2011. március 27., vasárnap

Ferences zeneiskola, kóruskurzus stb.


Megint eltelt két hét, idő közben megint megjártam egyszer Santa Cruz-t, San Ignacio-t, még arra is volt időm, hogy tapasztalatokat gyűjtsek a helyi egészségügy mibenlétéről... Szóval most is meg tudnék tartozásaimmal tölteni egy kissebb regényt, igyekszem összefoglalni a lényeget.

Lassan 5 hónapja hogy itt vagyok, közeledek a félidőhöz. A helyiek is érzik ezt, és kezdenek puhítani, hogy ugyan nem akarom-e követni elődöm példáját, és meghosszabbítani ittlétemet, mondjuk jövő májusig, a soron következő Chiquito Barokkzenei Fesztiválig. Mi tagadás, szép lenne végigcsinálni a fesztiválra felkészítést, szép zárása lenne önkéntességemnek, de nem, nem foglalkoztat komolyan a gondolat, hogy maradjak. 10 hónap elég. Vagy talán 11? Szeptember 29-én van ugyanis Szent Mihály arkangyal, és egyben San Miguel falu ünnepe, amire jó lenne, ha még én készíthetném fel a zenekart. Ez viszont azt jelentené, hogy innen egyenesen Graz-ba repülök, mert októberben kezdődik az egyetem. Azért jó lenne egy hónap otthon, megérkezni, aklimatizálódni... Nem tudom, még gondolkodom rajta.

Idő közben végre valahára aláírták a szerződést a zeneiskola és az önkormányzat között. Hiány nélkül megítélték nekünk a megpályázott összeget is: 99.000 Boliviánót (Bs, kb. 3,5 Mil. Forint), sőt, nagylelkűségük jeleként írd és mond 1 azaz EGY Boliviánoval többet ítéltek, mint amit pályáztunk. Ez az összeg sok is, kevés is. Sok, hisz számoltunk vele, hogy meg fogják húzni, hát bőven számoltunk. Viszont kevés is, hisz mikor múlt szeptemberben az előzetes költségvetési tervet benyújtották, fogalmuk nem volt arról, hogy mennyi növendékünk lesz, és bizony, mint már írtam, az érdeklődés igen nagy. Február elején kb. 200 új jelentkezőt regisztráltunk. A szolfézs előkészítőnek megvolt az az előnye is, hogy az elmúlt másfél hónap alatt már kihullottak azok, akik nem gondolták annyira komolyan, mostanra kb. 45 gyerkőc maradt, akik rendszeresen járnak a három szolfézs csoport egyikébe, így már közelít egymáshoz az igény és a reáslisan tanítható létszám. Áprilisra reméljük kézhez is kapjuk az ígért első negyed évi 20.000 Bolíviánót (vicces mi? Április elején, vagyis mikor már el is telt az első negyed év, és kollégáim még nem kaptak januári fizetést...), és mehetünk hegedűket venni, hogy elkezdődjenek végre a kezdők hangszeres órái.

