Karácsonyi gondolatok - kissebb késéssel ugyan

A következő bejegyzés internet híján 4 napja várja, hogy közzé tegyem, így aktualítása nem a legfrissebb...

Hát elmúlt a Katrácsony itt, a világ déli féltekén is, alaposan behavazva teendőkkel – még ha ez a kifejezés most még csak véletlenül sem értendő szó szerint – olyannyira, hogy az otthoniak számára egészen el is tűntem, amiért ezúton bocsánatot is kérek, és kívánok utólagosan is áldott Karácsonyt, illetve remélem, hogy kívánságom hiányában is álott volt.

Nos, itt december 20-án ézkeztünk vissza zenekarunkkal Brazíliából, vagyis alig néhány nap maradt, arra hogy Karácsonyra felkészüljünk. Értem ezt minden szempontból, mert nem csak a karácsonyi koncertre ill. a szentesti misére készülés volt szűkös, hanem – legalább is nekem – hiányzott az idő a lelki ráhangolódásra is, mert Brazíliában – bármilyen jól is éreztük ott magunkat (erről majd késöbb még bővebben) – azért a magány, a csendes visszavonulás, és így az adventi „lelki nagytakarítás” lehetősége, az bizony hiányzott. Visszatérve San Miguel-be pedig próba próba hátán, a zenekarral, az egy hétre magukra hagyott kező hegedűsökkel és az idő közben szépen megszaporodott, lelkes énekelni vágyó gyerekekkel. Sok minden maradt az utolsó pillanatig tisztázatlan: jönnek-e a fiatalok, „Gaudete”-strófákat énekelni, vagy furulyázni, lesz-e idejük megtanulni? És az adventi éneket ha csak egy szólamban is, gyertyagyújtással? Nem jönnek? Énekeljem én? Hagyjuk el? Énekeljenek gyerekek a koncerten is? Vagy csak a misén? Lesz-e fehér „angyal-ruhájuk? Stb. Hülyén hangzik, mi? De igaz, hogy a Karácsonyra készülés miatt (koncert, mise) nem volt időm Karácsonyra készülni (lelki értelemben).

Előszőr, hosszú idő után 23-án este, néhány órával koncertünk előtt tudtam visszavonulni szobácskámba, hogy kettesben maradva Istennel, sok kapkodás, szervezkedés között végre kinyissam Feléje a fülem. A fejem tele volt tervekkel, szép elképzelésekkel a koncert, a másnapi mise lemenetelével kapcsolatban miközben sok aggályjal is, hisz ezek nagy része még nem volt egészen átbeszélve a többiekkel. Sok minden maradt az utolsó pillanatra, sok minden tisztázatlan maradt, és én, korlátozott nyelvtudással, az átlátás hiányában úgy éreztem magam, mint aki nagy magasságban ingó-bingó gerendákon lépked, és görcsösen próbál egyensúlyban maradni. Meg aztán kisarkítva foglalkoztatott ittlétem egy alapkérdése, hogy lelkem mélyén tulajdon képpen mi is motiválja itteni működésemet, és hogy ez a motiváció mennyire kedves Ő előtte. Igen, ez mostanában fontos alapkérdésem. Mert folyamatosan jár a fejem mindenféle szép tervekről, zeneiskolai tervekről, zenekarról stb. és ez alapvetően szép és jó, mert tervezni kell, de hogy ezek olyannyira lekössenek, hogy le sem tudom állítani, és még misén és Istennek szánt imádságaimban is csak az ÉN terveim körül forogjak, ahelyett, hogy az Ő terveire is odafülelnék, illetve egy következő lépésként terveinket összehangoljuk, az bizony már nincs rendben. Máshonnan megközelítve: ugye szépen hangzil, hogy életem egy évét odaáldozom a bolíviai gyerekeknek, hogy ők is tanulhassanak zenét, mindezt ingyen, önkéntesként. Milyen önzetlen és nagylelkűnek hangzik, de tényleg ez a valóság? Ha őszíntébben magamba nézek, nem-e inkább önzetlen-csomagolásba burkolt önző önmegvalósításról van-e szó? Arról, hogy itt játszhatom a szupersztárt, és élvezhetem a pozíciómat, hogy messzeföldön én értek a legjobban a zenéhez? (Mert tény ami tény, ez így van, de ez nem az én érdemem, hogy jó helyre születtem, hogy volt lehetőségem tanulni.) És mennyiben szól saját egóm hízlalásáról, saját ötleteim, terveim megvalósításában teccelgésről? Hogy mennyiben? Ennek próbája, hogy mennyiben kapaszkodom görcsösen ezekhezterveimhez, illetve vagyok képes szükség esetén elengedni őket. Hála ennek a csendes órának Isten kezébe tudtam adni mindazt, ami még itt-ott ingadozott, hogy valósuljon meg, ami neki tetszik, és el tudtam engedni, azt ami nem fért bele.

