Az ÜNNEP

Ezt a bejegyzést már Graz-ból küldöm. Hogy milyen messze is van már az az egészen más világ, földrajzilag és életstílusban egyaránt? Mennyire nehéz is visszapörgetni, visszahelyezkedni innen a Graz-i teológia könyvtári PC-je elől abba a világba, melyben alig két hete még oly intenzíven készültünk a nagy ünnepre, hogy - na ná – gondolni sem tudtam blogbejegyzések készítésére... Hát szólj nékem múzsa azon nagyon más világról, arról, ahol az emberi kapcsolatok fontosak, ahol az embereknek van idejük egymásra, és jártak kicsik és nagyok nap mint nap a zenekari- és kórus próbákra, sőt, az utolsó napokban naponta többször is, mert az ünnep fontos, és nem hagyjuk egymást cserben.

Ha az önkormányzat nem reklámoz minket, hát nekünk kell kezünkbe venni a dolgot. Növendékeim készítette plakát

Szervezési gondok, megoldások

Előző bejegyzésem még csak úgy csöpögött az aggodalmaktól az ünnepek előtti hetekben: honnan lesz pénz, kaja, matracok a brazíl kórus és egyéb szomszédos zenekaraink magvendégelésere? Talán a legfontosabb, amit meg kellett volna tanulnom ebben az évben, hogyan kell nem aggódni. A végén ugyanis valahogyan mindig megoldódnak a dolgok, és – ahogyan az ősi bölcsesség mondja – "úgy még sosem volt, hogy sehogy sem legyen..." Szóval lett valahogy, sok aggódalom és erőnk feletti erőfeszítések árán ugyan, de végül az ünnep hete minden szempontból fénypontja volt az évnek, és egyben éves San Miguel-i munkámnak méltó záró aktusa.

Vegyük sorra, matracok: írtam, hogy makacsok vagyunk és újrakérvényezzük a San Ignacio-i parancsnogságnál. Plébános úr írt egy szívhez szóló levelet, mitől tábornok úr szíve is megolvadt, és végül nem is akarták elhinni, hogy már csak 15 db matracra van szűkségünk. Egy gonddal kevesebb. Egyébként aztán a 40 tagú kórus is csak 32 tagú lett, 8 szállással kevesebb.
Nos, az önkormányzat – gondolni lehetett – nem mutatkozott hajlandónak, hogy költségvetésünkön felül támogasson minket, és még hálásnak kellett hogy legyünk, hogy az amúgy is nekünk járó összeget folyósítják még az ünnep előtt, hogy legyen miből etetnünk a vendégeket. Legalábbis először ezt ígérték, aztán másnap kiderült, hogy csak a felét tudják kifizetni... Na remek, akkor 3 napig fog enni a brazíl kórus, három napig (a koncertek napjain) pedig koplalni fog... Mindezek a hírek három nappal érkezésük előtt jöttek. Na akkor ment a levél, hogy „igen meghívunk titeket, de nem tudnátok-e beszállni a költségekbe?” Enyhítő körülmény, hogy ezt korábban ők felajánlották, de akkor nem akartuk elfogadni, mondván, ők is állták tavaly minden költségünket.
Kétségtelen, nagyon amatőrök vagyunk, ami a költségvetés kézbentartását illeti. Körbejártuk Amancio-val az önkormányzat minden nagy- és kiskapuját, megoldást keresve az anyagi hiányra, ekkor már szülők is minden követ megmozgattak, mire eszembe jutott, hogy nézzük már át az éves költségvetési tervünket, hogy mit költöttünk és mennyi is van még, és ekkor derült ki (nem akaram elhinni, biztos elnéztem valamit), hogy nincs is baj! Mert igaz, hogy 10.000 Boliviano-t szántunk utazásokra és vendégek fogadására, és igaz, hogy aztán ennek több mint kétszeresére rúgott a számla, csak azt felejtettük el, hogy e közben 6.000 Bs-t terveztünk be húrokra, 15.000 Bs-t új hangszerekre stb. amikre messze nem fogunk ennyit költeni. Magyarul meg lesz az ünnep saját költségvetésből, lesz pénz új tanárra, elég hangszerre, és még kis tartalék is marad váratlan kiadásokra. Szinte szégyellem, hogy miért is vertük az asztalt az önkormányzatnál... A gond már csak az, hogy mikor jutunk hozzá. A vége az lett, hogy az étterem meghitelezte nekünk a bizalmat, hogy a költségek másik felét egy hónap múlva fizeti ki az iskola, mikor lesz miből.
Azért is nagyon hálás vagyok Amancio-nak, hogy mindezen aggodalmakat az ünnepek hetére magára vállalta, én már nem is követtem nyomon részleteiben, hogy mikor és hol eszik a kórus es ki és mikor fogja kifizetni. Az én feladatom a próbák szervezése és lebonyolítása maradt, de mint látni fogjuk, ez épp elég embert megpróbáló feladat volt.

Zenei feladatok

Három nagyszabású koncertre készültünk (szept. 25 Santa Ana, 27 és 28 San Miguel), valamint az ünnepi misére 29-re. Két teljes, komplettül különböző műsorral, 8 különböző együttessel, melyek minden elképzelhető kombinációban együtt is léptek fel, összesen 27 különböző művel (ezekből 23 betanításában részvettem, igaz nagy részüket korábban játszottuk már, de csak kézben kellett tartani). Először is kezdjük saját házunk táján: a zeneiskolánk haladó zenekara, nagy kórusa, továbbá kezdő hangszereseink, és ugyan ezen gyerekekből álló gyerekkórusunk. Aztán jön Jeferson kórusa Brazíliából, 27-re San Ignacio-i San Francisco zeneiskola zenekara és kórusa, valamint 28-ra Santa Ana igen népes zenekara. Mindezek betanítása, koordinálása, próbatervük összeállítása önmagában is épp elég. Le is vontam a tanulságot: nekem is vannak korlátaim, nem csak az említett együtteseknek, és ezt legközelebb jobb előre megfontolni, mert kapkodással, idegeskedéssel senki sem jár jól. Minden képpen alapos erőpróba volt, de utólag visszanézve tényleg mondhatom: megoldottuk, helyt álltunk, és egyetlen darab miatt sem kellett szégyelnkeznünk, mind büszkén vállalhatjuk őket, ahogyan elhangzottak San Miguel missziós templomában.

