"In medias res": üdvözlet Londonból!

Szóval íme, az út megkezdődött: tegnap reggel (oktober 28-án) megérkeztem Tamás öcsémhez, Londonba, első köztes állomásomra. Az első? Vagy hogy hol is kezdődik a kaland pontosan? Csak majd küldetésem színhelyén, San Miguel-ben? Vagy a bolivíai Santa Cruz-ban landolva? Vagy már rég megkezdődött, mikor nyár elején összepakoltam pici Graz-i szobácskámat, ezzel lezárva egy több mint 5 éves életszakaszt? Vagy még előbb? Most, még mi előtt megvetném lábamat küldetésem földjén, egyszer még vissza akarok tekinteni, írni par szót a felkészülés hónapjairól.



Hogy hogyan jött az ötlet, hogy a következő 10 hónapot Bolíviában töltsem, hogy hogyan kerültem kapcsolatba a Verbiták MaZ-programjával, már leírtam. Ott szeretném hát folytatni, ahol abbahagytam.

A MaZ-felkészítés

Januárban kaptam hát a hírt Michael Heinz testvértől Bolíviából, hogy mehetnék hozzájuk önkénesnek, és vettem fel a kapcsolatot Oskar Berger-rel, az osztrák verbita MaZ-felelőssel, Mödling-ben. Ekkor még annyira el sem akartam hinni a dolgot, hogy senkinek sem szóltam róla, csak két héttel késöbb, mikor már túl voltam az első személyes MaZ-találkozón. Ez az ismerkedő hétvége St. Gabriel-ben, a verbiták misszios házában volt, a Bécs melletti Mödlingben. 



St. Gabriel



Ez a hétvége még mindenki elött nyitott volt, és arra szolgált, hogy a ember el tudja dönteni, hogy valóban neki való-e a MaZ-program. Összesen 6 vagy 7 Ganaban, Argentina, Csíle, Brazília vagy akar csak Romániában töltött év után visszatért fiatal tartott itt nekünk vetítést, élménybeszámolót MaZ szolgálatuk idejéről, teret engedve kérdéseknek, személyes beszélgetéseknek is. Vasárnap este annyi élményben gazdagodva tértünk haza, hogy már akkor is megérte eljönni, ha ennyiben marad az érdekloődés...

