Második kiruccanási kísérlet

Előző levelemben beszámoltam kissé ügyetlenül sikerült kiruccanásomról, ideje, hogy beszámoljak a második, jobban sikerült utamról is, melyről szintén már majd egy hete visszatértem.

Július 2-an itt kitört az iskolai téli szünet, és a szülők döntése értelmében szünetet tartottunk a zeneiskolában is. A kezdőknek két hét, haladókkal azonban a második héten már dolgoztunk, kihasználva, hogy jobban ráérnek, hisz sok a dolog, a tervezett koncertek nem engednek sok kikapcsolódást. De az első hét szünet, és én persze megragadom az alkalmat, hogy újabb utazási kísérletet tegyek. Mivel internetünk továbbra sincsen (azóta sincs), a szervezés most is kissé nehézkes volt.

Július 3-i mise

Július 3-án vasárnap még játszottunk a 8 órás misén, teljes zenekarral és kórussal, de aztán szedtem a sátorfámat és délután San Ignacio-ba utaztam. Itt tárgyaltam, kottákat cseréltem Adan-nal, a zeneiskola igazgatójával, hisz a San Ignacio napi koncert közeleg, nem halogathatjuk tovább a készülődést. 

Ugyanazon este buszra ültem: irány Santa Cruz. Jujj de hideg éjszaka volt! Bármilyen meglepő, azért itt most tél van, és itt, a szubtrópusi éghajlat alatt is tud bizony hideg lenni! Úgy hirtelen jön olykor egy hideg déli szél, és mivel a fűtés erre nem divat, hát mit van mit tenni: akkor pár napig vacogunk. Aztán persze egy-kettőre kisüt a nap megint, és egy szál pólóban rohangálunk az idő nagy részében télen is. De ezen a buszon töltött éjszakán bizony hideg volt, hát magamra vettem minden pulcsit, szélkabátot, szabadidőnadrágot, törölközőt, úgy vacogtam.

Santa Cruz-ban reggel körülérdeklődtem, majd rövid habozás után úgy döntöttem, egy napot megspórolok, és repülök Asoncion-ba, Paraguay fővárosába. Épp annyi időm maradt, hogy kiruccanjak a verbitákhoz, megérdeklődjem az Asoncion-i testvérek címét, elérhetőségét, bekapjak egy kis ebédet, és irány a repülőtéd, Piotr testvér volt oly segítőkész, hogy elvitt a buszig.

A repülőtéren aztán váratlanul leakasztottak rólam különböző ürügyekkel további 2x 200 Bs-t (hogy mi óta nincs benne a reptéri illeték a jegy árában, és hasónlók...), szóval ha tudtam volna, busszal megyek... De ez még hagyján: ekkor tűnt fel, hogy a bankkártyám – mikor a repülőjegyhez pénzt vettem fel – bizony az autómatában maradt!! Fél óra múlva indul a repülö, jegy a kezemben, repülök? Bank kártya nélkül? Cikáznak a gondolatok az agyamban, újra tervezés... na mégis mázli hogy nyitottam egy VISA kártyás bankszámlát indulás előtt? (Eddig sosem volt rá szükségem). Van hát másik kártyám, igaz összesen kb. 50 Euro van rajta, de ha internethez jutok, át tudok utalni a másik számláról, addig meg elég az 50 Euro. Na jól van akkor Isten segítsen meg, hogy úgy legyen: repülök!

És repültem. Út közben elbeszélgetek néhány szimpatikus menonitával (még nem írtam róluk, elég sok van belőlük a világ ezen részén), majd délután 5 körül megérkezem Asuncion repülőterére. Bankautómata sehol, turista info szintén, még szerencse, hogy Myriam hagyott rám Paraguay-i látogatásából egy Asuncion térképet és néhágy ezer Guarayos-t (helyi pénznem, szart sem ér, ideje, hogy elhagyjanak három nullát...), minek segítségével – néhány német ifjú társaságában – be tudtam buszozni a centrumba és meg sikerült találni a verbiták házát. Éppen misére érkeztem, kellemes fogadtatás. Bár Piotr testvér ígérte, hogy idetelefonál hírül adva érkezésemet, ez azonban úgy tűnik, nem sikerült, így váratlan vendégként, de azért így is – mint mindenütt a verbiták nagy családjában – szívélyes fogadtatásban volt részem.