De elejébe szaladtam a dolgoknak. Szeptember 24-én szombaton vártuk Jeferson-t és kórusát. Vártuk őket egész nap, hisz 10 órára terveztek érkezni, és már már terjengtek a minden féle feltevések a faluban, vajon mi lehet, vajon elindultak-, jönnek-e egaltalán, hisz – talán ez európai fejjel a 21. Században furcsa – napok óta semmi kommunikációs csatorna nem működött köztünk...
Délutánra már a két kórus közös próbája volt tervezve, mely csak San Miguel-i kóruspróba lett, és már már terveztük, hogy nekünk kell megennünk a Brazílok vacsoráját, mikor egyszer csak jött a hírvivő este fél hatkor: MEGJÖTTEK!!!
Hála Istennek! Futótűzként terjedt a hír a városban: szaladtak a zenekarosok, kórustamok a főtérre, örömkönnyek közt fogadva a régen látott ismerősöket. Istenem, de jó volt látni az örömet! A sok hét aggódalom, szervezési gondok után, hogy mennyire elevenek még a tavaly kötött barátságok, mekkora örömet jelent a viszontlátás!     

Másnap (szept. 25, vasárnap) aztán már utaztunk is Santa Ana-ba, ahol az ottani zenekarral, valamint a brazil kórussal lesz közös koncertünk. Négy együttes, egy nap áll rendelkezésre, hogy összegyúrjuk őket. Na most légy észnél! Szépen meg is terveztük: Eduardo (a Santa Ana-i zenekar vezetője) próbál a két zenekarral, Jeferson a két kórussal, én meg rohangálok ide-oda, hogy minden rendben van-e. A zenekar részéről rendben is van a dolog: Eduardo szépen meg is skáláztatta őket, alaposan, Santa Ana módra (vagyik mint a vadállatok), majd jön a műsor: két helyi szonáta tétel, a Yeyuyi (egy Guarayos indian népdalfeldolgozás) valamint Purcell: rondó.

Egyesített zenekari próba Santa Ana-ban

A párhuzamos kóruspróba viszont csak rám maradt, mivel Jeferson és kórusa csak nem érkezett meg. No képzeljétek: most meg a brazilok csili-vili szuper-busza döglött be! Eleve egy órával tovább aludtak, hisz ki kell aludni a tegnapi fárasztó utat, aztán improvizálni kellett egy pót-buszt, majd pedig egy kidőlt fa miatt kerülőben, San Rafael-on keresztül kellett jönniük. Eredmény: 9 helyett 12 van, mire megérkeznek Santa Ana-ba. A délelőtti próbáról ennyit, megyünk ebédelni. (Nyugi Géza, csigavér! Végy példát a helyiekről: valahogy mindig van, és sosincs úgy hogy sehogy se legyen...)
Brazil ifjak csak nem szokják meg a chicha-t, pedig mást nem kapnak az ebédhez inni. Már-már kókadoznak a szomjúságtól, mikor Vanni (egyik leghűségesebb anyuka) visszatér egy gyors Coca-Cola-beszerző hadjáratból. Üdvrivalgásban törnek ki a puhány, globalizált brazil ifjak, és sorban állnak egy-egy dl fekete löttyért... Ez alatt Jeferzonnal újra tervezés, délutáni próba beosztása...

Jeferson beénekelteti az egyesített kórust

Minden darabra 15 perc...

Délután aztán pereg a próba, minden perc be van osztva, jut is minden darabra vagy 15 perc (első és utolsó próba a brazilokkal). Mint kiderült, a Santa Ana-zenekar, mondhatni nem készült fel a két darabból, melyeket a Brazil kórussal játszaniuk kellett volna (hozzá teszem, nem csak az ő hibájuk: voltak szervezési malőrök, kommunikációs gyengeségek, hogy akkor mit ki játsszon). Mikor beléptem, az első hegedű E, a zenekar többi része D-dúrban játszotta a Händel "Lascia ch'io pianga" kíséretét, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a másik kottát kéne elővenni... Többi darabon is érződik a közös próbák hiánya, de lement az esti koncert, többé-kevésbé sikeresen, a darabok átestek a keresztvízen, annál jobb lesz három nappal később San Miguel-ben.  
Éjfél volt, mire San Miguel-be ért a fáradt zenekar/kórus.
Szusszanunk egyet, aztán indul a készülődés a keddi nagyszabású koncertre, ezúttal a San Ignacio-i "Paz y Bien" zenekarral és kórussal. Mondanom sem kell, a dolog ezúttal is úgy kezdődött, hogy a vendégzenekar késett. Mikor pedig hangolni kezdenénk, megszólalnak a hangszórón a szintetizátor duc-duc kísérete: a "ministerio de música" szintén éppen most akar készülni az ünnepi misére. Na hát erről bizony szó sem lehet! Osztom ki nekik erélyesen: ma is, holnap is MI próbálunk a templomban, ez hónapok óta fix! (Ők persze sosem egyeztetnek senkivel, csak megjelennek, és csodálkoznak, ha nem megy.)  A próba  hála Istennek , gördülékenyen ment, hisz júliusban játszottunk már együtt, és nem felejtettünk semmit. A közös programot zeneiskolánk  kezdőinek műsora előzte meg, kik a haladókkal együtt 45 fős, kizárólag San Miguel-i zenekart alkottak, és játszottak "Gólya-nótát", "Lánc-lánc, eszterlánc"-ot, valamint egy Creeple-creek nevű ír népzene-átiratot. Most először játszhattak mind együtt, hála a San Ignac-iaknak, akik kölcsön adtak néhány hegedűt erre a célra.

Kerzők és haladók: ez itt mind a zeneiskolánk növendéke!

A nagyok műsora nagyrészt egyezett a Július 28-ival: az egyesített zenekar Charpantie: Te Deum-ot, Elgar: Pomp and Circumstances-indulót, Verdi: Aida-indulót valamint Brahms: 5. magyar táncot játszik.

