Bolívia, indiánok, jezsuita missziók valamint: youtube!

Először is jó hír: íme, Aroldo jóvoltából felkerült néhány kis videó a brazíliai szerepléseinkről a youtube.com-ra! Lásd: 
http://www.youtube.com/watch?v=PkWvSdDRMY4
http://www.youtube.com/watch?v=YJXMQGZBuAw
http://www.youtube.com/watch?v=0dmvXA-ZTaQés hasonlóak.
Egy kis filmecske talánt többet mond ezer szónál vagy fényképnél. Jó szórakozást hozzá (én még nem láttam, mert innen órákba kerülne letölteni...)

És akkor térjünk a tárgyra! Itt a január, itt a szünet, elvileg most van sok időm (ha-ha-ha...), és most vagy soha, be kéne hoznom sok lemaradásomat. Sok minden van ugyanis, ami itt körül vesz, ami itt hétköznapi, alapvető és természetes, és amiről eddig még nem írtam.

(Figyelem! A következő írás nem tudományos igényű munka, nem jártam mindennek utána, ezek olyan infók, amiket itt-ott, megerősítetlen forrásokból hallottam, és hitelességükért nem vállalok felelősséget!)

Egy kis földrajz

Először is egyáltalán hol vagyok? Jó, persze, Bolíviát talán még mindenki megtalálja a térképen/földgömbön, de ennél kicsit pontosabban.

Bolívia két nagy részre tagolódik: nyugati részen a hegyvidékre (Artiplano), vagyis az Andok 2-4.000 méteren lévő felföldje, és az u.n. bolíviai mélyföldre (llanura), ahol én is vagyok. Ez a két rész minden szempontból két külön világ. A felföldön még nem jártam, úgy hogy nem is írok róla többet, folytassuk a mélyföldel.

Indián törzsek, jezsuita missziók

A mélyföld indián őslakosok szempontjából három egységre tagolható, északtól dél fele a Moxos, a Guaraios és a Chiquito indiánok földjére. A moxos és a Chiquito indiánokat a jezsuiták gyűjtötték missziókba a 17-18. században, ahogyan a Guarani indiánokat is a mai Paraguái területén. A Guaran indiánok vadabb népség volt, nem hagyták magukat olyan könnyen, őket csak késöbb, a jezsuiták elűzése (1767) után, a 19. században ferencesek térítették meg, és gyűjtötték civilizált városokba. Talán ezért is élnek még élénkebben a népi hagyományok a Guaraioknál, és él a guaraio nyelv is, míg pl. nálunk a chiquito nyelvet már csak néhány öreg beszéli. De erről majd késöbb. Szóval én a Chiquito indiánok földjén élek és alkotok, hát a Chiquitokról kicsit bővebben.

Chiquitania

Ma politikailag a chiquitok földje Chiquitania és Velasco tartományra tagolódik, én Velasco tartományban vagyok, ezért is hívják a települést becsületes nevén San Miguel de Velasco-nak, hiszen Szt Mihály arkangyalról elnevezett településből dunát, sőt Amazonaz-t is lehet rekeszteni Latin-Amerikában, ezért is kell a külön „de Velasco” kiegészítés.

A Chiquito indiánokat ha jól tudom  7 vagy 10 (?) városba – redukcióba – gyűjtötték a jezsuiták. Állítólag korábban ezen a környéken belül is több indián nyelvet beszéltek, illetve a chiquitonak is több féle tájszólását, már az is a jeszuiták műve, hogy a nyelvet egységesítették a környéken, kiválasztva azt az egyet, melyet leginkább értettek mindenütt. A chiquito szó spanyolul „kicsiké”-t jelent, ami nem az indiók testalkatára utal, hanem állítólag a sátraik „ajtajai” voltak olyan picike kerek lyukak, hogy az első erre járó fehéremberek rájuk ragasztották ezt a nevet.

A jezsuita missziók mindenfelé hasonlóak voltak, mind építészetileg, mind szerkezetileg, és a zene is hasonlóan fontos szerepet játszott mind a Guarani, mind a Moxos és Chiquito missziókban. Ami a Chiquito missziókat a többitől megkülönbözteti, hogy a chiquito indiánok nem szóródtak szét a jezsuiták elűzése után. Igaz, a következő kb. 60 évben egyházszervezetileg nem volt ellátva ez a terület, mégis, az indiók őrizték a jezsuitáktól tanult hagyományokat, használták és karban tartották a missziós templomokat. Ezért is, míg paraguái Guarani-misszióiból csak romokat mutogatnak az arra tévedő turistáknak, addig a Chiquitania hét temploma (San Ignacio, Santa Ana, San Rafael, San Miguel, San Javier, San José, Consepcion)  teljes pompájukban állnak, és – mint már írtam – képezik a világörökség részét.