...de nem maradt ennyiben! A tizen-néhány fős csapat tagjai - két kivétellel - meghozta a döntést: vallalja a kihívást! Igy a Nagyhetet egyutt toltottuk St. Gabriel-ben, es vasarnap egyutt unnepeltuk a feltamadast. Csatlakoztak hozzank tovabba a nemetorszagi ifjak is, akikkel a tovabbiakban nagyreszt egyutt keszultunk az utra.
Ezen a héten már komoly mélységeket érintett a felkészítés. Eleinte arról elmélkedtünk, hogy kik vagyunk mi, milyen motivációink vezetnek az elöttünk álló út felé, ezt követően pedig szó volt a verbita rend identitásáról. Körbevezettek minket a missziós házban, megnéztük a missziós múzeumot, filmet néztünk Arnold Jansen-ről, a rend alapítójáról, a rend történetéről és tevékenységeiről, és persze St. Gabriel-ben lévén bőven nyílt alkalom találkozásokra is a rend tagjaival. Ezek utan elgondolkodtunk rajta, hogy mennyiben egyeztethető össze saját identitásunk a rend arculatával, hiszen bevetésünk alatt mi is a rendet fogjuk munkánkkal képviselni.
Késöbb olvastunk és elemeztünk néhány volt MaZ-tól származó írásos élménybeszámolót, és levontunk magunknak néhány tanulságot azzal kapcsolatban, hogy mit, kinek célszerű megírni, illetve hogy barmi gonddal kikhez érdemes első és másod körben fordulni a bevetes ideje alatt. Volt szó szolidaritasról, elméletben és gyakorlatban is: voltunk látogatóban egy menekült otthonban, majd egy bécsi hajléktalanszállóban, sőt néhányan elmentünk a karitásszal levest osztani is a bécsi hajléktalanoknak. Ez különösen praktikus feladat volt nekem, hisz némelyik magyar nyelvű cigánynak jól esett, hogy valakihez anyanyélven fordulhatott a levesosztó-csapatból, vagy végtelenül hálás tudott lenni, csak mert magyarul kivántam nekik jó étvágyat.
Fontos téma volt a nyitottság is az idegen kultúrák felé, hogy ne ítélkezzünk túl gyorsan, hogy előbb nyissuk ki a szemünket/fülünket az adott idegen országban, és csak sokkal késöbb nyissuk ki a szánkat, ha valamit továbbra is helytelennek, elfogadhatatlannak tartunk. Ennek gyakorlására Nagycsütörtökön elvittek bennünket egy magát ugyan katolikusnak nevező, de hiperliberális gyülekezetbe, melyben az Istentisztelet inkább emlékeztetett egy étteremben eltöltött kedélyes étkezésre, mintsem nagycsütörtöki liturgiára. Ezt követve éjszakába nyúloóan hevesen vitatkoztunk rajta, hogy lehet-e a 2. Vatikáni Zsinatra hivatkozva szentesíteni egy ilyen "liturgiát", hogy hogy lehet már az Evangéliumot szabadon, saját szavakkal "felolvasni", az eukarisztikus imából pedig egyszerűen mindent kihagyni, ami az átváltoztatásra utalna, és egyáltalán, mindent elhagyni, ami kényelmetlen, és mindent túldimenzionálni, ami jól esik, és hogy így végsó soron az "Istentisztelet"-ben minden az ember körűl forgott, míg a tisztelet targya - érzésem szerint - teljesen háttérbe szorult! Aztán másnap, az egy Mödling-i plébánián teljesen hagyományosan ünnepelt nagypénteki liturgia után pedig arról beszélgettünk, hogy a tegnapi liturgia mennyivel őszintébb volt... 
Nagyjából ezekkel az élményekkel tértem haza aztan, a húsvéti szünet maradék részét otthon, Magyarországon tölteni.

Már januárban, Michael első levele óta lelkesen nekihasaltam egy spanyol társalgási zsebkönyvnek, majd internetes nyelvleckékkel folytattam az autodidakta nyelvetanulást. Az új szemeszter kezdetén végül csak sikerült beíratkozni az egyetemen egy spanyol tanfolyamra, igaz csak haladó, és csak gazdasági spanyol csoportban volt hely. Nem baj, gondoltan Lomb Katót idézve, aki semmit sem tud, annak kell erősen haladni :o) Az üzleti levelezés szakszókincsére nem valószínű, hogy valaha is szükségem lesz, de azért a nyelvtan itt is csak ugyan az... Hát elértem pár honap alatt,  hogy elméleti szinten felfogtam a spanyol nyelvtan alapjainak mibenlétét, bemagoltam az alapszókincs nagy részét, de mivel diplomámra készülve időm nem sok volt, ezen passziv tudás elmélyítése, begyalorlása már bevetésem első heteire, hónapjaira fog marad. 
A MaZ-felkészítés a pünkösdi szünetben folytatódott, mikor újra együtt töltöttünk 3 napot az osztrák MaZ-jelöltekkel.
Junius közepén aztán sor került az úgy nevezett országok szerinti szemináriumra, Dél-Németországban. Ezt a szemináriumot több német szervezet együtt rendezte, igy kb. 50-60 Dél-Amerikába készülő, vagy onnan visszatért fiatal találkozott, köztük 3 Boliviából visszatért fiatal mesélt 11 oda készlőnek. Beszéltünk politikáról, történelemről, Bolívia földrajzi adottságairól, idegenforgalmi látványosságairól, illetve praktikus tanácsokat adtak hétköznapi kissebb-nagyobb kultúrális különbségekről. Ez szeminárium már csak azért is nosztalgikus volt számomra kiruccanni, mivel alig 100 km-re volt attól a helytől, ahol 11-15 éves koromban éltem, és jót mulattam a részt vevők oly régi emlékeket idéző sváb akcentusán.
Ami azonban ebben az útban meg sokkal fontosabb volt, hogy odafelé úton meglátogattam Bajororszagban Severin Parzinger-t. Róla muszaj hogy meséljek par szót. Ő ekkor alig 2 hete tért vissza Bolivíából, és pontosan ott volt, ahova én megyek, és pontosan azt fogom folytatni, amit ő félbe hagyott. Ő 19 évesen, friss érettségivel indult neki a nagy világnak, és végül hosszabbítva 20 honapot töltött ott. Már januártól felvettem vele a kapcsolatot e-mail-ben, olvastam a blogját (ha valakot érdekel: http://severin-bolivien.blogspot.com/2010/06/zwischen-musikalischen-ausgrabungen-und.html ), ez volt leghitelesebb forrásom arról, hogy hová is megyek. És íme, most végre személyesen is kifaggathattam az ottani élet, és a zeneiskola mindennapjainak minden részletéről.  

