Misszión Bolíviában

Egy év a Verbitákkal, önkéntesként egy zeneiskolában a bolíviai San Miguel-ben

Kedves ismerősök, kedves érdeklődők! 

Nagy út áll előttem, sok izgalmas élményt ígérve: 2010 október végétől egy szűk évet San Miguel-ben fogok tölteni, a bolíviai mélyföldön, teszem ezt a Verbita missziós rend (Steyler Missionare) MaZ (Missionar auf Zeit)-programjának keretén belül. Azért nyitom most meg ezt a blog-ot, hogy megoszthassam élményeimet mindazokkal, akiket érdekel, hogy így, legalább közvetetten elkísérhessenek ezen az úton.

Ki vagyok én?

Aki ismer, lelkiismeret-furdalás nélkül átugorhatja ezt a bekezdést :o)

1979-ben születtem Budapesten. 8 éves koromban találkoztam a csellóval, aki azóta is hű társam életem útján. Közös utunkat a 12. kerületi zeneiskolából kiindulva, egy néhány éves németországi kiruccanás után a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, s végül a Graz-i Művészeti Egyetemen folytattuk, ahol – remélhetőleg – októberben fogom elnyerni a csellózás mestere címet (egy Master-diploma formájában). Sok évet töltöttünk együtt a Szent István Király Szinfónikus Zenekarban, és játszottunk számtalan más együttesben, mind Graz-ban, mind Budapesten. Graz-i tanulmányaim mellett 11 kis csellista-növendékemtől veszek most egy évre búcsút (na nem mindegyik olyan kicsi…), és sok más vonós-palántát próbáltam „megfertőzni” az együtt játszás örömével, azzal a lelkesedéssel, ami engem egykor, 8-10 évesen magával ragadott.

De valaki más is magával ragadott, valaki, aki minden szépségnek (zenének, a természetnek, a végtelen szeretetnek) a forrása, aki maga az Isten. A dolog talán akkor vett meghatározó fordulatot, mikor középiskolás koromban tagja lettem a Felsőkrisztinavárosi Plébánia kórusának. Tőlük, kórustársaimtól tanultam meg, hogy mennyivel más az élet Istennel. 1999-ben köztük keresztelkedtem meg, következő években Taizé-ben, és azóta sok más közösségben erősödött a hitem. E két vonzalmamhoz híven 2007 óta a Graz-i Egyetem zene- és hittanár szakos hallgatója is vagyok, hogy ilyen módon még szélesebb körben adhassam majd tovább mindaz, ami nekem fontos lett.

Miért Bolívia?

Tizenéves, kezdő keresztény korom óta foglalkoztatott a gondolat, hogy aki kicsit is komolyan veszi a hitét, azt nem hagyhatja hidegen az az ordító igazságtalanság, ami a világban van, hogy csak kényelmes bőrfotelből hallani se akarjunk arról, hogy vannak optimistán úgy nevezett „fejlődő országok”, ahol az emberek hihetetlenül kevésből élnek. Az első picike lépés egy igazságosabb világ felé, hogy az ember egyáltalán tudomást vegyen arról, hogy nem mindenki él olyan kényelmesen, mint mi megszoktuk, és hogy a statisztikán túl embereket lásson meg a számok mögött. Embereket, akik szintén élnek és meghalnak, tudnak ünnepelni, szeretni és gyászolni. Régen foglalkoztatott, hogy egyszer szeretnék saját szememmel belenézni az úgy nevezett 3. világba, ott élni velük, megosztani örömüket, bánatukat, ha tudok, valami kicsit tenni értük, de amit biztosan tudok: szeretnék tanulni tőlük, tapasztalatokat gyűjteni köztük és utána e tapasztalatok birtokában élni a jólléti Európában, szerényen és panasz nélkül. Igen, foglalkoztattak ezek a gondolatok, ugyanakkor a kézen fekvő ellenérv is ott volt mindjárt: „ugyan, mit tudnék én tenni értük, nem tartom magam különösebben gyakorlatiasnak, talpraesettnek, csinálja, akinek tehetsége van hozzá” stb. és így, mint sok minden más nagy tervet, álmot, elraktároztam egy kispolcra agyam hátsó részébe, és nagyjából úgy álltam hozzá, hogy „igen, persze, ha 200 évig élnék, akkor talán ez is beleférne, de hát ez nem különösebben reális” (ahogyan a hátsó agyamban hordoztam azt a vágyat is, hogy egyszer még teológiát is szeretnék tanulni, aztán egyszer csak váratlan hírtelenséggel mégis előre került e gondolat a raktárból, és pár napon belül, még magamhoz sem tértem, már be voltam iratkozva a teológiára… de ez egy másik történet). Szóval ez a hátsó agyamban szunyókáló vágy volt az egyik motivációm.