De vissza a jelenbe, illetve a közelmúltba: először is vissza kell ugranom február közepére, nem írtam ugyanis még a San Ignacio-i Ferences plébánián működő zeneiskolában tett látogatásomról, és annak következményeiről. Általában minden hétfőn el szoktunk látogatni a testvérekkel San Ignacio-ba (tőlünk 20 km kissé nagyobb város) bevásárolni, együtt ebédelni az ottani testvérekkel. San Ignacio-nak két zeneiskolája is van, egy önkormányzati (melyet még decemberben meglátogattam) és egy a Ferences plébánia gondnoksága alatt. Egy ilyen hétfői látogatás alkalmával tiszteletemet tettem hát a Ferences zeneiskolában is, elbeszélgetve két helyi tanárral. Hamar kiderült hogy éppen nincsen csellótanáruk, én pedig – aki jobban ismer, tudja – nehezen tudok nemet mondani, ha éppen rám van szükség, hát elvállaltam, hogy hétfönként tanítsak néhány órát a Ferences zeneiskolában is. Meg kell hogy mondjam, erős kétségeim vannak felőle, hogy van-e értelme ottani tevékenységemnek. Eddig négy alkalommal voltam, egyetlen ügyesebb kislány növendékem van ott, aki minden héten jött, egyébként minden alkalommal más, újabb csellisták leptek meg. Na most írtam már, hogy erre felé általában az ifjak képtelenek egyedül gyakorolni (nem véletlen, hogy itt csoportosan ugyan, de minden nap van a gyerekleknek órájuk, mert együtt kell gyakorolni). Gondolhatjátok heti egy órának mennyi foganatja van, pláne, ha akkor sem jönnek... Arról nem is beszélve, hogy ugyan hogyan készüljek az órákra, ha nem tudom, most éppen ki fog jönni? És ha három hét után újra megjelenik egy növendék, már a nevére sem emlékszem, nemhogy arra, hogy mit csináltunk legutóbb, és hogy mit érdemes vele gyakorolni... Na mindegy, ez egy dolog. Viszont kezdtem jó kapcsolatokat áponi Adan-nal, az ottani zeneiskola igazgatójával, akivel együtt elkezdtünk nagyszabású terveket szőni. Július 29-re meghívtak minket, San Miguel-i zenekart, hogy vegyünk részt a Szent Ignác napi ünnepségeken (Loyolai Szent Ignác, a város védőszentjének napja júli 31.), és közös, egyesített szinfónikus zenekarral adjunk koncertet (a Ferences zeneiskolában fúvósok is vannak). Úgy képzelem, hogy akkor már legyen kölcsönös a dolog, és hívjuk meg mi is őket San Miguel ünnepére, szeptember 29-re. Hogy itt leszek-e még akkor, mint írtam, ez még nem eldöntött. Adan kissé nagyra vágyó műsorterve: Verdi: Aida induló, Brahms 5. magyar tánc (nem az én ötletem volt... :o), Charpantie: Te Deum (ez viszont igen), Offenbach: Kan-Kan és nem utolsó sortban Beethoven 5. szinfónia 1. tétel... Talán fölmerülhet a kérdés: mégis ki fogja ezt a műsort eljátszani? Magelőzöm a kérdést: én sem tudom. Mert messzebb vagyunk Beethoventől mint Makó Jeruzsálamtől. Kérdeztem, játszottak-e már hasonló nagyszabású művet. Természetyesen nem. Hát akkor miért nem játszunk előbb egy kissebb Haydn szinfóniát, majd egy Beethoven 1.-t, és csak utána 5.-et? Mire Adan ismertette pedagógiai koncepcióját: nem baj, gyakoroljuk, ütemről ütemre, lassan, ismerjék meg a gyerekek, hogy van Beethoven 5. szinfónia, és hogy milyen nehéz, aztán ha nem megy, hát elrakjuk, és a gyerekek már tudni fogják, hogy miért kell gyakorolni a c-moll skálát: hogy majd 2-3 év múlva tudjanak játszani Beethovent. Hát jó. Lemásoltam a kottát, hát majd gyakoroljuk. Egyenlőre mással vagyunk elfoglalva, de majd gyakoroljuk. Lássuk mi lesz belőle...
Egy másik szempontból is fontos a Ferences zeneiskolával ápolt kapcsolat. A Ferences zeneiskolának szerződése van Urubicha-val, ami annyit jelent, hogy átveszi az Urubicha-i zeneiskola tantervét, és Urubichából olykor tanárok jönnek látogatóba San Ignacio-ba felügyelni a zeneiskolában folyó munkát, illetve vizsgáztatni a növendékeket, akik így, Urubichához hasonlóan elvileg 8 év után itt is tehetnek a növendékek zenei érettségit. Intenzíven beszélünk róla, hogy milyen feltételekkel biztosíthatnánk ezt a lehetőséget a mi San Miguel-i növendékeink számára is. Legyünk mi is Urubicha „leányvállalata”? Ehhez sok mindent át kéne venni a rendszerből, amivel nem feltétlenül értünk maradéktalanul egyet, illetve ami tanári kapacitásunkkal egyenlőre nem reális. Másrészt gond az is, hogy ez egy hosszabb, több éves folyamat lenne, mibe igen kockázatos belekezdeni úgy, hogy fogalmunk sincsen, hogy jövőre ki fog itt tanítani, és nem-e egészen mások az elképzelései. Ez jelenleg zeneiskolánk leggyengébb pontja: jelen pillanatban szerencsés helyzetben vagyunk, Amancio-val és Mario-val hármasban egy bolíviuai viszonylatban nagyon jó team vagyunk, folyik a munka, hatékonyan, fejlődik a zenekar, fejlődnek a kezdők, szóval minden nagyon jó. De mi lesz jövőre? És az után? Én maradok augusztus vagy szeptember végéig, utána valakinek át kell adnom a stafétabotot. Amancio hála Istennek marad egy második évre, de egyenlőre hallani sem akar róla, hogy tovább is ittragadjon. Érthető: fiatal, más tervei is vannak. Mario szintén friss érettségis, tanúlni akar még, ő sem tervez itt megöregedni. Szóval bármit is több évre előre tervezni igen nehéz és kockázatos, egyébként erre felé nem is igen szokás... :o)