Karácsonyi koncert dec. 23-a este

Nos a koncert bizony lement, volt ami szépen sikerölt, és volt mit elengednem is, bőven. Nem sok közönségünk volt, de azok nagyon hálásnak bizonyultak. Különösen nagy sikere volt a hóesésnek (köszönet Andreiszky Katinak és a Felsőkrisztinavárosi Scholának, kiktől egy zacskó műhó-hungarocell-reszeléket kaptam búcsúajándékul) melyet egyik kis hegedűsünk szórt a szószékről a gyanútlan közönségre, miközben utolsó műsorszámunkat, a Jingle Bells-t játszottunk.

Hull a hó a szószékröl (ami ugyan nem látszik, csak a reakció)

Emlékeztek még, hogy 23-án mi volt a miseolvasmány Malakiás prófétától (3,1-4; 4, 5-6)? (Ez annyira jó a világegyházban, hogy ti ott otthon ugyan azokat az igéket hallgatjátok mint mi itt a világ másik végén.) Hogy eljő az Úr angyala, de azt nem lesz könnyű elviselni? Hogy mint az olvasztótűz, vagy mint a lúg tisztítja a lelkeket a salaktól? És én imádkoztam, hogy hát jöjjön és tisztítson, ha tisztítatni kell, még ha nem is könnyű elviselni. És néha nem is gondolnánk, hogy Isten komolyan veszi amit kérünk...

24-én délelőtt volt az egyetlen próba a miseénekekből zenekarral és gyerekkórussal, néhány váratlan meglepetéssel, kissé feszült, türelmetlen légkörben. Elkövettem egy súlyos hibát, hogy bár Christina nővérrel már egy hónapra előre egyeztettünk, hogy Szenteste zenekaros mise lesz, és innentől kezdve mint magától értetődő dolgot a kollégákkal és a zenekarral elfelejtettem közölni, és csak 1-2 nappal előtte tudták meg. Hála hihetetlen türelmüknek és készségességüknek zokszó nélkül lenyelték a meglepetést, de tény ami tény, egy hetes turné és egy koncert után még plusz egy mise egy kissé visszaélés volt a zenekar tűrőképességével. Egy szó mint száz, a fáradtság azért rányomta bélyegét a készülődésre. Próba után zenekarral közös kertipiknik volt, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentünk fürödni egyet a város melletti duzzasztott tóba. 

Senki sem maradhat szárazon!  (Ciro kollégám az áldozat. Én inkább önként mentem...)

De aztán részemről gyorsan haza, hisz sok a dolgom: a zenekart és ismerőseimet egy a karácsonyi koncert felvételéből készült CD-vel akartam meglepni, összevágva néhány próbai felvétellel, és néhány Brazíliában játszott darabbal. A vagdosással is akadt némi bosszúság, hisz reménytelen volt valamennyi koncert ideje alatt a főtéren durrogtatott petárdát kivágni a felvételből (erre felé karácsony felé is durrognak a petárdák, nem csak Szilveszterkor), a próbákon készült felvételeken pedig a templomot takarító hölgyek seprűi hallatszottak tisztán kivehetően... de ez még hagyján lett volna. Már pár napja közölte a számítógépünk, hogy az antivírusprogram elavult, és ideje intézkedni. Szóltam ugyan Adrian testvérnek, de nem gondoltam, hogy a dolog sürgős. Hát az volt! Mikor egyész délutáni munkával kész volt a vágás, és 2-3 órával az „éjféli mise” előtt (ami itt este 10-kor van, a Jézuska pedig csak utána jön) írtam volna az első CD-t, hát kimutatta a vírus a foga fehérjét, és egy pillanat alatt eltüntette az egész vágott anyagot tartalmazó mappát, alig néhány másodperccel késöbb pedig a még mentetlen Word-fájlt is, mely CD-borítónak készült! Nem vagyok rá büszke, de tudok ám szépen káromkodni a számítógépekkel, ha okot adnak rá, hát képzelhetitek, hogy milyen cifrán leterintettéztem a gép összes felmenőjét (na csak olyanokkal szoktam anyázni, akinek nincs...), és remélem, hogy a környéken nem hallotta senki, mert ha káromkodni magyarul szoktam is, a hanghordozás elég egyértelmű...