Itt aztán végre internethez jutottam – mint az álom: fél éve nem volt szerencsém normális sebességű internethez – elintéztem a banki átutalást, valamint tájékozódtam a google map-en, hogy hova is fogok menni.

Egyébként Paraguay idén 200 éve független, és ez most a vízcsapból is folyik itt... 

Egy újabb hideg éjszaka után aztán felkerekedtem, és ellátogattam a „Sonidos de la Tierra” (vagy ha így jobban tetszik: „Welt weite Klänge”) irodájába. Egy német jezsuiták által kézben tartott zenei alapítvány neve ez, melynek keretén belül Paraguay-ban egy egész országot átfogó zeneiskolai hálózat működik (egyébként ezen kívül magába foglal egy-két projektet Németországban és Indiában is). ... Szarán nevű itt élő karmester kezdeményezésére, a jezsuiták támogatásával kezdték kb. 10 éve kiépíteni ezt a rendszert, melyben mára már több mint 10.000 gyerek/fiatal tanulhat ingyen hangszereken játszani, azzal a mottóval, hogy „az a fiatal, aki nappal Mozart-ot játszik, éjjel nem fog kővel ablakokat betörni”.  Hogy hogyan? Természeteseni itt is nagyon kevés, rosszul képzett tanárral, minden állami támogatás nélkül, de minden elhépzelhető kül- és belföldi, anyagi, természetbeli stb. támogatással. Sok tanár utazgat egyik helyről a másikra, a közbe eső időkben pedig a kicsit haladóbb növendékek tanítják a kezdőbbeket. Szívesen fogadnak persze itt is önkénteseket, mikor másfél éve kerestem a helyemet, hová menjek, kis híján én is itt kötöttem ki, ha a Nürnberg-i Jezsuiták nem lettek volna olyan „németek”, és elfogadták volna a jelentkezésemet másfél hónappal a jelentkezési határidő után. Dehát nem így történt, és nem is bánom, de azért egy látogatás erejéig csak meg akartam ismerkedni velük is.

Látogatásom tárgya egyenlőre csupán, hogy kikérdezzem őket az órarendről, hogy mikor, ki, hol, mit tanít, kivel érdemes beszélnem, hol érdemes órát látogatnom, hogy nyerhetek rövid idő alatt a legtöbb benyomást. És mi után kisült, hogy a hét vége felé érdekesebbnek ígérkezik a kínálat, hát el is búcsúztam néhány napra Asuncion-tól, irány az Iguazu-vízesések!

Délután buszra ültem, estére Ciudad del Este-be értem, mely – mint a neve is elárulja – Paraguay legkeletibb csücske, közvetlenül a Paraguay-Brazil-Argentín hármashatárnál, vagyis ahol a víz esik. Rendkívül ronda város, volt szerencsém két órát járkálni körbe, míg a legdrágább szállodától a kicsit olcsóbb, majd megint kicsit olcsóbbtól valamivel olcsóhoz, majd végre egy elfogadható áru lebujba küldözgettek a buszpályaudvar mellett, vagyis ahonnan elindultam. Úgy tűnik nékem, Paraguay sokkal drágább Bolíviánál.

Másnap reggel egy újabb busz segítségével bejártam a hármashatárt: Paraguayí oldalról át Brazíliába, majd onnan az Argentín oldalra megérkezve Port Iguazu városába. Igazán csinos kis városka, innen indulnak tovább buszok a tizennéhány km-re található Iguazu nemzeti park felé. Rövid tájékozódás után hamar kisült, hogy nincs elég beváltható pénzem arra, hogy kifizessem a nemzetipark belépőt, és visszajussak Asuncionig, a VISA-kártyámra vagyok utalva. Na kerestem egy bankot (úgy tűnik a város egyetlen autómatája) ahol majd egy óra sorban állás után kiderült, hogy továbbra sincs pénz a kártyán, nem érkezett meg az átutalás! Na pufff nekem! Most mi lesz?! Beváltottam néhány Peso-t, ettem valamit, sétáltam egyet a városkában, és óránként újra próbálkoztam a bankban, egészen kora délig, vagyis mikor Európában már este van, és biztosan nem foglalkoznak már az én tranzakciómmal. Annyi pénz volt nálam, hogy visszabuszozzak Asuncion-ig, egy éjszakai szállásra már nem futotta, és semmi garancia sem volt rá, hogy másnapra megjön a pénz. Ha nem történik valami csoda, az utolsó busszal szépen visszamegyek Ciudad de Este-ig, majd onnan éjszakai busszal Asucion-ba anélkül hogy láttam volna a vízeséseket. Egészen átéltem, milyen lehet csövesnek, koldusnak lenni: egy idegen országban pénz nélkül, nem ismerve senkit... 