Március elején mondja Adan, hogy jönnek professzorok Venezuelából egy hetes kórus kurzust tartani. Mivel igen kezdő vagyok kórus vezetés terén, gondoltam, nagyon hasznos lenne résztvenni. Hát meg is dumáltam a kollégákkal, hogy legalább pár napra engedjenek el, illetve hogy Amancio-nak sem árana, ha velem tartana. A kurzus múlt héten volt. Közben hívtak Santa Cruz-ból, hogy vízum ügyben ezen a héten ugorjak el Santa Cruz-ba is. Hát jó, egy napot lógok a kurzusról, egyik éjszaka megyek, másik éjszaka jövök. Így is lett. Hétfőn, a kurzus első napján részt vettem. Ez elég volt arra, hogy megállapítsam, hogy nincs itt keresni valóm, hisz köszönöm, hogy merre ütjük a 4/4-et, ezen már túl vagyok. Amancio kollégámnak nagyon hasznos lett volna ugyan, de neki pedig ezekben a napokban fontosabb dolga akadt: nevezetesen szaladgálni az önkormányzatra minden nap kétszer, és könyörögni, hogy ugyan állítsák már ki a csekket az első negyed évre. Ha nem is volt rá igényem, hogy megtanítsanak mégegyszer négy negyedet ütni, azért mégis jó volt, hogy ott voltam a kurzus első napján, mert sok fontos emberrel volt így alkalmam megismerkedni, illetver újra találkozni. Továbbá újra meggyőződhettem arról, hogy a világ naaaaaaagyon kicsi!!! Néhány nappal korábban volt San Miguel-ben látogatóban egy Christina nevű német önkénteslány, anyukájával, akiknek megmutattam a templomot (néha idegenvezetőként is működöm itt a plébánián... :o), és említette, hogy ismer San Ignacio-ban egy Johanna nevű osztrák önkéntes hegedűtanárt. Gondoltam is, milyen jó lenne találkozni vele, azt viszont nem gondoltam, hogy ez a Johanna azonos azzal a Johanna Kogler-rel, aki Graz-ban évfolyamtársam volt!!! És persze itt a kurzuson össze is futottunk, és alaposan egymásra csodálkoztunk...
Hétfő este aztán buszra ültem: irány Santa Cruz. Végigfutottam a vízum bürokrácia  köreit, visszakaptam az útlevelemet, hamarosan lesz bolíviai igazolványom is. Vittem magammal továbbá négy hegedű-roncsot is, konzultáltam egy hangszerésszel, aki el is vállalta a javításukat 1.100 Bs-ért. Újra találkoztam továbbá Pjotr Nawrot-tal, akivel röviden betekintést nyerhettem a Moxos-jezsuita miszziós barokk-zene archívumának éppen készülő számítógépes katalógusába, és akivel röviden de tartalmasan elbeszélgettünk eddigi itteni ténykedésemről. Pjotr-nak múltkor hoztam egy példányt a karácsonyi koncertünk felvételéből, melyet azóta alaposan meghallgatott, és nagyon örült neki, mert mint mondta, az elmúlt tíz évnek eddig messze ez a legjobb produkciója, amit San Miguel-ből hall. Pjotr, mint mondta, nagyon szívén viseli a San Miguel-i zeneiskola sorsát, hisz ő is Verbita, ez pedig A Verbita zeneiskola, és nagyon örül neki, hogy íme, sok év hányatottság után felfelé ível a zeneiskola színvonala. Azt ígéri, április elején egy spanyol barátjával együtt fog minket meglátogatni, aki könnyen lehet, hogy anyagilag is tudna minket támogatni. Föladta nekem a leckét, gondolkozzak el rajta, hogy nem tudnék-e a jövőben nyaranta 3 hónapra visszatérni, hogy legyen folytonosság a San Miguel-i zenekar életében, mert lehet, hogy akadna rá szponzor. Hát gondolkodom rajta. Meg azon is, hogy talán más önkénteseket is érdekelhet a dolog, hogy egy évre részt vegyen ebben a zenei misszióban... (Kedves zenetanár-olvasók! Aki magára ismert ebben a finom célzásban, hát ne tartsa vissza magát, írjon nekem egy rövid levelet! szkg(kukac)gmx.at).

