Megint eltelt két hét, idő közben megint megjártam egyszer Santa Cruz-t, San Ignacio-t, még arra is volt időm, hogy tapasztalatokat gyűjtsek a helyi egészségügy mibenlétéről... Szóval most is meg tudnék tartozásaimmal tölteni egy kissebb regényt, igyekszem összefoglalni a lényeget.
Lassan 5 hónapja hogy itt vagyok, közeledek a félidőhöz. A helyiek is érzik ezt, és kezdenek puhítani, hogy ugyan nem akarom-e követni elődöm példáját, és meghosszabbítani ittlétemet, mondjuk jövő májusig, a soron következő Chiquito Barokkzenei Fesztiválig. Mi tagadás, szép lenne végigcsinálni a fesztiválra felkészítést, szép zárása lenne önkéntességemnek, de nem, nem foglalkoztat komolyan a gondolat, hogy maradjak. 10 hónap elég. Vagy talán 11? Szeptember 29-én van ugyanis Szent Mihály arkangyal, és egyben San Miguel falu ünnepe, amire jó lenne, ha még én készíthetném fel a zenekart. Ez viszont azt jelentené, hogy innen egyenesen Graz-ba repülök, mert októberben kezdődik az egyetem. Azért jó lenne egy hónap otthon, megérkezni, aklimatizálódni... Nem tudom, még gondolkodom rajta.
Idő közben végre valahára aláírták a szerződést a zeneiskola és az önkormányzat között. Hiány nélkül megítélték nekünk a megpályázott összeget is: 99.000 Boliviánót (Bs, kb. 3,5 Mil. Forint), sőt, nagylelkűségük jeleként írd és mond 1 azaz EGY Boliviánoval többet ítéltek, mint amit pályáztunk. Ez az összeg sok is, kevés is. Sok, hisz számoltunk vele, hogy meg fogják húzni, hát bőven számoltunk. Viszont kevés is, hisz mikor múlt szeptemberben az előzetes költségvetési tervet benyújtották, fogalmuk nem volt arról, hogy mennyi növendékünk lesz, és bizony, mint már írtam, az érdeklődés igen nagy. Február elején kb. 200 új jelentkezőt regisztráltunk. A szolfézs előkészítőnek megvolt az az előnye is, hogy az elmúlt másfél hónap alatt már kihullottak azok, akik nem gondolták annyira komolyan, mostanra kb. 45 gyerkőc maradt, akik rendszeresen járnak a három szolfézs csoport egyikébe, így már közelít egymáshoz az igény és a reáslisan tanítható létszám. Áprilisra reméljük kézhez is kapjuk az ígért első negyed évi 20.000 Bolíviánót (vicces mi? Április elején, vagyis mikor már el is telt az első negyed év, és kollégáim még nem kaptak januári fizetést...), és mehetünk hegedűket venni, hogy elkezdődjenek végre a kezdők hangszeres órái.
De vissza a jelenbe, illetve a közelmúltba: először is vissza kell ugranom február közepére, nem írtam ugyanis még a San Ignacio-i Ferences plébánián működő zeneiskolában tett látogatásomról, és annak következményeiről. Általában minden hétfőn el szoktunk látogatni a testvérekkel San Ignacio-ba (tőlünk 20 km kissé nagyobb város) bevásárolni, együtt ebédelni az ottani testvérekkel. San Ignacio-nak két zeneiskolája is van, egy önkormányzati (melyet még decemberben meglátogattam) és egy a Ferences plébánia gondnoksága alatt. Egy ilyen hétfői látogatás alkalmával tiszteletemet tettem hát a Ferences zeneiskolában is, elbeszélgetve két helyi tanárral. Hamar kiderült hogy éppen nincsen csellótanáruk, én pedig – aki jobban ismer, tudja – nehezen tudok nemet mondani, ha éppen rám van szükség, hát elvállaltam, hogy hétfönként tanítsak néhány órát a Ferences zeneiskolában is. Meg kell hogy mondjam, erős kétségeim vannak felőle, hogy van-e értelme ottani tevékenységemnek. Eddig négy alkalommal voltam, egyetlen ügyesebb kislány növendékem van ott, aki minden héten jött, egyébként minden alkalommal más, újabb csellisták leptek meg. Na most írtam már, hogy erre felé általában az ifjak képtelenek egyedül gyakorolni (nem véletlen, hogy itt csoportosan ugyan, de minden