Na mi után megállapítottam, hogy bizony teljesen tehetetlen vagyok, hát ott hagytam a gépet, tajtékozva vonultam vissza a szobámba. Mondhatom szép kis Szenteste! Ismerős az élmény, mikor az ember, mint Jónás próféta úgy odavágna valamit Istennek, hogy „jogos a haragom mindhalálig!” (Jón 4,9) miközben  haragjában teljesen zárva van Isten előtt? Ismerős a tehetetlenség érzése, mikor odavágnánk, de a lelkünk mélyén úgyis tudjuk, hogy ebben a perben csakis mi húzhatjuk a rövidebbet? Hát pontosan ebben az állapotban vetettem oda összes méltatlankodásomat Isten elé. Kicsivel késöbb, kicsivel józanabbul: akkor most hányadán is állunk? A munkám elveszett, és az is kétséges, hogy a nyersanyag biztonságban van-e. Tudok én valamit tenni érte, hogy elkészüljenek a CD-k két órán belül? Van egyáltalán lekierőm mégegyszer bekapcsolni azt a nyomorult gépet? Még csak az kéne! Nem volt nehéz belátni, hogy ami tőlem telik már meg tettem. Tehát lesz ma este ajándék CD? Nem lesz! Nézzünk hát szembe ezzel a ténnyel! Terveztem, nagyon akartam, de az Úr nem működött közre. Akkor tehát mi a teendő? El kell engedni!!! Mi után ezt beláttam, egy pillanat alatt béke költözött a szívembe. Akkor CD-gondoltakör félretéve, és innentől minden gondolat a misére készülésé. Ekkor elővettem ki Bibliámat, hogy mint szoktam, a miseolvasmányokat előre átolvassam magyarul, és így jobb esélyjel értsem a misén. Ugye mennyire agyonkoptatott már a sztori? Mária é József útra kel, hogy összeírják őket, és nincs már hely a szálláson stb. stb. és mennyire megszoktuk már, hogy a Megváltó na ná, egy istállóban születik meg, mintha ez másképp nem is történhetne. De ekkor, ebben a helyzetben mégis új értelmet nyert a történet. Mit vagyok úgy oda a magam kis bosszúságával? Mit tennék József helyébe? Valószínüleg már akkor dührohamot kaptam volna, mikor jön a hír, hogy csak mert Augustus őnagyságának valahol ott 2-3000 kilóméterre, Rómában olyan agymenése van, hogy össze akarja írni birodalma népét, azért caplassak várandós feleségemmel Júdeába? Hát el is kívánnám a Császárurat melegebb éghajlatra. Názáret-Betlehem kb. 200-250 km, szamárháton, gyalog, várandós feleséggel... Még erejük teljében lévő, túrához szokott emberek sem tesznek meg a Kinizsi Százason többet 100-nél 24 óra alatt, és ha ezt a tempót tartanák pihenés nélkül, akkor is 2 és fél nap lenne Betlehemig, de persze nem tartják, nem is lehet pihanés nélkül, hanem általában sebeiket nyaldossák utána napokig. Szóval a táv legjobb esetben is egy hét. (Egyébként arra gondoltatok már, hogy Mária már néhány hónappal korábban is megtette ezt a távot, oda-vissza, mikor meglátogatta Erzsébetet, aki szintén Júda hegyvidékében lakott? Ha mindkét történetnek hitelt adunk, igazából nem is értem, miért nem szólt az angyal Máriának, hogy maradjon mindjárt Erzsébetnél. Megspórolhatott volna némi felesleges utat...) És ez után a hetes kirándulás után közlik, hogy nincs szállás, a gyerek pedig jön. Elképzelem, mi lenne, ha egy várandós anyát mondjuk innen csak San Ignacio-ig kéne vinni ezen a rázós úton, hát az a gyerek biztos megszületne kínjában út közben. És San Ignacio csak 20 kb., tizede sincs a Názáret-Betlehet távnak. De vissza Betlehembe: szóval nincs szállás. Én lennék József helyében? Tajtékzanék, dühöngenék tehetetlenségemben, férfiasságomban is kudarcot valva, hogy hát milyen férj vagyok én, hogy nem vagyok képes első szülött gyermekem születésekor - mégha nem is vér szerinti fiáról is volt szó - emberi körülményeket biztosítani? Illetve minden erőmmel igyekeznék úrrá lenni indulataimon, hisz Máriának arra van szüksége, hogymegnyugtassam, nem arra, hogy idegesítsem. Hogy József mit tett, arról a Szentírás igen szűkszavúan számol be, de ha valóban szent volt, akkor talán megláthatta, érezhette azt, amire én, lám, sokkal jelentéktelenebb bosszúságok esetében sem vagyok képes, hogy mindezekben a szerencsétlenségekben ott van végig az aranyozott háttér, az isteni jelenlét, az isteni akarat, és ott a vigyázó kéz is, ami miatt nincs mit aggódni. És ott van, hiszem, hogy egy szellemi szinten, ahol sem idő, sem tér nem létezik, jelen van a következő 2000 év (és ki tudja hogy még hány ezer) összes karácsonyi éneke, karácsonyfája és csillagszórója, áhitatos gyermeki szívvel előadott betlehemes játéka, a világtörténelem összes éféli miséje, ovodai- iskolai karácsonyi műsora, furulya, ének és csengetyűszava, mind-mind ott vibrál valahol a levegőben azon az első karácsonyon, és ha József valóban szent volt, és nem vett erőt rajta a harag, mint velem történt volna, akkor talán meg is érzett ebből az összesűrűsödött többezer évi jelenlétből valamit, és így már mindjárt könnyebb, tudva, hogy Valaki a tenyerén hordoz. Talán banális, talán csak nekem új, de nekem mégis új értelmet nyert a karácsonyi történet. És mindezen a gondolatmeneten végighaladva már tényleg könnyű volt azt mondani, hogy íme a szolgád, legyen a Te akaratod szerint, azon a misén is, mely előttünk áll, melynek zenei szolgálatát koordinálom, és melynek sok részlete még nyitott volt. Azzal együtt, hogy nem-igen tudok azonosulni a villogó égőkkel felszerelt oltárral, és az egész mise alatt sinus-hangon három karácsonyi énekes repertoárját csipogó betlehemes olcsógiccsel, mindezzel együtt egy olyan karácsonyi misének lehettem aktív részese, ahol magam is elámultam a liturgia szépségén, erején, és rácsodálkoztam a kis Jézusra, aki tényleg eljött! Mi sem bizonyítja jobban a Szent Lélek jelenlétét a liturgiában, mint ha azok is rácsodálkoznak az erejére, akik előkészítik?