Aztán Pjotr volt olyan rendes, hogy elvitt a buszpályaudvarra, és éjszaka irány megint San Ignacio!
Reggel aztán alaposan gyűrötten és kialvatlanul érkeztem a Ferences plébániára, ahol az első kérdésem volt, hogy hol egy ágy, mert hogy én most azonnal nem vagyok kurzus képes, az biztos! Hát bedőletm az ágyba, és moccanni sem tudtam. 11-kor aztán próbáltam összevakarni magam, ekkor lett volna ugyanis megbeszélés a kollégákkal San Ignacio-napi műsorral kapcsolatban. Ekkorra már nyílván való volt, hogy nem csak fáradt vagyok, hanem beteg is. Aludtam délután 4-ig, mikor aztán összekapartam és átszállíttattam magam a Verbita plébániára, ahol ismét irány az ágy, moccanni sem volt kedvem. A nap folyamán sikerült produkálnom a Dengue-láz valamennyi ismert tünetét (magas láz (39 fok), hidegrázás, izomfájdalmak egész testen...), szóval egészen beleéltem magam, hogy milyen remek, Dengue-m van, hát nem is lenne az igazi egy egy éves bolíviai önkéntesség Dengue-láz nélkül... Az éjszaka aztán alaposan rám jött a hasmenés is, fél óránként jártam a WC-re. A Verbiták autója persze épp ekkor szervízben volt, így csak másnap szántuk rá magunkat, hogy egy ismerőst megkérve orvoshoz vigyenek. Na rögtön ott is marasztaltak a kórházban, infúzióra kötöttek, három napig ki sem engedtek. Csak a jó ég tudja mi mindent nyomtak belém, az biztos, hogy ezen elmúlt tíz évben nem látott a szervezetem annyi antibiotikumot, mint ezen a héten (nem, penicilint nem nyomtak belém, erre azért rákérdeztem). Kérdésemre doki csak annyit mondott, nem Dengue, valami ételfertőzés. Mivel egyetlen alkalom volt, mikor nem a testvérekkel ettem, hanem az úton Santa Cruz felé egy megállónál, hát valószínűleg ott gyűjtöttem be a fertőzést. De most már legalább tudom, mit nem szabad megenni, és a szervezetem is immúnisabb.
Másnapra már voltam annyira jól, hogy unatkozni is tudtam, Myriam behozott hát nekem egy Bolívia útikönyvet, melynek felét együltő(fekvő) helyemben el is olvastam. Ezen kívül válaszolgattam aggódó növendékeim tömegesen érkező érdeklődő, jó kívánságokat küldő sms-eire.
Azzal kezdtem levelem, hogy gyűjtöttem némi tapasztalatot a helyi egészségügy mibenlétéről. Nos, igazából zömében jó tapasztalatokat gyűjtöttem! San Ignacio-nak két kórháza közül a San Izabel-be vittek. Valószínűleg szerencsém volt, hogy itt ért utol a baj, mert itt lényegesen jobb az ellátás, mint San Miguel-ben. Orvosilag nem tudom megítélni, de abszolút tiszta volt, két ágyas kórterem, nővérek, orvosok kedvesek, rendesek, előzékenyek. Nem voltam Magyarországon kórházban az elmúlt 15 évben, de gyanítom, hogy nem jobb, mint itt.
Vasárnap végre kiengedtek, egy marék gyógyszert adva útravalóul. Aztán másnap mégegyszer visszalátogattam, mert az infúzió helyén alaposan bedagadt a kezem, minden mozdulatra fájt. Erre kaptam még egy marék gyógyszert, ami még mai napig sem fogyott el. (Fel kell fogadnom egy gyógyer szedési manager-t: egyik gyógyszer 6, másik 8, harmadik 12 óránként negyedik étkezés után egy órával + egy kenőcs állandóan...). De ettől eltekintve a héten már folytatódott az élet, tanítottam, ha ezt-azt le is mondtam, hogy többet pihenjek a szokásosnál.
Hát így alakult a kórus kurzuson való részvételem. Milyen jó, hogy előre lemondtam az óráimat, mintha tudtam volna, hogy beteg leszek :o) 