Egyesített zenekar: San Miguel & San Ignacio-i "Paz y Bien" zenekar

Az ezúttal kibővült gyermekkar pedig mind fújja a "Brujas y Hadas"-t, "Pintame Bolivia"-t, a , a nagyobbak a Maquerule-t és végül mind együtt, brazilokkal is kiegészítve a Beethoven Örömódát.

Örömóda-kórus főpróba

És ezzel már meg is érkeztünk a másnapi koncerthez, de ez már egy másik történet. Két a capella műsorszámmal bemutatkozott a brazil kórus is, mintegy reklámként a másnapi koncerthez, ahol aztán zenekarunkkal együtt szerepeltek.
Egyenlőre beszéljenek a képek, folyt. köv.
Búcsúzóul ajánlom a következő linket, egy kis San Miguel hangulat, ezzel csalogatták a turistákat az ünnepre: http://www.youtube.com/watch?v=BdEHt3ABOQA

Egyesített kórus: San Miguel & Brazil 

Santa Ana & San Miguel zenekar Eduardo-val az élen

Búcsúzóul ajánlom a következő linket, egy kis San Miguel hangulat, ezzel csalogatták a turistákat az ünnepre: http://www.youtube.com/watch?v=BdEHt3ABOQA
Majd még erről is mesélek többet!

Cilike utazása, avagy egyszemélyes kalandozás Bolíviában Cili módra

Íme a megkésett, de talán meg nem kopott beszámoló. Jó volt írni, remélem olvasni is az lesz:

Györgyivel a San Miguelben töltött utolsó két napon nem egy feszültséggel teli beszélgetést folytattunk. Nem tudom, ő hogy élte meg, nekem eleinte nem volt könnyű, aztán ahogy mérlegeltem, kialakult bennem az elhatározás: én minél többet szeretnék látni Bolíviából, ha egyedül, hát egyedül. Közben kiderült lassan az is, hogy Cochabambáig mehetek a német MaZ lányokkal együtt (egy biztosíték), ott pedig szívesen látnak az atyák, így megnyugtatóan biztonságos szállásom is lesz – nem beszélve arról, hogy az atyákon keresztül telefonon is elérhető lehetek, mert amúgy a mobilom nem használható. Izgulni izgultam, de kíváncsibb és elszántabb voltam, semhogy ez befolyásoljon.

Vasárnap este tehát elköszöntünk egymástól és elindultam Cochabambába. Az utat Santa Cruzi átszállással gyakorlatilag egyhuzamban tettük meg, ami meglehetősen megviselt, mert éppen hasmenéssel is küzdöttem. Mire hétfő este megéreztünk az atyákhoz (akkor már jó egy napja nem ettem), már alig vártam, hogy egy biztonságos, tiszta helyen lehessek. Olyan jó volt megérkezni! Nem véletlen, hogy Bolíviában Cochabamba vált leginkább az „otthonommá”.

Éppen ott volt Niko is, az osztrák atya, akivel aznap este és másnap is sokat beszélgettem. Vele beszélgetve alakult ki a végleges terv: Potosí, Salar de Uyuni és Sucre a cél, közben az éjszakákat pedig eltölthetem a buszon is. Nagyon hálás vagyok neki a bíztatásért, amit kaptam!

Kedd este padre Wigner intelmeit követően (melyek egy részétől igazából idegesebb lettem mint voltam, de megnyugtatott, hogy olyan nagy szeretettel gondoskodik rólam) indultam. Ő kísért ki a buszhoz és ellátott a magasföldön feltétlen szükséges coca levelekkel.

Az éjszaka a buszon gyorsan és jól telt, hajnali fél hétkor már Potosíban voltam. Alig vártam, hogy kinyissanak az irodák és megvehessem a jegyet Uyuniba. Kiderült, hogy a jegyet az un. Exterminalon kaphatom meg, onnan indulnak a buszom is a sósivataghoz. Végül háromszor jártam körbe kívül-belül az épületet, mire rájöttem, hogy az Exterminal nem a buszpályaudvar egy külső részét jelenti, ahogy én naivan elemezve gondoltam, hanem a régi pályaudvar épületét a városban. Fél kilencre végül meg is lett a jegy és siettem be a központba a mikrobusszal.

Potosí bányászváros, 4060 m magasan fekszik az Andokban – ez a világon a második legmagasabban fekvő város. Hegyük, a Cerro Rico szolgáltatta az ezüstöt, ma pedig ezüst és ón kitermelése zajlik. Potosí nagyon jellegzetes város. Utcái szűkek, éppen elfér benne a mikrobusz és egy-egy gyalogos a két szélen (feltéve, hogy nincs cukorkaárus a járdán). Sajnos, bár ilyen magasan fekszik, a rengeteg hegymenetben erőlködő mikro miatt alig lehet levegőt kapni. A házak egy-két emeletesek, aprók, gyönyörű fafaragásos, üvegezett erkélyekkel. A sok-sok templom mind más: van jellegzetes narancssárgás színű, „lapos tornyú” háromharangos, van kőből épült, magas tornyú, van kupolás…

A főtérhez közel emelkedik a királyi pénzverde impozáns épülete, amiben történeti múzeumot alakítottak ki. Már a főtérre érkezésemkor feltűnt, hogy kb. 20 percenkét valami durran. Nem tudtuk mi ez, míg a múzeumi idegenvezető vállat vonva el nem magyarázta: „Ja, ez bányászváros. A bányászok tüntetnek, ezért robbantgatnak a téren.”

Potosi és a Cerro Rico a katedrális tornyából

Másodiknak a katedráisba tértem be. A toronyból gyönyörű kilátás nyílik a városra. Érdekes volt az is, hogy az öt hatalmas harang mindegyike tehénbőrből hasított (szőrös) szíjjakkal van a gerendákhoz kötözve. A templom belseje, felújítás címén - ízekre volt szedve, de önjelölt quechua idegenvezetőnk így is mindent megmutatott. Azok, akikkel együtt jöttünk le a toronyból szépen lassan elpárologtak, végül egy Argentin és egy Brazil lánnyal hármasban maradtunk ott. Alig bírtunk elszabadulni. Aztán, ha már így megismerkedtünk, együtt folytattuk a városnézést is.