De szerencsére történt csoda. Néhány színpatikus túristatárs elkísért az ifjúságiszállásra, ahol lakott, ahol a fiatal tulajdonos hitelezett nekem annyi bizalmat, hogy holnap, ha megérkezik a pénz, majd kifizetem a szállás, vagy ha nem jönne meg, átutalom neten.

De hála Istennek másnap reggelre megjött a pénz, és innentől egészen más színben láttam a világot. Irány a vízesések! És hát ezt a látványt csak most láttam igazán, hogy mennyire kár lett volna kihagyni!

A vízesés-rendszer felülnézeti képe.

Meg azért is hálás vagyok, hogy így nem kellett rohannom, az egész napom a nemzetiparké volt. Kár is lett volna előző nap néhány óra alatt végig rohanni egyik vízeséstől a másikig.

Kicsit komikus arra gondolni, hogy az pontosan ott, ahol a „Misszió” című film bátor jezsuitái dacolva minden veszélyjel vitték el az Örömhírt a vízesés feletti Guarani indiánoknak, ma a sétaösvényen minden kavicsot eltávolítanak a túristák lába elöl, illetve kisvonat viszi őket egyik vízeséstől a másikig, hogy nehogy gyalogolniuk kelljen néhányszáz métert. 


Mára ezzel fejezem ben, folytatás következik a "Sonidos de la Tierra"-nál tett második látogatásomról. 


Addig is beszéljenek magukért a képek:

Hangszerek a szemétdombról...

egy felhúrozott ragasztósdoboz...

a szeméttelep hangszerkészítőmestere 

Én, és a felhúrozott olajoshordó

A szeméttelep szomszédságában

Lena, Asuncion-i MaZ-társam.

Visszatérésem óta eltelt újabb egy hét, most pedig épp begyüjtöttem két látogatómat, Györgyit és Cilit a repülőtérről, várhatóak hát az ő hírbeszámolóik is. Csak időm legyen hogy utolérjem magam....

Utazás: 1. kiruccanási kísérlet

Eddigi ittlétem alatt aránylag keveset láttam Dél-Amerikából szűkebb környezetemen túl. Lévén hogy itt töltött évem lassan vége felé közeledik, ideje, hogy elszabaduljak, és körbenézzek kissé turista szemmel is. Sűrgető tényező az is, hogy némely MaZ-társam, kiket meglátogatnék, lassan már hazaindulnak. De mikor?

Első elszabadulási kísérlet

Június második felére kialakult a hétköznapi ritmus a zeneiskolában, a tervezett nagyobb események pedig még messze vannak (San Ignacio-i meghívás stb.), gondoltam itt az idő, most vagy soha, most nélkülözhető vagyok, magukra hagyom a kollégákat.

Ugrás a sötétbe...