2011. március 13., vasárnap

Néhány hír, ami a múltkori bejegyzésből kimaradt:

Földcsuszamlás La Paz-ban

Az elmúlt két hétven tele vannak itt a hírek a katasztrófával, amely nem rég La Paz egy városnegyedét sújtotta: az eső által átnedvesedett talaly megcsuszamlott, melynek következtében kb. 400 házat/családot kellett kilakoltatni. Bolíviában most a TV folyamatosan arról beszél, hogy mi, bolíviaiak szolidársak vagyunk, és meginterjúvolnak minden egyes érkező segélyt hozó teherautóst.
A katasztrófában sajnos a Verbiták is nyakig érintettek, ugyanis az ő központi házuk is ebben a negyedben található, és épp összeomlóban van, így az elmúlt héten folyamatosan azt hallgattam, hogy kinek milyen holmija van abban a házban, amit ki kellene menteni. Pjotr Nawrot, a zenetudós is, aki elvileg most a héten jött volna meglátogatni minket, e helyett a több éves munkájának, archívumainak mentésével volt elfoglalva. Azt hiszem nem csak az anyagi kárról van szó, de a Verbiták érzelmileg is láthatóan nagyon kötődtek ehhez a házhoz. Én ugyan nem jártam még La Paz-ban, és most már legfeljebb csak romokban ismerhetem meg, hogy hol is az a ház, melyet oly nosztalgikus fájdalommal emlegetnek mostanában a testvérek. Beszélik, hogy mikor a házat építették, bizony lett volna lehetőség más, biztosabb negyedbe is építkezni, de tudatosan döntöttek úgy, hogy oda, közelebb a szegényekhez akarnak költözni. Hát most vállalhatnak sorsközösséget az említett szegényeikkel.
És apropó: emlékeztek, hogy mi volt a múlt vasárnapi evangélium??? Hát gondolhatjátok, hogy Bolíviában milyen kézenfekvő volt az evangéliumi homokra épített ház aktuális értelmezése...   


Adrian búcsú

Múlt vasárnap, a nagy carnaval-felfordulás közepén mellesleg elbúcsúztattuk Adrian testvért, egy kertri partin a nővéreknél, persze sok tánccal, zenével, jó kedvvel! Adrian, az indonéz testvér 10 évig volt itt plébános, és most Cochabamba-ba helyezték át. Átmenetileg Andres, egy szimpatikus szlovák testvér jött a helyére. Csak úgy emlegetik a helyiek, hogy aki még nálam is magasabb... (Amíg Andres testvér meg nem jelent itt, fel sem tűnt nekem, hogy nem-igen van a városban nálam magasabb ember, csak most, hogy a nálam egy emelettel magasabb szomszédhoz hasónlítgatnak.)


Nagyböjt?