(Bővebb info pl. itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Jesuit_Missions_of_the_Chiquitos)

Nem véletlen, hogy itt, San Rafael illetve Santa Ana-i templom padlásán találták azt a tetemes mennyiségű jezsuita időkből fennmaradt kézíratos kottát is, melynek felfedezése kb. 20 éve beindította a missziós barokkzenének azt a reneszánszát, melynek immáron én is részese vagyok. Ez messze nem azt jelenti, hogy a zene a chiquito missziók sajátja volt, mindenütt zenéltek az indiánok a jezsuita missziókban, csak itt őrizték meg a kottákat.

San Miguel

Az én kis városomat viszonylag későn, csak 1721-ben alapították a jezsuiták. Vagyis nem volt sok idejük, annál bámulatosabb, hogy ez alatt, a vadászó-halászó harcos indiánokból kb. 50 év alatt milyen kultúrembereket faragtak, és építettek fel egy ilyen gigantikus templomot, melybe a kb. 6.000-es lélekszámú redukció apraja-nagyja befért és befér. Idő közben persze sok fehér ember járt erre, sokat keveredett a népesség, így ha fel is fedezhetők az indián vonások, sok a keverék és a fehér lakos is.

Még sok más írni valóm van pl. a templomról, missziós barokkzenéről, valamint fű-fa-bogárról, TV-rádió-politikáról, benyomások az itteni emberek hétköznapjairól, fiatalokról, öregekről, illetve személyesebben mindazokról az emberekről, akik körülvesznek, akik fontosak az életemben, és akiket még nem, vagy keveset említettem. foly. köv...

Myriam - éves költségvetés - "vakáció" ? - tanya

Santa Cruz – Myriam és Piotr Nawrot

Múlt héten megint Santa Cruz-ban jártam, első sorban azzal az ürüggyel, hogy megint leadjam az útlevelemet a Brazíl út után, vízum ügyintézésre. De egyúttal két egyéb fontos teendőm is akadt: az egyik, hogy végre találkozzak és beszéljek Piotr Nawrot testvérrel, aki frissen érkezett meg Lengyelországból, a zenetudós testvér, aki Chiquito missziós barokkzene kutatója, és az itteni zenei életnek egy fontos alakja. A másik, hogy érkezett egy másik önkéntes Németországból, név szerint Myriam Koch, akit begyűjtöttem a repülőtérről, és – mint aki már marhára otthonosan mozog itt Bolíviában – elkísértem San Ignacio-ba hazafelé, ahol ő tervek szerint dolgozni fog. Négy hónapra jött Michael Heinz testvér ismeretsége révén, hogy a Maria Asunta plébánián furulyakurzust és énekkart tanítani, illetve már megkörnyékeztem, hogy ha lenne szabad kapacitása, bizony itt San Miguel-ben is elkél a segítség…

