kb. 20.000 lakosával a környé fővárosának minősül, még püspöki székhely is. Minden hét hétfőjén itt vendégeskedünk, töltjük együtt a napot a többi verbita testvérrel. Lehetőség ez kissebb vásárlásokra is (több itt a lehetőség), illetve elvileg itt jobb az Internet is. Elvileg! Ugyan is a múlt hétfőn kizárólag azért utaztam an Ignacioba, hogy küldjek nektek fotókat, de az internet nem hogy gyorsabban, de egyáltalán nem működött, sőt a város 3-4 internetkávézója közül sem, egyik sem... így aztán, bocsénat, a képek váratnak magukra.

Látogatás San Juan-ban

Hol is van San Juan? Ez a helyek mind plébániánkhoz tartoznak.

Múlt vasárnap bérmálás volt San Juan-ban, egy kb. 80 km-re lévő néhány száz fős településen, mely azonban még szintén San Miguel-hez, és így Adrian testvér plébániájához tartozik(!). És mivel volt még hely püspök úr és Adrian testvér mellett az autóban, hát velük tartottam. Püspök úr, akiről még otthon azt olvastam, hogy kisrepülőjével járja egyházmegyéje másképp megközelíthetetlen zugait, most poros földutakon vitt minket, hogy elvigye a Szent Lelket ebbe az Isten háta mögötti faluba, ahol szerintem magyar ember még nem jár, és ennek az volt az ára, hogy mise végén spontán énekelnem kellett egy magyar népdalt. Egyéb tekintetben is elég spontán volt az – egyébként német származású – püspök úr, és közvetlenségével gyorsan feloldotta a hivatalos, feszélyezett légkört. Beszédét azzal kezdte, hogy levette, összehajtogatta püspöki sisakját (státuszszimbólunkát), megmutatta, odaadta a gyerekeknek, akik íly módon konsatatálták, hogy még egy püspök is emberből van, és vicces is volt a bácsi, legalábbis sokat nevettek rajta, még ha nem is mindig értettem, hogy min.    

Na egyenlőre búcsúzom. Majd legközelebb mesélek mindarról, amit a környékbeli indiántörzsekről és hagyományaikról megtudtam.  
Néhány kép San Juan-ból: 

San Juan világváros fötere: legelészö malackák és templom

Bérmálás

...és egy keresztelö. Ha már itt van a püspök atya...