(Ez olyan, mint az atombomba – bocs a profán hasonlatért. :o)

Szenteste misén - zenekar

...és a kórus

...és utána. Szent Este Joaquina-éknál

Ja, és hogy a történet kerek legyen: 26-án aztán áthívtam Jimmy-t, egy számítástechnika tanár ismerősömet, aki frissítette a vírusírtót, ártalmatlanította a vírust, és a szemetesből még sikeresen előhalászta az elveszettnek hitt adatokat. Így, bár két nap késéssel, ki tudtam írni a CD-ket, azóta részben már el is ajándékoztam őket. A maradékot pedig van egy ürügyem, hogy megkésett Mikulásként házhoz vigyem minden egyes zenekari tagnak, ilyettén mód megismerkedve lakhelyükkel és szüleikkel. Erre holnap kerül sor, és már előre örülök az ezen ürügy révén teendő látogatásoknak!

Hát ezen kissé bőlére engedett gondolatokkal kívánok mindenkinek megkésve áldott Karácsonyt, viszont még időben Boldog Új Évet!

P.S.: hát épphogy csak időben...  

A bejegyzés megírása óta sor került az ajándék CD-k körbevitelére és szétosztogatására is. Hát egy kicsit azért elgondolkodtatott látni, hogy egyik-másik növendékem milyen körülmények között él. Egy sötét vályoglyuk, talán 10-15 nm, és ott egy család él. Épp esős idő volt, hát mindenki ebben a lyukban ül, és vár, nézve magaelé... Már jobban értem, hogy miért szeret egyik-máikuk időt tölteni a zenesuliban, gyakran próbák után is maradva, és azt hiszem elnézőbb, megértőbb leszek akkor is, ha arról van szó, hogy valamelyikük nem tudott otthon gyakorolni, vagy késve érkezik...