A másik talán ott kezdődött, mikor 6-7 évvel ez előtt először láttam a „Misszió” című filmet (csak ajánlani tudom mindenkinek, ha érdekel, kölcsön is tudom adni. Info pl. itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/A_misszi%C3%B3 ). Itt hallottam először a Dél-Amerikai jezsuita missziókról, sőt a zenéről, mint a misszió hatékony eszközéről. Ez utóbbit ugyan ekkor még inkább a filmrendező hatásvadász kellékének tudtam be. Egészen addig míg…

…2-3 éve a Graz-i ferences templomban voltam misén, ahol a kitett újságok egyikének címlapján egy indiánlányt láttam meg, csellóval a kezében (lásd mellékelt ábra). Hát ez felkeltette érdeklődésemet, így olvastam a ferences missziós naptárban először egy bőségesebb újságcikket a Dél-Amerikai „zenei misszió” múltjáról és jelenéről. 

 És itt jöjjön egy rövid intermezzo: mit is kell tudni erről a misszióról röviden?

Köztudott, hogy a nagy felfedezések után, a 16-17. században nem csak gyarmatosítók, hanem misszionáriusok is megvetették a lábukat az új földrészeken. Az is köztudott, hogy tevékenységük helyenként inkább volt összhangban a gyarmatosítók érdekeivel, mintsem az Evangéliummal, de most nem a missziók – az egyházellenes hangok befolyásolta közvéleményben így is túlságosan nagy súlyt kapott – hibáira akartam kitérni, hanem a jezsuiták valódi, elvitathatatlan érdemeire. Ezekben a századokban jezsuiták Dél-Amerika szívében olyan úgy nevezett redukciókba gyűjtötték az indián őslakosokat, ahol védve voltak a portugál rabszolga-kereskedők kegyetlenségétől. Ezekben a jezsuiták vezette indián államokban templomokat építettek, az indiánok kezébe hegedűt adtak, és a liturgiát magas színvonalú zenei kultúrával tették ékesebbé. Az indián hagyományok és az Európából hozott kultúrából egy egyedi kultúrötvözet lett mind építészet-képzőművészet, mind a zene terén. Előbbinek mintapéldája a Chiquitos jezsuita missziói, mely 1990 óta a világörökség része (lásd http://whc.unesco.org/en/list/529 sajnos csak angolul). Ennek a több várost magába foglaló missziónak egyike San Miguel, ahova én megyek. Zenei vonatkozásban is egy egyéni úgynevezett „missziós barokk” egyházzene jött létre, saját, részben indián szerzők műveivel az év minden ünnepére. Ezek az indián „mini-államok” persze előbb-utóbb nem volt összeegyeztethetőek a portugál államérdekekkel, így aztán addig zsarolták a jezsuitákat, míg azok a 18. század közepén távozni kényszerültek (lásd fentebb említett film). A jezsuiták távozása után a Guarani indiánok, akikről a film is szól, szétszóródtak. A chiquitos indiánok viszont magmaradtak a redukciókban, és amennyire tudták, még sokáig őrizték a jezsuitáktól rájukhagyott kultúrörökségét. Ma előkerült kéziratok százaiból próbálják rekonstruálni a missziós barokk zenéből ránk maradt műveket, néhány éve gombamód szaporodnak a zeneiskolák, hogy a fiatalok újra megtanulják és ápolják őseik kultúráját. Mivel e kezdeményezés alig néhány éves, gyakorlatilag nincsenek még jól képzett helyi hangszeres tanárok, a kicsit haladóbbak tanítják a kezdőket, és – ahogy Pjotr Navrot, a lengyel zenetudós verbita szerzetes mondja – futótűzként adják tovább a megszerzett tudást.

És hát itt jövök én a képbe, aki minderről olvasott, és persze hogy elfantáziáltam rajta, hogy talán ott hasznossá tehetném magam. Aztán persze ez a gondolat is helyet foglalt azon említett polcon, agyam hátsó részében…