Írtam hát Missiones-i, Asuncion-i MaZ-társaimnak, hogy mit szólnának, ha meglátogatnám őket (Missiones Argentina legészakibb csücske, ahol társaimon kívül az Iguazu-vízeséseket is készültem meglátogatni, Asuncion pedig Paraguay fővárosa, mely útba esik odafelé). A bökkenő csupán, hogy épp ekkor tűnt el az internet-modemünk – egyébként azóta sem került elő – és a válaszhoz nem jutottam hozzá. Június 9-én vasárnap tehát – ugrás a sötétbe – bepakoltam a cók-mókomat, és mint majd minden héten a tesókkal San Ignacio-ba utaztam. Itt jutottam ismét internethez. Lena-tól Asuncion-ból nem jött válasz (mint késöbb kiderült, ő sem jutott internethez azidő tájt), Josef és Jonas-ről épp itt tudtam meg, hogy aznap repültek La Paz-ba, és tesznek a következő két hétben körutat onnan Peru-ba (Machupichu stb.). Vagyis nem látogathatók Missiones-ben, ha találkozni kívánok velük, akkor útirányt kell módosítanom :o) Rövid gondolkodási idő után döntöttem: visszaírtam nekik, hogy nem bánom, La Paz-ban sem voltam még, Peru-ba pedig nem is terveztem menni, ha így adódik, és összejön, hát üsse kő, megyek utánuk. Ez azonban szervezésileg kissé komplikált vállalkozás volt, főleg hogy csak e-mail-ben tudtunk kommunikálni, de gondoltam adjunk egy esélyt. Az nap, hétfőn, mint általában tanítottam San Ignacio-ban, aztán maradtam éjszakára a tesóknál, óránként nézve e-mail-emet, hogy jön-e válasz.

Concepcion

Nem jött válasz. Másnap tehát fogtam magam és Concepcion-ba utaztam. Concepcion fél úton van San Ignacio és Santa Cruz között, eddig mindig csak éjszaka utaztam át rajta, ideje volt egyszer ellátogatni nappal is oda. Annál is inkább, mert a helyi zenetanár-kollégák már egy hónappal korábban megkörnyékezett, hogy nem jönnék-e valamikor csellókurzust tartani, mert jelenleg nincsen tanáruk, gondoltam, míg válaszra várok, addig is legalább meglátogatom őket, meghallgatom a csellistákat, hogy ha visszatérek, már tudjam, mire készüljek. Más szempontból is érdekes Concepcion: itt őrzik a Chiquito Barokkzenei Archivum kéziratait, gondoltam, nagyon ideje meglátogatnom.

Roberto, egy német pap, szeretettel fogadott, korábban San Miguel-ben már találkoztunk. Mint kiderült, idő közben került csellótanár is, de így is hasznos találkozás volt a tanárokkal, tapasztalatot, kottákat cseréltünk, illetve egy listára való dolgot ígértünk egymásnak legközelebbre. Az archívum-látogatás kissé bonyolultabb, mint hittem: püspöki engedély kell hozzá. Ez persze nem annyira bonyolult, ha az ember a püspöki rezidencián van elszállásolva, és történetesen együtt vacsorázik a püspökkel, de a másik bibi, hogy aznap – júni 21, az év legrövidebb napja, és mint az „Aymara-újév”, hála Evo Morales-nek, újabban Bolíviában piros betűs ünnepnap – az archívum zárva volt.

Concepcion

Santa Cruz

E-mail továbbra sem jött, és a remény is egyre kevesebb volt, hogy lesz még valami a Peru-i kiruccanásból, de gondoltam, bárhogy is legyen, ha már idáig eljutottam, másnap átruccanok Santa Cruz-ba, van néhány elintézni valóm. Itt elintéztem a repülőjegyem dátummódosítását október 2-ra, valamint vettem két hegedűt és húrokat a zeneiskolának.

Másnap – továbbra is válasz nélkül – gondoltam, hazafelé meglátogatom az archívumot – immáron engedélyjel – majd visszatérek San Miguel-be, ennyire futotta e kis kiruccanásból. Ez a másnap azonban 23-a csütörtök volt, az Úr napja, és ismét piros betűs ünnep. Na puff, mondom, akkor maradok inkább még egy napot Santa Cruz-ban.

Az Úr napja

És itt kell tennem egy kitérőt! Egy héttel korábban, San Miguel-ban a parókia képviselőtestülete arra a kitűnő ötletre jutott, hogy az Úrnapi szentmisét ünnepeljük a sportarénában! Meg is szavazták, szinte egyhangúan, csak Don Carmelo, templomunk jó öreg sekrestyése volt ellene. (Meg én lettem volna a 2., ha jelen lettem volna, de nekem akkor kóruspróbám volt.)