Estére nem maradt apró pénzem, és nem találtam pénzváltót, így Wigner atyát emlegetve gyalog igyekeztem a turisták által nem igen járt utcákon az Exterminalhoz. A buszom csak kilenckor indult, de fél hétkor már ott vártam, sötétedés után nem szívesen tettem volna meg ezt az utat és el is fáradtam kellőképpen. Így legalább volt időm töprengeni, mit fogok csinálni Uyuniban éjjel egy órától reggelig. Az derült ki ugyanis, hogy a buszút mindössze négy órás.

Már kellőképp ideges voltam, pláne, mikor megláttam, hogy csupa kolja nénivel fogok együtt utazni! Nem volt túl bizalomgerjesztő a helyzet. Egyetlen fiatal lány várt rajtam kívül, és lám, éppen egymás mellé szólt a jegyünk! Próbáltunk beszélgetni is. Elmagyaráztam neki, amennyire spanyol szavaimmal és kézzel, lábbal, mimikával tudtam, milyen ideges vagyok az éjjel miatt. Mikor megértette végre rám mosolygott: „O, tranquillo!” Elmondta, hogy a busz úgysem megy tovább reggelig, így aki akar, reggelig aludhat a buszban. Puff, a nagy kő leesett a szívemről! Ilyen a Gondviselés! Nagyon hideg volt éjjel, kint fagyott, de hálózsákom volt és a buszban lehettem, nem az utcán (mert Uyuniban még pályaudvar sincs).

Uyuni olyan, mint a westernfilmek elhagyatott, szürke, lapos, szélfútta városai, csak hideg van, laknak benne és betonból épült. Maga a város ennél több érdekességet nem nyújt, de innen indulnak a túrák a Salar de Uyuniba. Ez a sósivatag egy hatalmas sós tó, a Minchin tó kiszáradása után maradt az Altiplanon, kiterjedése 10538 km². Én az idő szűke miatt egy egynapos túrát választottam, ami a sivatag közepén lévő kaktuszokkal teli szigetre visz el, majd vissza.



Űrkutatók a sósivatagban... (sókristályt gyűjtünk)



A sivatag gyönyörű! Hóhoz egyáltalán nem hasonlító fehérség körbe mindenütt, amerre a szem ellát, a távolban pedig magas hegycsúcsok. A só többféle érdekes formában szilárdul meg (pl. ötszögletes nagy foltok), és több helyen kevés víz is van rajta, ami távolról nézve visszatükrözi a hegyeket. A ki sziget kb. egy óra alatt teljesen bejárható. Egy jellegzetes, igen lassan növő (100 év alatt 1 m), oszlopforma kaktusz nő meg rajta, valamint néhány lámát is lehet látni. Ennek a kaktusznak, mikor elhal, érdekes, lyukacsos mintázatú fája is marad.

Itt rengeteg a turista, és a különböző túraszervező irodák nagy tapasztalattal irányítják őket. A kirándulásokon ételről is gondoskodnak (méghozzá előre megkérdezik, ki vegetáriánus vagy allergiás!), így aztán jót piknikeztünk a szigeten. Hazafelé – nem kis bosszúságomra – jó egy órát töltöttünk perspektívafotók készítésével. Valahogy soha nem tudtam megérteni, mi a jó abban, hogy egy látszólag embernagyságú nutellás üveget ölelgessek, vagy egy óriás gumidinoszaurusz elől meneküljek. Egy velünk utazó belga házaspár direkt erre készülve a következő kellékeket cipelte magával: egy üveg nutella, egy doboz Pringle’s chips, egy babkonzerv, egy narancssárga, egy kék és egy lila gumidínó.

Itt ismerkedtem meg egy nagyon kedves fiatal párral. A srác bolíviai (közelebbről aymar), a lány pedig német. Kilenc éve élnek már együtt Németországban és most másodszor tudtak hazajönni. Sandra azt mesélte, már tud spanyolul, de szeretne megtanulni aymár nyelven is, mert a családban mindenki ezt beszéli. Velük vacsoráztam és együtt vártuk a buszt. Vártuk, vártuk, de az enyém nem jött. Végül megkérdeztük, ill. kedvesen megkérdezték nekem. Még éppen időben derült ki, hogy nem onnan indul, ahonnan kellett volna neki.

Egész egyedül töltött utam alatt ez a buszozás volt a legrosszabb. Folyamatos hideg huzat volt, alig tudtam aludni. Előre tudtam, hogy Potosíban éjjel át kell majd szállnom, de a jegy megvolt, nem aggódtam nagyon (ettől már nem). Pedig lehetett volna. Potosíban szólt a jegyszedő srác, hogy csak hajnalban indulunk tovább, addig maradhatunk a buszon. Kb. nyolcan maradtunk is, próbáltunk küzdeni a hideg ellen, ahogy lehetett. Hajnali fél ötkor egyszer csak kiabálva berontott a buszos srác és közölte, a busz nem megy tovább, vagy fizetünk, vagy mehetünk taxival. Szerencsémre volt ott két spanyolul jól beszélő, és megfelelően vehemens lány, de fél óra kiabálás után ők is feladták és leszálltunk. Két helybéli elment, így maradtunk négyen egy brazil sráccal. Az én holmim nálam volt, az övék azonban a busz gyomrában, aminek a kulcs a sofőrnél pihent. A srác dühösen kocsiba pattant és elviharzott, hogy hozza a kulcsot. Megfordult a fejemben, hogy nem látjuk többet, de visszatért. Kellően ordítozva és a buszt rugdosva kidobálta a csomagokat, majd intett, hogy kövessük. Nem egészen értettem a helyzetet, (a többiek sem), de jobb volt együtt maradni. Végül a következő utcasarkon leintett egy közeledő buszt, amivel ráfizetés nélkül eljuthattunk Sucréba. Azóta sem tudom, mi szállta meg, hogy ezt elintézte, de a spanyol lányoknak igen hálás vagyok.