Igen, mint múltkor már írtam, áttáncoltuk magunkat a Nagyböjtbe. Vége a mulatásnak – elvileg... De hát mit tesznek a jámbor hívek, ha a Püspök úr 70. születésnapja éppen Hamvazószerdára esik? Ha szerdán nem is, de csütörtökön, pénteken ünnepelni kell, mert hát a születésnap az születésnap! Így aztán San Miguel összes papja és nővére pereputtyostúl irány San Ignacio, irány ünnepelni. Én végül maradtam őrizni a házat, meg hát a zeneiskolában azért nem állt meg az élet a Püspök úr születésnapja miatt...
Na jó, ezen is túl vagyunk – gondoltam – akkor most jön a böjt? Egy fenét, jön, hisz vasárnap meg Cristina nővérnek van születésnapja, így aztán már szombat estére hívatalosak voltunk. Alig hevertük ki a vádliizomlázat a legutóbbi nővérparti óta – no meg rá is dolgoztunk kissé az izomlázra pénteken egy 10 km-es keresztút keretében... - megint zengette a zene és pergett a tánc a nővéreknél!
No meg aztán jött a vasárnap! A pót-carnaval: újra megszólaltak a kolompok, meg a bandák az utcákon, újra vonultak a különböző „comparce”-k. Kimentem hát ártatlan kiváncsiskodóként, hát nem elkaptak a kalózok (egyik banda tagjai hívják magukat így), megint nyakonöntöttek fél liter vízzel, és nem eresztettek, velük „kellett” tatrtanom táncolni, chicha-t inni... (a zuhanyért akár hálá is lehetek, mivel a parókián két napja nincs víz, és rám fért már a zuhany... :o)

2011. március 9., szerda

Carnaval, kórus, tehénvásár

Na megint összejött egy kisregényre való hír legutóbbi levelem óta. Lássuk mi újság!

Az aktuálistól haladok visszafelé:


„Carnaval”

Már egy hónapja mindenki csak a „Carnaval”-ról beszél: bandákba szerveződnek, terveznek-szerveznek, készülnek azokra a bizonyos nagyböjt előtti utolsó napokra, amikor itt bizony elszabadul a pokol, és táncol, mulat a város apraja-nagyja három napig megállás nélkül.
A Carnaval első eseménye múlt pénteken, az utolsó tanítási napon volt: az iskolások felvonulása. Járták körbe a főteret osztályonként különböző egyenmaskarában San Miguel iskoláinak tanulói.



Másnap, szombaton este aztán megkezdődött az „igazi”, a felnőttek carnaval-ja: minden banda megválasztotta a maga királynőjét, akit különböző felcicomázott járgányokon vittek és táncoltak körbe, körben a főtér körül. Ezek a bandák (comparsa) aztán együtt mulatták végig a következő három napot.   
csicsahintó

és persze bámul az egész város...
Egy db. királynő


A fiatalabb generáció számára a carneval azonban első sorban azt jelenti, hogy senki sem maradhat szárazon! Vagyis előkerülnek a vízipisztolyok, a vízipuskák, majd a vizibombák (vízzel felfújt lufik), később, mikor a hangulat már megköveteli, a vödrök, habsprék, slagok de a festékek is, és pillanatok alatt valóságos viziháborúk alakulnak ki a főtér körül. És persze ha az ember tanárból van, akkor számíthat a növendékeire, akik ekkor szabadon élhetik ki minden felgyűlemlett agresszióikat (na valljuk azért be, ki is provokáltam a zuhanyt, meg aztán ők sem maradtak szárazon... :o). 
(sajna a fényképezőgépem épsége érdekében erről nem készült dokumentáció)
Kedd este hivatalos voltam Doña Juanna (spanyol tanárom) születésnapjára, akinek 72 éves élete alatt először fordult elő, hogy születésnapja nem böjtre esik. Ezt követően folyatódott a mulatás a nővéreknél - mert itt aztán a nővérek is tudnak ám mulatni - és náluk, nővérek, papok és ott lakó kollégistalányokkal roptuk a táncot, az utolsó percig kihasználva a farsangot. Éjféli 12-kor aztán elhallgatott a zene, és egy közös "Mi Atyánk"-kal megkezdtük a nagyböjtöt.


Kórus született!