nap van a gyerekleknek órájuk, mert együtt kell gyakorolni). Gondolhatjátok heti egy órának mennyi foganatja van, pláne, ha akkor sem jönnek... Arról nem is beszélve, hogy ugyan hogyan készüljek az órákra, ha nem tudom, most éppen ki fog jönni? És ha három hét után újra megjelenik egy növendék, már a nevére sem emlékszem, nemhogy arra, hogy mit csináltunk legutóbb, és hogy mit érdemes vele gyakorolni... Na mindegy, ez egy dolog. Viszont kezdtem jó kapcsolatokat áponi Adan-nal, az ottani zeneiskola igazgatójával, akivel együtt elkezdtünk nagyszabású terveket szőni. Július 29-re meghívtak minket, San Miguel-i zenekart, hogy vegyünk részt a Szent Ignác napi ünnepségeken (Loyolai Szent Ignác, a város védőszentjének napja júli 31.), és közös, egyesített szinfónikus zenekarral adjunk koncertet (a Ferences zeneiskolában fúvósok is vannak). Úgy képzelem, hogy akkor már legyen kölcsönös a dolog, és hívjuk meg mi is őket San Miguel ünnepére, szeptember 29-re. Hogy itt leszek-e még akkor, mint írtam, ez még nem eldöntött. Adan kissé nagyra vágyó műsorterve: Verdi: Aida induló, Brahms 5. magyar tánc (nem az én ötletem volt... :o), Charpantie: Te Deum (ez viszont igen), Offenbach: Kan-Kan és nem utolsó sortban Beethoven 5. szinfónia 1. tétel... Talán fölmerülhet a kérdés: mégis ki fogja ezt a műsort eljátszani? Magelőzöm a kérdést: én sem tudom. Mert messzebb vagyunk Beethoventől mint Makó Jeruzsálamtől. Kérdeztem, játszottak-e már hasonló nagyszabású művet. Természetyesen nem. Hát akkor miért nem játszunk előbb egy kissebb Haydn szinfóniát, majd egy Beethoven 1.-t, és csak utána 5.-et? Mire Adan ismertette pedagógiai koncepcióját: nem baj, gyakoroljuk, ütemről ütemre, lassan, ismerjék meg a gyerekek, hogy van Beethoven 5. szinfónia, és hogy milyen nehéz, aztán ha nem megy, hát elrakjuk, és a gyerekek már tudni fogják, hogy miért kell gyakorolni a c-moll skálát: hogy majd 2-3 év múlva tudjanak játszani Beethovent. Hát jó. Lemásoltam a kottát, hát majd gyakoroljuk. Egyenlőre mással vagyunk elfoglalva, de majd gyakoroljuk. Lássuk mi lesz belőle...
Egy másik szempontból is fontos a Ferences zeneiskolával ápolt kapcsolat. A Ferences zeneiskolának szerződése van Urubicha-val, ami annyit jelent, hogy átveszi az Urubicha-i zeneiskola tantervét, és Urubichából olykor tanárok jönnek látogatóba San Ignacio-ba felügyelni a zeneiskolában folyó munkát, illetve vizsgáztatni a növendékeket, akik így, Urubichához hasonlóan elvileg 8 év után itt is tehetnek a növendékek zenei érettségit. Intenzíven beszélünk róla, hogy milyen feltételekkel biztosíthatnánk ezt a lehetőséget a mi San Miguel-i növendékeink számára is. Legyünk mi is Urubicha „leányvállalata”? Ehhez sok mindent át kéne venni a rendszerből, amivel nem feltétlenül értünk maradéktalanul egyet, illetve ami tanári kapacitásunkkal egyenlőre nem reális. Másrészt gond az is, hogy ez egy hosszabb, több éves folyamat lenne, mibe igen kockázatos belekezdeni úgy, hogy fogalmunk sincsen, hogy jövőre ki fog itt tanítani, és nem-e egészen mások az elképzelései. Ez jelenleg zeneiskolánk leggyengébb pontja: jelen pillanatban szerencsés helyzetben vagyunk, Amancio-val és Mario-val hármasban egy bolíviuai viszonylatban nagyon jó team vagyunk, folyik a munka, hatékonyan, fejlődik a zenekar, fejlődnek a kezdők, szóval minden nagyon jó. De mi lesz jövőre? És az után? Én maradok augusztus vagy szeptember végéig, utána valakinek át kell adnom a stafétabotot. Amancio hála Istennek marad egy második évre, de egyenlőre hallani sem akar róla, hogy tovább is ittragadjon. Érthető: fiatal, más tervei is vannak. Mario szintén friss érettségis, tanúlni akar még, ő sem tervez itt megöregedni. Szóval bármit is több évre előre tervezni igen nehéz és kockázatos, egyébként erre felé nem is igen szokás... :o)