Sucréba, a fővárosba öröm volt megérkezni. Világos volt, sütött a nap és az eddigiekhez képest valóságos hőség fogadott (leereszkedtünk 2750 m-re). Maga a város is, csupa fehér házával és kovácsoltvas erkélyeivel mediterrán jellegű. Az általam látott városok kötött Sucre a legeurópaibb. Az emberek műveltebbek, kulturáltabbak (a mi fogalmaink szerint), az autók között is több a modern. Ez volt az egyetlen hely, ahol gyalogátkelőnél lámpával találkoztam – bár ez nem sokat segített a helyzeten.

Sucre főterén található az ország büszkesége, a Casa de la Libertad, a Függetlenség Háza. Itt robbant ki 1809-ben az első spanyolok ellenei felkelés és itt kiáltották ki Bolívia függetlenségét 1825 augusztus 6-án. Ennek megfelelően a belső udvaros épület földszintjén, a tanácsteremben Simon Bolivar (Bolívia első neve República de Bolivar volt) képe függ és itt őrzik a függetlenséggel kapcsolatos összes fontos dokumentumot. Itt hallottam először arról is, milyen sokat vesztett mára Bolívia egykor területéből – főleg a Chiléhez került óceánparti részt fájlalják azóta is.

Azért európaisága ellenére Sucre is teljesen bolíviai. Az egyik legszebb, la Merced templomban az aranyozott barokk oltárok sora fölött a nap süt be lassan a tetőn, de addig is a templomi csilláron sorakozó spirális energiatakarékos égők segítik a turistákat. Egy másik helyen, egy kolostorban pedig - jellemző módon - „spontán elrendezett” kiállításra akadtam. Szép rési szekrényekben selyemmel és arannyal hímzett miseruhák porosodtak giccses festmények és indiánnak öltöztetett próbababák társaságában. A kiállított tárgyak között szereplő szódásüveg fényképezésekor rám szóltak, de a templom karzatának gyönyörű barokk faragásait annyit fotózhattam, amennyit akartam.

Aznap estére végképp elfáradtam. A hidegtől és levegőtől a karjaim teljesen kiszáradtak, és fehérlettek a hámló bőrtől, a kezem kirepedt, és a lábaim is sajogtak. Így aztán estefelé, míg a buszra vártam, egyidős házaspártól vettem három féle péksüteményt, leültem egy kis téren és azokat eszegetve csak figyeltem a járókelőket.

Ház belső udvara Sucréban

A busz ezúttal baj nélkül megérkezett Cochabambába. A pályaudvarról felhívtam Wigner atyát (érdekes beszélgetés volt, ő ugyanis nem beszél, csak spanyolul), mert a lelkemre kötötte, hogy mielőtt taxiba szállnék, telefonáljak – így legalább tudni fogja, hogy elraboltak, ha hiába vár… Szerencsétlenségemre, hiába volt leírva a cím, a taxis nem oda vitt, ahova kellett volna. Ugyan abban a hosszú utcában két ház is tartozik a verbitákhoz, de ezt már nem tudtam megmondani a sofőrnek, sem azt, merre van a másik, ami nekem kell, csak azt, hogy ez nem az. Áldott szerencsémre a taxis olyan rendes volt, hogy saját telefonjáról felhívta az atyát és közölte vele (ezt kb. értettem), hogy itt ül az autójában egy lány, akinek fogalma sincs, hogy hova akar menni és nem képes spanyolul beszélni, már most hova menjen. Hát így kerültem újra „haza” egy nagyon szép, izgalmas és nagyon fárasztó kaland végére.

Ma is azt gondolom, ha megint egyedül kellene mennem, akkor is elmennék, mert érdemes volt. Az őrangyalaimnak és annak a sok-sok embernek, akik tudom, hogy imádkoztak értem ezalatt, nagyon hálás vagyok, mert nem kis munkát adtam nekik, azt hiszem.

Utolsó hetek...

...melyek egyenlőre távol sem a búcsúzásról, az elmúlt év lecsengéséről szól, hanem nagy-nagy hajtásról még a célegyenesben!

Szeptember első hetét Chochis-ban töltöttem, egy gyönyörű faluban, a lelkigyakorlatozók Chiquitan paradicsomában, kihasználva, hogy van egy nyugisabb hetem, és itt, közelebb a Mindenhatóhoz gondolatban ráhangolódni, hogy lassan ez az önkéntes év is véget ér. Összegyűjteve egy hosszú-hosszú listát, hogy mi mindenért adhatok hálát. Hihetetlen mennyit gazdagodtam és mennyi szeretetben, megbecsülésben volt részem kollégák, gyerekek, fiatalok, szülők részéről! Hogy mi mindent tudtam megvalósítani, és persze összegyűlt egy másik tekintélyes lista azokból a dolgokból is, melyekre nem maradt elég idő, illetve mire van még esélyem, hogy pótoljam a hátralévő hetek alatt.

Innen aztán Santa Cruz-on át kerülőben tértem vissza San Miguel-be. Szerencsésen vettem egy új csellót az iskolának, jobb, hogy ezt még én intézhettel.

Itt aztán már vártak nagyon, fejest ugrottunk az előkészületekbe.

Szeptember 29-e Szent Mihály arkangyal napja, erre az ünnepségre, az év legnagyobb eseményére készülünk. Már sok hónappal ez előtt meghívtuk Brazíliából Jefersont és ifjúsági kórusát, kiknél önkéntességem első időszakában, karácsony előtt vendégeskedtünk. Immáron nagyon ideje viszonoznunk meghívásukat. Rég óta készülünk egy közös szereplésre a régi testvérekkel, Santa Ana zenekarával is, őket is erre az ünnepre hívtuk meg. És végül, mi után nem akármilyen koncertet adtunk július 28-an, San Ignacio-i faluünnep előtt a Ferences zeneiskola zenekarával és kórusával, há kár lenne nem újra bemutatni a már kész műsort San Miguel-ben is... Szóval nagyot álmodtunk: két este, két nagyszabású koncert, a saját iskolánk összes növendékén túl (kb. 80-an vagyunk zenekarral, kezdőkkel, gyerek- és felnőttkórussal), további két zenekar és két kórus részvételével. Ez persze komoly kihívás minden résztvevő számára, zeneileg, szervezésileg, de főként anyagilag! Sajnos enyhén elszámoltuk magunkat. A fesztiváli szereplésünk, utazásunk (beleértve a busz lerobbanásával járó plusz költségeket) enyhén többe került, mint számoltunk. Az említett együtteseket már meg hívtuk, lemondani bajos lenne, benne vagyunk a cssi szereplunkat. A fesztivarral, kezdndolatban rőben. Ha az önkormányzat nem segít ki minket (ez jövő héten derül ki), és minden költséget a zeneiskolának kell állnija, akkor bizony biztosan nem lesz pénz harmadik tanárra, akinek a helyemre kéne jönnije mikor én elrepülök. (Persze egyenlőre tanár sincs kilátásban, nem csak pénz.)