Na meg én is, már 32 éve… így aztán együtt ünnepeltük a születésnapunkat február utolsó vasárnapján. De kezdjük az elején.
Február harmadik hetében újabb reklámhadjáratra indultam az iskolákba. Ezúttal a tizenkét éven felüli ifjúság volt a célközönség; a teljesség igényével végigjártam hát a város valamennyi 7. és 8. illetve középisolai osztályát, kiselőadást tartva nekik a város jezsuitakori zenei múltjáról, és apellálva lokálpatrióta öntudatukra – tudni illik hogy micsoda szégyen, hogy minden környező városnak van már kórusa, csak San Miguel-nek nincs, és hogy szükség van rájuk, hogy megmentsük a város becsületét... – invitáltam őket alakuló kórusunkba. Némeik osztályt tehetségkutatás képpen meg is énekeltettem, de gondolhatjátok, hogy ez nem túl népszerű ötlet volt a tinik körében.
Aztán eljött a február 15-e, az első kóruspróba napja, és este hétkor, a zenekari próba után egy lélek sem várt a próbateremben. Illetve egy-két zenekari tag átpárolgott, érdeklődve. Hát elkezdtünk beénekelgetni, légzési gyakornatokat csinálgatni, és lassan szívárogtak az emberek (ez egyébként azóta sem változott: minden próba úgy kezdődik, hogy jobb esetben 1-2 lézengő alak van a próbaterem előtt próbakezdéskor. De nem szabad rájuk várni, ezt megtanultam: el kell kezdeni a próbát egyedül-ketten-hárman, aztán tudja a jó ég honnan, jönnek a kórustagok.) Az első próbán 7-en 8-an voltunk. A második hét végére 20 körüli létszámra fejlődött a kórus. Megkeresett néhány idősebb hölgy is, Doña Juanna-van (spanyol tanárom) az élen, hogy szintén szívesen énekelnének. Hosszan töprengtem, hogy külön kórust alapítsunk-e, vagy összeeresszük őket az ifjakkal, mostanra úgy tűnik, működik a vegyes korosztályú kórus. Pusztán a zeneiskola adminisztrációjában megoldatlan kérdés még, hogy a 70 fölötti tagok is „növendék”-ként fognak-e szerepelni a nyílvántartásban... :o) Kórusunk tagjai között nem kevés a zenekaros sem, ami bár nagyon örvendetes, hisz nagyon jót tesz nekik, ha énekelnek is, hisz javítja az intonációs készséget, más felöl viszont, előre gondolkodva elgondolkodtat, hogy zenekar+kórusos művekben valyon ki fog hegedűlni, ha a hegedűsök énekelnek...? De ez a probléma még nagyon messze, mert egyenlőre a kórus nagy része még igencsak ott tart, hogy a hangját keresi, és minden kórusvezetői furfangomat latba kell vetnem, hogy egyáltalán egy éltalam előénekelt hangot azonos magasságban ki tudjak belőlük szedni. Én persze készültem az első próbára mindjárt a fér kórusirodalommal, hogy mi mindent fogunk énekelni, de hamar rájöttem, hogy lényegesen lassabb tempóra kell kapcsolnom. Na a helyzet nem reménytelen, fejlődőképesek, de nagyon lassan haladunk. Egy-két kezdeti kudarc után kikerestem hát néhány kis amplitudójú Taizé-s éneket (Confitemini Domino, Ubi Caritas), és megkezdtem a „beidomítást”, szinte hangról hangra, ötvenmilliószor ismételve minden kis motívumot. Mikor decemberben a San Ignac-i zeneiskola kórusvezetője ismertette velem a próbarendjét: naponta próbál, szólamonként külön, és csak hetente egyszer, pénteken együtt, európai fejemmel nem igazán értettem, hogy erre miért van szükség. Most már kezdem érteni... Naaaaagyon nehézkesen tanulnak.
Mivel a kórus a 12 évnél idősebb kezdőinknek helyettesíti a szolfézs órát, no meg vagyok olyan naív, hogy kottát is fogunk olvasni előbb-utóbb, így a kórus keretein belül is tanítok némi alapvető zeneelméletet, valami olyan szinten, hogy „a kottát öt vonalra írjuk, és mindegyik vonalra és vonalközbe lehet hangokat írni, melyek mennél magasabban helyezkednek el, annál magasabb hangokat képviselnek...”. Abban a hitben, hogy mindez amolyan ismétlés a nagyoknak, hát csak úgy lehadartam mindezeket, mint evidens tényeket, mire a reakció: „lassabban!” mert – beleértve a 70 év feletti korosztályt is – ezekről a dolgokról most hallanak először, és körül-belül úgy néztek rám, mintha az egyiptomi hieroglifákról tartottam volna előadást. Azért bárhogyan is panaszkodunk Magyarországon, hogy lám Kodály országában hol tart a zeneoktatás... de azért most látom, hogy ha nem is énekel lapról minden általános iskolát végzett ember, azért Magyarország – ehhez képpest – csak elért valamit az elmúlt évtizedekben!
 Mostanra, bár nagyon bátortalanul, de próbálkozunk két szólamban (szoprán-basszus) is. Legutóbb már Magnificat-kánonnal is próbálkozunk. Kánont tanulni nagyon praktikus, mert nem kell külön próbálni a szólamokat.
A próbarend is egy hosszú fejtörést okozó kérdés volt. A gond az, hogy a zenekari próba minden hétköznap este 7-ig tart, tehát előbb nem kezdődhet a kórus. Fél 8-kor pedig kezdődik a mise, ezért nem túl népszerű ötlet ekkorra rakni a próbát, hisz sok kórustag – engem is beleértve – szeretne rézt venni, némelyikük ministránsként is. Eleinte jobb híján 7-re tettük ugyan a próbát, kedden és csütörtökön, valamint szombaton 10-re. Legutóbbi próbán azonban módosítottunk: minden nap lesz próba, de csak egy óra, mise után, kb. 8.15-től 9.15-ig. Késöbb valószínűleg nem minden nap mindenkinek, csak egyik-másik szólamnak lesz próbája, egyenlőre azonban jobb együtt. Most Carnaval miatt pár nap szünet volt, holnaptól működik az új próbarend, meglássunk, hogyan válik be.  A farsangi őrület után elkezdjük szőni a terveket a Nagyhétre, Húsvétra. Gyűlnek fejemben az ötletek: néhány oda illő Taizés ének (Bleibet hier, In manus tuas, Crucem tuam, Surexit- és Jubilate-kánon...), esetleg ha minden jól megy, egy Bach: Máté-passió korál, egy Kodály: Stabat Mater (épp most kerestem a neten a Stabat Mater spanyol műfordítását). 