Március elején mondja Adan, hogy jönnek professzorok Venezuelából egy hetes kórus kurzust tartani. Mivel igen kezdő vagyok kórus vezetés terén, gondoltam, nagyon hasznos lenne résztvenni. Hát meg is dumáltam a kollégákkal, hogy legalább pár napra engedjenek el, illetve hogy Amancio-nak sem árana, ha velem tartana. A kurzus múlt héten volt. Közben hívtak Santa Cruz-ból, hogy vízum ügyben ezen a héten ugorjak el Santa Cruz-ba is. Hát jó, egy napot lógok a kurzusról, egyik éjszaka megyek, másik éjszaka jövök. Így is lett. Hétfőn, a kurzus első napján részt vettem. Ez elég volt arra, hogy megállapítsam, hogy nincs itt keresni valóm, hisz köszönöm, hogy merre ütjük a 4/4-et, ezen már túl vagyok. Amancio kollégámnak nagyon hasznos lett volna ugyan, de neki pedig ezekben a napokban fontosabb dolga akadt: nevezetesen szaladgálni az önkormányzatra minden nap kétszer, és könyörögni, hogy ugyan állítsák már ki a csekket az első negyed évre. Ha nem is volt rá igényem, hogy megtanítsanak mégegyszer négy negyedet ütni, azért mégis jó volt, hogy ott voltam a kurzus első napján, mert sok fontos emberrel volt így alkalmam megismerkedni, illetver újra találkozni. Továbbá újra meggyőződhettem arról, hogy a világ naaaaaaagyon kicsi!!! Néhány nappal korábban volt San Miguel-ben látogatóban egy Christina nevű német önkénteslány, anyukájával, akiknek megmutattam a templomot (néha idegenvezetőként is működöm itt a plébánián... :o), és említette, hogy ismer San Ignacio-ban egy Johanna nevű osztrák önkéntes hegedűtanárt. Gondoltam is, milyen jó lenne találkozni vele, azt viszont nem gondoltam, hogy ez a Johanna azonos azzal a Johanna Kogler-rel, aki Graz-ban évfolyamtársam volt!!! És persze itt a kurzuson össze is futottunk, és alaposan egymásra csodálkoztunk...
Hétfő este aztán buszra ültem: irány Santa Cruz. Végigfutottam a vízum bürokrácia köreit, visszakaptam az útlevelemet, hamarosan lesz bolíviai igazolványom is. Vittem magammal továbbá négy hegedű-roncsot is, konzultáltam egy hangszerésszel, aki el is vállalta a javításukat 1.100 Bs-ért. Újra találkoztam továbbá Pjotr Nawrot-tal, akivel röviden betekintést nyerhettem a Moxos-jezsuita miszziós barokk-zene archívumának éppen készülő számítógépes katalógusába, és akivel röviden de tartalmasan elbeszélgettünk eddigi itteni ténykedésemről. Pjotr-nak múltkor hoztam egy példányt a karácsonyi koncertünk felvételéből, melyet azóta alaposan meghallgatott, és nagyon örült neki, mert mint mondta, az elmúlt tíz évnek eddig messze ez a legjobb produkciója, amit San Miguel-ből hall. Pjotr, mint mondta, nagyon szívén viseli a San Miguel-i zeneiskola sorsát, hisz ő is Verbita, ez pedig A Verbita zeneiskola, és nagyon örül neki, hogy íme, sok év hányatottság után felfelé ível a zeneiskola színvonala. Azt ígéri, április elején egy spanyol barátjával együtt fog minket meglátogatni, aki könnyen lehet, hogy anyagilag is tudna minket támogatni. Föladta nekem a leckét, gondolkozzak el rajta, hogy nem tudnék-e a jövőben nyaranta 3 hónapra visszatérni, hogy legyen folytonosság a San Miguel-i zenekar életében, mert lehet, hogy akadna rá szponzor. Hát gondolkodom rajta. Meg azon is, hogy talán más önkénteseket is érdekelhet a dolog, hogy egy évre részt vegyen ebben a zenei misszióban... (Kedves zenetanár-olvasók! Aki magára ismert ebben a finom célzásban, hát ne tartsa vissza magát, írjon nekem egy rövid levelet! szkg(kukac)gmx.at).