És nem csak a pénz a hiánycikk, de a szervezésben is akad még miért izgulni. Meg kell hogy mondjam, a szülők nem túl segítőkészek, ha meg kéne fogni a dolgok végét, nekünk pedig nincsen kapacitásunk minden vendégeink elszállásolásával kapcsolatos gondot a vállunkra venni. Eleinte úgy gondoltuk, hogy majd jönnek az anyukák főzni a vendégekre, mi meg álljuk az alapanyagok költségét, de erre semki sem akadt jelentkező. Rendben, gondoltuk, akkor fizessék ki, és alkalmazunk egy szakácsot. Aztán a szakács, akivel egy hónapja berszéltünk, most a héten visszamondta, hogy ennyiért nem vállalja, és most már többért sem... Szóval a vége az, hogy étteremben kell etetnünk őket, ami persze drágább. De ez még nem minden, mert egy hét múlva érkezik a 40 fős kórus, de még azt sem tudjuk min fognak aludni. Az önkormányzatnak voltak szivacsai, melyeket ilyen célokra kölcsön lehetne venni, de egy tüntetés alkalmával azokat elégették. A szülők itt is meglehetősen passzívak, hogy matracokat hozzanak. Próbálunk kölcsön venni laktanyától San Ignacio-ból, igaz egyszer már visszautasították a kérelmünket, de hát makacsok vagyunk, és mégegyszer kérvényezzük... Ha még szivacsokat is vennünk kell a végén, akkor idén már nem lesz minden kezdőnek saját hangszere sem.   

Hát ilyenekkel idegesítem magam mostanában, meg azzal, hogy továbbra sincs netünk, így a brazílokkal való kommunikáció is kissé bajos. Nagyon kellene a zeneiskolának egy megbízható titkár, aki minde ilyen szar ügyeket a kezébe vesz, mert ha ezeket is nekünk kell intézni, az a tanítás rovására megy.

Egyébként zeneileg minden nagyjából rendben megy, sok új darab minden szinten, észnél kell lennünk, hogy elkészüljünk, de nagyjából mennek a dolgok rendben. A kórus is szépen gyarapszik tovább, létszámban és teljesítőképességben egyaránt. Aggódtam, hogy sokan csak utazni jöttek, és az út után újra visszaesik a létszám, de nem. Jönnek, és hozzák az új tagokat, az ismerősök ismerőseit! A héten belekezdtünk a San Miguel napi misébe, a műbe, melyet Jezsuita őseink extra nekünk, San Miguel kórusára hagyták ránk. Igaz, hosszú és nehéz, de legalább egy Kyrie tételt azért csak összehozunk az ünnepre. A többi tételt sajnos már másra kell hogy hagyjam, hogy betanítsa... és egyenlőre nincsen kilátásban ez a bizonyos „más”. És a kórus gyarapszik, és élni akar, de nem tudom életképes lesz-e, ha én nem leszek itt...

Hát most itt tartunk. Aztán hogy hogyan is sikerülnek az ünnepi koncertek, azt lehet, hogy már csak Graz-ból fogom megírni...

Felfedezőúton Györgyivel, Cilivel... San Ignacio, Cochabamba, La Paz, Titicaca-tó

A következő bejegyzés egy jó hónapja vár rá, hogy feltöltsem, folytatása a korábbi levélnek Györgyi és Cili látogatásáról. Reményeim szerint az érintett résztvevők is hozzászólnak majd. 

Íme:

Szóval menni, vagy maradni? A döntés megszületett: Cili – kihasználva, hogy a dörzsölt, helyi ismeretekkel rendelkező német lányok Cochabambáig elkísérik – az utazás mellett döntött, hogy aztán Cochabambából egyedül megjárja Sucre-t, Potosit, sőt, belekóstoljon egy kicsit a sósivataba is. De erről inkább számoljon be ő maga. Én most visszatérek San Ignacio-ba, ahol Györgyivel elbúcsúztattuk vendégeinket, és a testvéreknél töltöttük az éjszakát.

kilátás a dombról: San Ignacio

Másnap aztán motortaxival kizarándokoltunk egy közeli dombra, hogy onnan megcsodáljuk a kilátást, majd este Miguel testvérrel együtt felkerekedtünk Santa Ana felé, ahol püspök híján Miguel testvér bérmálta meg a helyi ifjakat a faluünnep (Anna-nap) előestéjén. Györgyivel maradtunk hát másnapra, hogy egy faluünnepet is lássunk egyszer, itt Santa Ana-ban, a Chiquito missziók legkissebbikében, ahol a hagyományok még a legelevenebben élnek, ahol a zeneiskola ifjai együtt húzzák a nótát a vénekkel.

Együtt húzza fiatal és öreg

Györgyi: Leírhatatlan élmény egy ilyen ünnep, látni az elevenen élő hagyományokat a maga maskaráiban, hiedelmeivel, zenebonájával - ahol ki-ki fújja a maga nótáját, persze anélkül, hogy a lehető legkisebb mértékben is zavartatná magát az 5 m-rel arrább teljesen más ritmusban és tonalitásban játszó másik csapattól; na meg hogy a fuvolát ki jobbra ki meg balra tartotta :). Igaz, Európában is többfele szokás, mégis itt láttam először bottáncot - persze azt nagyon el tudom képzelni, hogy felénk nem az 5-10 éves fiúk járják, mint Santa Ana-ban.