Éves költségvetés

…és mint ma kiderült, valóban el fog kelni. Végre valahára ugyanis rászántuk magunkat Amancio-val, hogy elmegyünk az önkormányzatra, és megkérdezzük, hogy mikor jön már a meghívó a zeneiskola éves költségvetéséről való tárgyalásra. Mondjuk nem lett volna baj, ha előbb tudjuk meg, hogy hiába várjuk a meghívót, mert mint kiderült, az önkormányzat az egyszerűbb megoldást választotta: tárgyalás néokül egyszerűen rendelkezésünkre bocsájtja ugyan azt az összeget, amit a tavalyi évben is (nevezetesen 87.000 Boliviáno-t, vagyis kb. 3.000.000 Ft-ot). És most nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Mert egyrészt az nem baj, hogy ezzel nekünk is sok fejfájást takarítanak meg (és még többet takaríthattak volna meg, ha ezt előbb tudjuk), hisz napok óta rágjuk Amancio-val a gittet, hogy összedobjunk egy előzetes éves költségvetési tervet, és agyalunk rajta, hogy azt majd hogyan védjük meg, és lám, mint kiderül, erre nem is lesz szükség. Szóval ez nem baj. Az is jó, hogy fellélegezhetünk, hogy lesz jövőre is zeneiskola, hogy tovább működhet olyan mértékben legalább mint eddig. Eddig ugyanis ez sem volt biztos, hisz múlt évben csak egy évre szóló szerződést kötött az önkormányzat a zeneiskolával. Érthető a bizalmatlanság, hisz ez volt a zeneiskolának az első teljes éve ebben a formában. Szóval huhhh, hála Istennek, csak így tovább, lesz zeneiskola! Másfelől viszont reménykedtünk abban is, hogy az eddigi sikerre való tekintettel többet is sikerül kicsikarni az önkormányzatból. Mivel a zeneiskola fiatal és létszámban is fejlődő, mivel az eddigi növendékek egy-két kivétellel jövőre is jönnek, ahhoz, hogy új kezdőket vehessünk fel, új hangszerek is kellenek, tanári kapacitásról nem is beszélve. Jön még hozzá, hogy nagyon tervezzük kórus beindítását is, amihez nélkülözhetetlen egy további kolléga. Eddig a zeneiskola két főállású vonóstanárral működött (Amancio és Ciro), a jövő évi tervbe viszont nagyon számítottunk egy harmadik főállású kollégára, aki gyerek és ifjúsági kórussal, illetve kis furulyásokkal foglalkozna. Erről azonban jelenlegi költségvetés ismeretében szó sem lehet. (Egyébként ha lett volna pénz, akkor jött volna a következő fejfájás, hogy honnan szerzünk ilyen kollégát, erre ugyanis még nem volt konkrét ötletünk, márpedig egy valamelyest elfogadhatóan képzett zenepedagógus ritka erre felé, mint a fehér holló).  Ha tehát ragaszkodunk a kórushoz, az teljes mértékben rám fog maradni. Ez pedig, mint írtam egy teljes állásra van méretezve, én pedig e mellett csellót, bőgőt, kis hegedűt és szolfézst tanítok, zenekart vezetek és tanárokat képzek tovább, magyarul jelenlegi számításaim szerint ha mindenhez ragaszkodom, ami a tervben van, ez napi 9 óra tanítást jelentene. Ezt nem nehéz belátni, hogy nem reális, így aztán valahol faragni kell a terven, illetve segítséget szervezni a helyi munkaerőből. Ezt úgy értem, hogy találni embereket, akiknek van némi fülük és hangjuk, és akiket pillanatok alatt ki lehet képezni, hogy – némi felügyelet mellett – kórus szólampróbákat tudjanak vezetni, illetve valakit, aki legalább néhány leckével előrébb tart furulyázás terén, mint a nebulók, és persze mindezeket a segédtanárokat augusztusra olyan nívóra emelni, hogy továbbgörgessék az éppcsak beinduló szekeret. Van már néhány ötletem, hogy kik lesznek ezek, bár ők még nem tudnak róla… Szeptembertől esetleg a maradék 3-4 hónapra mégiscsak szerződtetnénk egy szakembert, talán ennyi belefér a költségvetésbe, illetve hátha pottyan addigra az égből ilyen személy. Ja igen, azzal kezdtem, hogy hát igencsak elkelne itt Myriam segítsége, pont az első hónapokban, beindítani a dolgokat. Meglássuk, sikerül-e legalább néhány napra a héten elcsábítani San Ignacio-ból.

´

„Vakáció” a zeneiskolában (?)

Igen, elvileg januárban nincs tanítás, dehát mit csináljon az ember, ha a növendékek szűk két héttel a karácsonyi nagy hajtás után már nem bírnak magukkal, és lépten-nyomon azt kérdezik, mikor folytatjuk…? Hát jó, mondtam egy-két érdeklődőnek, gyertek, játszogassunk valamit. Meg aztán Amanciora is ragadt néhány hasonló ifjú. Hogy, hogy nem, ezen a héten kedden 4-5-en már jöttek, ma pedig már kis híján teljez volt a zenekari létszám. Szünidei játszogatásnak indult, de ma már etüdöket játszottunk, intonációt csiszolgattunk, és emellett röhögve megtanultuk a Mappet Show címdalát (Istvános tücsökzenekari repertoárból), és csak úgy játszogatva megtanultuk a fél Pachelbel kánont. Ma már követelték a gyakorló kottákat otthonra, és már megint új darabot kell keresnem holnapra. E mellett José-Maria csellistámmal is elkezdtünk tegnap dolgozni, jön a trió is, játszunk Vivaldi La Folia-t, és képzeljétek, egyik zenekaros hozta hugát hogy csellózni akar, az meg hozta a barátnőjét, úgyhogy tegnap óta van két kis tini-lányzó kezdő csellistám is. Ennyit a januárról, amikor sok időm van, és spanyolul tanulok… Ma elő sem vettem a spanyolfüzetemet.

A tanyán

Tegnap este Dennis testvérrel, Amancioval és Sintia-val (a már említett Jimmy, angol és számtektanár feleségével, majd mesélek még róluk többet) összebeszéltünk, hogy hajnalban kimegyünk „a tanyára” (chaco). Ez alatt azt kell érteni, hogy mivel Sintia apukája, aki amúgy minden hajnalban és alkonyatkor őrt áll a kukorica- és jukaültetvény mellett, hogy a madarak fel ne faljanak mindent, pár napra elutazott, hát hogy Sintia ne legyen magányos, elkísértük őrt állni. Az őrtállást úgy kell érteni, hogy csúzlival és agyagból gyúrt golyókkal a kezünkben vártuk a támadókat, vagyis olyan zöld loro-papagályokat, amilyeneket Európában a kisállatkereskedésben kiskedvencnek árulnak, melyek, ha kitartóan tanítják, akár beszélnek is, szóval itt szabadon röpködnek, míg nem esnek hozzánk hasonló orvvadászok áldozatává… Igaz többen voltunk mi, mint a madarak, de azért jól szórakoztunk, és legalább a szúnyogok is jól laktak.