Aztán Pjotr volt olyan rendes, hogy elvitt a buszpályaudvarra, és éjszaka irány megint San Ignacio!
Reggel aztán alaposan gyűrötten és kialvatlanul érkeztem a Ferences plébániára, ahol az első kérdésem volt, hogy hol egy ágy, mert hogy én most azonnal nem vagyok kurzus képes, az biztos! Hát bedőletm az ágyba, és moccanni sem tudtam. 11-kor aztán próbáltam összevakarni magam, ekkor lett volna ugyanis megbeszélés a kollégákkal San Ignacio-napi műsorral kapcsolatban. Ekkorra már nyílván való volt, hogy nem csak fáradt vagyok, hanem beteg is. Aludtam délután 4-ig, mikor aztán összekapartam és átszállíttattam magam a Verbita plébániára, ahol ismét irány az ágy, moccanni sem volt kedvem. A nap folyamán sikerült produkálnom a Dengue-láz valamennyi ismert tünetét (magas láz (39 fok), hidegrázás, izomfájdalmak egész testen...), szóval egészen beleéltem magam, hogy milyen remek, Dengue-m van, hát nem is lenne az igazi egy egy éves bolíviai önkéntesség Dengue-láz nélkül... Az éjszaka aztán alaposan rám jött a hasmenés is, fél óránként jártam a WC-re. A Verbiták autója persze épp ekkor szervízben volt, így csak másnap szántuk rá magunkat, hogy egy ismerőst megkérve orvoshoz vigyenek. Na rögtön ott is marasztaltak a kórházban, infúzióra kötöttek, három napig ki sem engedtek. Csak a jó ég tudja mi mindent nyomtak belém, az biztos, hogy ezen elmúlt tíz évben nem látott a szervezetem annyi antibiotikumot, mint ezen a héten (nem, penicilint nem nyomtak belém, erre azért rákérdeztem). Kérdésemre doki csak annyit mondott, nem Dengue, valami ételfertőzés. Mivel egyetlen alkalom volt, mikor nem a testvérekkel ettem, hanem az úton Santa Cruz felé egy megállónál, hát valószínűleg ott gyűjtöttem be a fertőzést. De most már legalább tudom, mit nem szabad megenni, és a szervezetem is immúnisabb.
Másnapra már voltam annyira jól, hogy unatkozni is tudtam, Myriam behozott hát nekem egy Bolívia útikönyvet, melynek felét együltő(fekvő) helyemben el is olvastam. Ezen kívül válaszolgattam aggódó növendékeim tömegesen érkező érdeklődő, jó kívánságokat küldő sms-eire.
Azzal kezdtem levelem, hogy gyűjtöttem némi tapasztalatot a helyi egészségügy mibenlétéről. Nos, igazából zömében jó tapasztalatokat gyűjtöttem! San Ignacio-nak két kórháza közül a San Izabel-be vittek. Valószínűleg szerencsém volt, hogy itt ért utol a baj, mert itt lényegesen jobb az ellátás, mint San Miguel-ben. Orvosilag nem tudom megítélni, de abszolút tiszta volt, két ágyas kórterem, nővérek, orvosok kedvesek, rendesek, előzékenyek. Nem voltam Magyarországon kórházban az elmúlt 15 évben, de gyanítom, hogy nem jobb, mint itt.
Vasárnap végre kiengedtek, egy marék gyógyszert adva útravalóul. Aztán másnap mégegyszer visszalátogattam, mert az infúzió helyén alaposan bedagadt a kezem, minden mozdulatra fájt. Erre kaptam még egy marék gyógyszert, ami még mai napig sem fogyott el. (Fel kell fogadnom egy gyógyer szedési manager-t: egyik gyógyszer 6, másik 8, harmadik 12 óránként negyedik étkezés után egy órával + egy kenőcs állandóan...). De ettől eltekintve a héten már folytatódott az élet, tanítottam, ha ezt-azt le is mondtam, hogy többet pihenjek a szokásosnál.
Hát így alakult a kórus kurzuson való részvételem. Milyen jó, hogy előre lemondtam az óráimat, mintha tudtam volna, hogy beteg leszek :o)