ünnepi körmenet

Géza: Kedd estére aztán ismét San Ignacio-ban kellett lennünk, hogy fogadjuk érkező zenekarunkat, kórusunkat, hogy felkészüljünk a következő nagy eseményre, a Szent-Ignác-napi ünnepségekre. A helyi közlekedés hiányosságából adódóan végül csak autóstoppal sikerült visszajutni Santa Anából, egy – egyébként spanyol származású – fakereskedő jóvoltából, aki abból kiindulva, hogy minden fehérember rasszista, alapos fejmosást tartott nekünk út közben, hogy itt mindent a helyi indigén lakosok csináltak, nem a jezsuiták, mint azt hangoztatni szokták, és pusziljuk meg az ő indigén munkatársa kacsóját, mert az ő munkájának gyümölcse, hogy most légkondicionált terepjáróval robogunk San Ignacio felé...

Alig egy órával értünk a Ferences parókiára a zenekar előtt. Amancio öt évet öregedett az elmúlt két napon, mikor magára hagytam az összes nebulóval, az út lebonyolításával, de szerencsésen megérkezett, 35 ujjongó San Miguel-i növendékünkkel együtt.
Gy: Nem gondoltam volna, amikor elbúcsuztunk a St Miguel-i gyerekseregtől, hogy ennyire a szívükbe zártak. Megláttak a buszról, és nyomás az új "profe" (tanár), csak úgy csimpaszkodtak a nyakamban, s újabb elbúcsúzásunkig el se akartak ereszteni. Àmikor éppen nem fotós szerepemben foglalatoskodtam - na ez is tetszett ám nekik, ennyi fotó egy nap alatt még egy profi fotósnak is sok lenne - órákig a közeli vásárban lógtunk.

Készül az ebéd

Tanári tanácskozás

Hófehérke és a 7(+1) törpe, avagy Györgyi rajongótábora

G: Itt aztán két napig élveztük a testvérzeneiskola vendégszeretetét. Szülők főztek ránk, és tényleg nem lehet panaszunk, jól tartottak minket! (Ha csak feleennyire lennének segítőkészek a San Miguel-i szülők is... mert hogy mikor szülői értekezleten segítséget kértünk, hogy ki fog gondoskodni a szeptemberben érkező brazíl kórus jólétéről, bizony csend volt, egy szál jelentkező sem akadt.)

reggeli a "Paz y Bien" zeneiskolában

életkép

Egy közös mise, majd vacsora után elfoglaltuk szálláshelyünktet (tantermek, matracok).

Más nap aztán próbáltunk reggeltől estig. A két zeneiskola egyesített zenekarával – mely így meghaladta a 40 fős létszámot – Brahms magyar táncot, Elgar „Pomp & Circumstance” indulót, Charpantier Te Deum-ot és Verdi Aida indulót, az egyesített gyerekkórussal (szintén úgy 50 gyerek) egy „Brujas y Hadas” című boszorkányságot, Beethoven örömódáját, valamint ápoltuk hazafias öntudatukat egy „Pintame Bolívia” című dallal.

Főpróba

Brujas y Hadas 

Pintame Bolivia

Örömóda

A nagyok kórusával pedig készült a „Maquerule” nevezetű columbiai könnyedebb opusz.

Gy: Gigantikus méretek nem csak a St Ignacio-i templom részéről: Jól nézett ki az 50 fős kórus, hozzá a bolíviai zászló lengetése, s mindez St Ignác "felügyelete alatt". 
G: Júli 28-án délelőtt aztán már a katedrálisban főpróbáltunk, ahol aztán az esti nagysikerű koncert is volt.

Másnap reggel aztán elváltak útjaink: a zenekar/kórus felkerekedett újra San Miguel felé, míg én Györgyivel ellenkező irányba: irány a másik Bolívia, az Andok fennsíkja!

Út közben azonban tettünk egy látogatást Concepcion-ban, a Chiquito Zenei Archívumban, ahol kihasználva a zárásig rendelkezésünkre álló másfél órát Györgyivel végigtanulmányoztuk a gyűjtemény katalógusát, kijegyzetelve néhány érdekességet. A kéziratokra már nem maradt idő.

Concepcion

Gy: Sajnos... Igazán érdekelt volna, mennyire rágták össze az idő vasfogának hívott egerek a chiquito zenei csemegéket, amikből Piotr Nawrotnak köszönhetően pár nappal később általa kiegészített verziót is kaptunk! Szóval igyekszünk az ottani zenét hazatérésünk után sem csupán az emlékezetünkben őrizni. Akinek kedve van efféle zenéléshez, szívesen látjuk köreinkben.

G: Santa Cruz-ban aztán elintéztem végre a repülőjegyemet október 5-re Londonból Graz-ba, majd a testvéreknél ebédeltünk, és töltöttük a délutánt. Este aztán buszra ültünk: irány Cochabamba.

Reggel aztán már csöngettünk a cochabambai tesók kapuján. Ekkorra – hála Istennek – Cili is megkerült egyéni felfedezőútjáról, hogy innen közösen folytassuk utunkat. A vasárnapot és a hétfő délelőttöt itt töltöttük Cochabamba-ban, akklimatizálódva a magassághoz (2500 m), mielőtt továbbállnánk magasabbra. Itt meglátogattuk Krisztust a hegy tetején, no meg csengő-bongó-pengő kaktuszait... A „Cancha”-ra (piac) aztán igen kevés idő maradt, hogy bevásároljuk a szükséges csecse-becséket. 

Hát ő lenne a Krisztus...

ez pedig Cili, és Krisztus csengő-bongó kaktusza

a kaktusz-duó

Lefelé a Krisztus-dombról

Szerencsénkre Gonzalo, a verbita könyvkiadó munkatársa éppen ekkor készült La Paz-ba egy könyvkiállításra, így mi sem egyszerűbb: magával vitt minket autójával és temérdek könyvével. (Gonzalo spanyol származású, 7 éve dolgozik önkéntesként a verbitákkal, Peruban majd Bolíviában, korábban utcagyerekekkel, most a könyvkiadóban, mindenki testvérnek hiszi már.) Kietlen hegyek, más és más színű kőzetek közt emelkedtünk egyre magasabbra, míg aztán megérkeztünk az „Altiplano”-ra, a kietlen, szürke 4000 méteres fennsíkra. Út közben el-elnótáztunk, illetve  – mikor már feljött – elfilóztunk a Hold pályájának rejtelmeiről a világ déli felén.