Mint minden hónap utolsó vasárnapján, február 27-én is zenekaros mise volt, hát ideális kihívás volt a frissen alakult kórusnak, hogy első nyílvános jelenésével erősítse a hívek énekét. Ez volt hát a kórus születés napja, és az enyémet is ekkor ünnepeltük, mise után, kórussal, zenekarral, és hatttttalmas tortával! 
Bár missziós felkészítésem során említették azt a szokást, mi szerint Bolíviában az ünnepeltnek bele kell harapnia a tortába, és hogy ehhez rend szerint valaki hátulról rá is segít... de mindezt áténi egészen más... Ami a tortából hiányzik...


...az itt van...




Igaz, a kórus/zenekar kissé hiányos volt, mert nagy tömegeket vonzott a konkurens program is, a


Tehénvásár

Mikor először kérdezték, hogy jövök-e a tehén vásárra, a reakcióm kb. az volt, hogy „minek? Nem tervezek tehenet venni!” Aztán el kezdtünk poénkodni, hogy tulajdon képpen nem is rossz ötlet: vegyünk a zeneiskolának teheneket! Méregettük, hány tehenet tudunk beparkolni a hangszertárba, és hogy milyen jó hely, hisz két oldalról hallják a zenét, és milyen jól fognak tejelni, és hogy a nyereségből hány hegedűt fogunk venni évente... de hát ez a terv is meghiúsult, hisz a szerződés az önkormányzattal még mindig váratott magára, vagyis pénz még sehol, lekéstük a tehénkiállítást :o)
Na de aztán csak kilátogattunk a tehénvásárra, ha nem árverésre, hát nézelődni, mert a tehénvásár több mint tehénvásár, ott bizony van zene, tánc, vásárfia, minden, mi szem-száj ingere... És itt éreztem rá, hogy tulajdonképpen a marhatartás milyen jól áll az itteni embereknek, hogy San Miguel életének milyen szerves részét képezi ez a „marhaság”.