„De mi a fészkes fenének – kérdeztem, mikor elújságolták nekem a hírt – mikor a városnak akkora temploma van, hogy az egész népesség szőröstűl-bőröstűl befér?”

„Hát Santa Cruz-ban is így szokták” Volt az egyik válasz. (A különbség csupán, hogy Santa Cruz-ban 2 millióan laknak, és nincs 2 millió férőhelyes temploma...)

„Ezt hívják úgy – világosítanak fel mások – hogy „mission permanente” (állandó misszió): ha a fiatalok nem jönnek a templomba, akkor nekünk kell mennünk a fiatalokhoz!”

„Ez szép és jó, de a fiatalok a sportarénában sincsenek. Akkor miért nem ünnepelünk az „Amadeus”-ban (a disco-t hívják így...)”

Na mindegy is, hogy én mit gondolok, megszavazták, és ott lesz... Aztán vasárnap Dennis testvér a 8 órás misén közzé teszi a hírt: csütörtökön Úrnapi mise a stadionban. Mise után aztán a törzsfőnökök felkeresik Dennis testvért: kizárt dolog! Itt az idegen papok, idegen nővérek nem tisztelik a hagyományokat! Az Úrnapi mise nem lehet a stadionban. (Kérdem persze európai fejemmel, hogy ha a tisztelt tőrzsfőnökök ennyire szívükön viselik az egyházi ünnepek hagyományait, akkor miért nem képviseltetik magukat a képviselőtestületben...?) A törzsfőnökök tehát megvétózták a testület döntését: a mise a templomban lesz. Ez volt a helyzet állása, mikor én hétfőn útra keltem...

...és íme itt az Úr napja, és én Santa Cruz-ban vagyok, és mit van mit tenni, én, aki elleneztem a testület zseniális ötletét, a stadionban ünneplem az Úr napját :o) Santa Cruz-ban idén 50. alkalommal ünnepelték az Úr napját ebben a formában, 4 püspökkel, vagy 80-100 pappal és 200.000 hívővel, tüzijátékkal és tömeges felvonulással a stadiontól a főtérig. Hát ilyet is láttam. Nagy felhajtás, voltak benne szép pillanatok is, de nagyrészt nem állítom hogy az Úrról szólt a dolog.

Vonulnak a papok (és még azt mondják, paphiány van... :o)

"Krisztus teste"

Nem voltam egyedül...

Tüzijáték

Pénteken aztán további bosszúságot okozott az archívum, mert hogy zenészként kissé több is érdekelt volna, mint hogy meghallgassam a főrestaurátor idegenvezetését a restaurálás fázisairól, hanem arra is kíváncsi lettem volna, hogy mégis milyen zenéket őriz még az archívum (tudni illik ugyani, hogy eddig a készlet alig 10%-a jelent meg nyomtatásban, a többi csak itt, kézírat formájában létezik). Mire a restaurátor morcosan engedett fél órát lapozgatnom a katalógusban – nem kéziratokban, nem is faximilekben, csak egy egyszerű katalógusban – megjegyezve, hogy ha „kutatni” akarok, ahhoz konkrétabb írásos engedély kell. Értitek? Ha meg kívánom tekinteni a katalógust, az már „kutatás”, nem látogatás, és ezért leszek szíves mégegyszer körüljárni a bürokrata utakat a püspöknél, és visszatérni az írásos engedélyekkel. Szóval ezért vártam extra még egy napot. Vígasztaljon, hogy tanuja lettem a híres nevezetes Santa Cruz-i Úrnapi misének a stadionban.

Egyébként visszatérve San Miguel-be megtudtam, hogy az Úrnapi misét jusztis a stadionban tartották, a törzsfőnökök pedig tüntetőleg nem vettek rajta részt, illetve a főtéren várták be és csatlakoztak a körmenethez...

Hát így sikerül első elszabadulási kísérletem. MaZ-társaktól pedig persze csak napokkal később kaptam bocsánat kérő e-mail-t, hogy már rég Peru-ban voltak, mire levelemhez hozzájutottak... 

Közben már visszatérőben vagyok második, kissé sikeresebb kiruccanásomnak is, épp megint Santa Cruz-ból írok, az éjjel utazom haza. De erről egy következő beszámolóban.