út közben a fennsík felé

útunk legmagasabb pontja

a fennsík

Gonzalo aztán itt is gondoskodott róla, hogy az El Alto-i testvérek befogadjanak minket, így itt is a tesók vendégszeretetét élveztük.

A La Paz felett elterülő El Alto egy 4100 méteren fekvő, immáron szintén milliós város, La Paz-zal együtt kishíján kétmillió lakost számlál az andoki metropol, mely gyakorlatilag Bolívia fővárosa (hivatalosan a lényegesen kissebb Sucre). Ahogy Gonzales mondta, El Alto „a törvényetelen város”, ahol este 7-kor vége a rendőr munkaidejének, és akkor elszabadul a pokol, és balek, aki a piros lámpát tiszteli.   

Alaposan begyűjtöttük mindenkitől a jótanácsokat a magassági betegség leküzdésének eszközeiről, fel is készültünk egy zsák koka-levéllel (tudjátok, ezt rágják a helyiek, hogy segítse az oxigén-felvételt, és mellesleg ez volna az a hirhedt növény is, melyből kokaint lehet előállítani), felkészültünk hányásra, fejfájásra, mindenre és ittuk a koka-teát, már előre. Szerencsére aztán egyikünknek sem voltak komolyabb problémái, attól eltekintve, hogy kapkodja az ember a levegőt, ha megfeledkezik magáról, és kissé kilép, ahogyan azt mélyebb földön szokta volt.

Másnap délelőtt aztán hármasban sétára indultunk a környéken. El Alto úgy pocsék, ahogy van: ronda szürke káosz. Aztán elértünk a fennsík pereméhez, ahonnan lecsodálkozhattunk a leszakadásban elterülő La Paz-ra. 

La Paz felülről

Napközis otthon

Dél után aztán Gonzalo először elvitt minket egy verbiták által üzemeltetett napközis otthonba, aztán, mint  ígérte, levitt minket La Paz-ba. Itt mindenek előtt a Dumbo-fagyizót, és csak utána szemléltünk meg más látványosságokat, mint a ferences templomot, a katedrálist, a kormányzóság épületét (ahol Evo Morales csücsül), és végül néhány múzeumot.

tatuhárfa (hangszermúzeum)

Mi után La Paz-t, El Alto-t nagyjából kipipáltuk az utazólistán, Copacabana felé vettük az irányt másnap, mely már a Titicaca-tó partján fekszik. Innen aztán áthajóztunk a „Nap-szigetre”, melyről  az inka mitológia szerint a nap előszőr kelt fel, s mely így egyben az inka kultúra bölcsője. A Titicaca-tó mondhatni a „bolíviai tenger”, hisz bárhogy is fáj, nekik nem jutott az óceánból, illetve ami volt korábban, azt Chile bizony kitulajdonította, és ez azóta is nyílt seb Bolívia számára. De itt, 4000 méteren, a perui határon van egy kis „tengerük”, melyben állítólag még hadi-tengeralattjárójuk is van...

A Nap-sziget

A nyolc km hosszú „Nap-sziget” természetesen intenzíven látogatott hely, de ennek ellenére népe nem különösebben hagyja magát zavartatni, élik az életüket a turisták szeme előtt, ahogyan élték száz vagy kétszáz évvel korábban. A szigeten nincs autó, nincs csak gyalog vagy maximum szamárral járható út. Igazi gyöngyszem ez a sziget. És a 16 kilóméteres túra a sziget egyik végétől a másikig és vissza e ritka levegővel bizony igénybe vett kétszer fél napot.

A szigeten

Napisten lábnyomai: innen rugaszkodott el, mielőtt felugrott az égre

Áldozat a napistennek

Gy: Különösen, hogy a festői környezetben való viszonylag rövig alvás után hajnali 5-kor útrakeltünk, hogy megnézzük a sziget névadóját, a Napot, ahogyan felkel. Tél lévén úgy 7 előtt kicsivel bukkan csak fel, ami azt jelentette, hogy teljesen ismeretlen terepen, nem éppen jól kitáblázott gyalogösvényeken és hegyeken vándololtunk majd 2 órát, s játszottuk a vak-vezet-világtalant című elég muris ám de nem éppen célbavezető játékot. Közben kipróbálhattuk a koka állítólagos éhségcsillapító hatását is (ettől vártuk a hajnali erősítést), de úgy tűnik, ez csak helyi gyomor számára sikeres :). 

Napfelkelte

G: Buszúttal, copacabanai bámészkodással, vásárlással együtt bizony igénybe vett két teljes napot ez a napszigeti kiruccanás.

Másnap aztán a lányok ellátogattak Tiwanacu-ba, erről számoljanak be ők. Engem kissé megviselt a magaslati hideg, megfáztam, és inkább El Alto-ban maradtam, a tesóknál.
Gy: Egy órás buszút után odaértünk, s az ottani viszonylatokban borsos belépőjegy megfizetése után sikerült is kifognunk egy jó idegenvezetőt, aki félig spanyolul, félig viszont angolul igen érdekes dolgokat magyarázott a kultúra kialakulásáról, találmányaikról és elméleteikről: miszerint a (nem tudom én hányadik számú) világ közepét a négy legnagyobb hegy fogja közre, vagy a világ 3 szintre tagolódásáról vagy az időszámítás rejtelmeiről. Ìgy visszatekintve elég sok fennmaradt ebből az épületegyütesből, de elsőre meglepett a legnagyobb(!) inka-kori műemlék-komplexum rossz állapota. 

Visszafele aztán jöttek a buszos kalandok, olyan dugóba kerültünk El Alto határában, ahol kb. másfél óra alatt tudtuk megtenni 300 m-t: még a Balkánon játszódó filmek hatására sem tudtam elképzelni ekkora tolakodást autók és buszok közt a legfullasztóbb szmogban.

G: Este aztán lassan, Cochabamát érintve legurultunk a hegyről, és értünk szombat este Santa Cruz-ba. Volt még egy napunk, hogy Piotr Nawrot-nak énekeljünk a vasárnapi miséjén. Hétfőn aztán Györgyi és Cili repültek hazafelé, én pedig gurultam vissza San Miguel-be.