… míg nem bő fél éve el nem kezdtem érezni csellódiplomám közelségét. Ugyanakkor azt a nyomasztó érzést is, hogy másoddiplomám befejezése mily kilátástalan messzeségben van még, és akkor arra jutottam, hogy megérdemlek néhány hónap szabadságot, mielőtt teljes gőzerővel a teológiának szentelném magam. Pár hónapot, amikor kitörök a nagy világba, és valami egészen mást csinálok, mint eddig. Eredeti terv szerint múlt márciusban diplomáztam volna, és a rákövetkező tavasz és nyár lett volna e kiruccanásra szánva. Az egyetemen gyakorlatilag nem sokat veszítettem volna vele, hisz a legtöbb tantárgyat teológián nem tudtam volna keresztfélévben felvenni. De aztán másképp alakult: fél évet csúszott a diploma, így lett a 6 hónapból egy teljes tanév. De most vissza a szabadság gondolatához: el innen! Ekkor előkerült az említett kispolc minden porosodó tervével: elmenni Böjte Csabához, árva gyerekeket gondozni? Vagy Izraelbe egy kibuc-ban önkénteskedni? Vagy Afrikába AIDS-árvák közé? Hát nosza neki az internetnek, elkezdtem nyomozni, milyen lehetőségek vannak. Két megdöbbentő felismerésbe ütköztem nagyon gyorsan: az egyik, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyire kitaposott utakon járok, hisz tömegivel vannak olyan szervezetek, akik pont az olyan fiatalokra várnak, akikben hasonló gondolatok érlelődnek (erről késöbb még bővebben). A másik,  kevésbé örvendetes felismerés, hogy szokásomhoz híven elég naiv voltam, hogy november végén kezdtem keresgélni, miközben március végén már indulni akartam, minderre max. 6 hónapot szánva. A legtöbb szervezet ugyanis legalább egy éves bevetéseket ajánl fel, melyet egy év felkészítés előz meg (rokon lelkek, tanuljatok belőle: legalább egy évvel előbb el kell kezdeni keresni!). Így már-már feladtam a reményt, hogy nagyobb szabású útra indulok, talán néhány hónap kibuc vagy Böjte Csaba árvaház még belefér… mikor…

…azért csak ellátogattam a Graz-i Ferencesekhez, megkérdezvén, hogyan is kerülhetnék kapcsolatba a Dél-Amerikai ferences misszióval, őszintén nem nagyon remélve, hogy bármit is tudjanak kezdeni az én néhány hónapos önfelajánlásommal. De hát kaptam egy e-mail címet, írtam, és láss csodát: csak a Jó Ég tudja hány köztes állómás után 2 hét múlva választ kaptam Michael Heinz-től, egy német származású, a bolíviai San Ignacio-ban szolgáló verbita testvértől, aki közölte, hogy náluk van zeneiskola, zenekar, kórus, és nagyon jól el tudja képzelni, hogy néhány hónapot ott önkénteskedjek. A felkészítésem ügyében vegyem fel a kapcsolatot Mödling-ben (Bécs mellett) az osztrák verbitákkal, és sűrgősen kezdjek el spanyolul tanulni.

Hát így is lett. Így kerültem kapcsolatba a Verbita rend MaZ-Programjával, akik a következő hólapokban alaposan felkészítettek a bevetésre.

Mi is ez a MaZ?

Mint ígértem, erről bővebben itt! MaZ egy német rövidítés: Missionar auf Zeit, magyarra azt hiszem „Missziós Önkéntes Szolgálat”-nak fordítják, bár ez a fogalom, amennyire látom, Magyarországon sajnos még (nem értem miért) nem-igen létezik. Német nyelvterületen szinte minden szerzetes rendnek létezik ilyen programja, melynek célja, hogy segítőkész keresztény fiatalokat készítenek fel és küldenek ki általában egy évre a világ legkülönbözőbb tájaira, ahol az adott rend projektjeiben önkéntes munkát végeznek. A felkészítés szemináriumai alatt összeért MaZ-csapat aztán szétszórva a világban teljesíti szolgálatát, ugyanakkor rendszeres e-mail kapcsolatban hordozzák egymást tanáccsal és imádságban, jóban-rosszban. Általában félidőben a kb. 1000 km-es körzeten belül szolgáló MaZ-ok összejönnek egy hétre kicserélni tapasztalataikat, illetve hazatérés után persze újra találkozik az egész csapat, hálás szívvel, élményekkel megrakva. És aki egyszer „egy időre” misszionárius lett – ahogyan a visszatérők beszámolóiból ki veszem – nem-igen szabadul egy könnyen az ott szerzett élményektől. „Einmal MaZ, immer MaZ” – ahogyan a visszatérők mondják, össze-összejárnak, nosztalgiáznak, illetve élménybeszámolóikkal segítik a következő MaZ-nemzedékek felkészítését. Legtöbbjük későbbi hivatását is erősen meghatározza az idegenben eltöltött év.

Érdeklődő rokonlelkek figyelmébe a következő központi németnyelvű MaZ-honlapot ajánlom:
http://www.missionarin-auf-zeit.de/relaunch/index.php,

illetve konkrétan az osztrák verbiták MaZ-lapja (én velük tartok):

http://www.steyler.at/svd/dcms/sites/svd/oesterreich/maz/index.html