A Steyl-i misszioshaz

Július elején aztán - mint már utaltam rá - eljött a búcsú ideje: kiköltözés Graz-i szobámból, szemeszter végi vizsgák, búcsú az egyetemtől, baratoktól (igaz, diplomavizsgám miatt még visszatértem ősszel), és ezzel már lassan búcsút mondtam az eddigi életnek is: az út az idegenbe szépen lassan megkezdődik. Előszőr Gutenstein-be utaztam csellókurzusra (hisz mindez idő alatt a diplomavizsgámra valo felkészülés, gyakorlás kötötte le energiáim nagyobb részét) utana onnan Bécsen át egyenesen továbbröpített az ICE, keresztül Németországon, a Holland-Német határ mentén fekvő Steyl-ba, a verbita rend "főhadiszállására. Itt került ugyanis sor felkészítésünk utolsó nagy állomására, itt, a rendalapító, Arnold Jansen síremleke felett szívhattuk magunkba a verbita rend szellemét, beszélhettük át, melyithettük el újra mindazokat a témákat, melyek missziónk sikere szempontjából fontosak lehetnek. Alapos egészségügyi fejmosást kaptunk a teljesség igényével az összes létező trópusi nyavaja tüneteiről (ez egyeseket annyira meghatott, hogy még dalt is irtak róla...), egy szerepjáteban sajat bőrünkön érezhettük át az interkulturális érintkezés valamennyi buktatóját, tanultunk keves nyelvtudással is betanítható játékokat, bevezetést kaptunk a misszióértelmezés múltjába, jelenébe és jövő beli kihívásaiba, tanultunk és gyakorlatba is átültettünk afrikai liturgikus elemeket, pszichológiai előadást hallgattunk egy MaZ-bevetés jellemző lelki fázisairól, beleértve azt a problémakört is, hogy milyen beláthatatlan következményekkel járhat, ha az emeber bevetése alatt pl. szerelmes lesz, meg azt is, hogy józan ésszel ezt hogyan célszerű megelőzni...
Aztán egyszer vége lett ennek a két hétnek is, és egy ünnepélyes kiküldető Istentisztelet után ki-ki újrá hazatért. Sokan épp csak néhány napra, csomagolni, és már repültek is az első sorstársak. Mostanra már mindenki szétszórva van a nagy világban, nap mit nap kapom a terjedelmes élménybeszámoló e-maileket Mexikóból, Argentinából, Gánából... Én vagyok az utolsó a sorban. Nekem a diplomavizsgám miatt maradnom kellett október végéig.
Tehát Steyl-ból augusztus közepén végre valahára hazakeveredtem Magyarországra. Húsvéti szünet óta minden hosszabb hétvége tele volt MaZ-felkészítéssel, vagy épp akkor volt Kumberg-i vonószenekari hétvége a növendékeimmel, szóval rekordot döntöttem távollétemmel. Persze mi ez a most következő 10 hónaphoz képpest...
Alig 2 hét kis lazitás után újra kezdtem intenzíven gyakorolni. Szeptember folyamán már minden héten jártam Bécsbe, csellótamáromhoz órára, majd Graz-ba, ahol még volt két vizsgám a teológián, és végül a diplomavizsgám előtti hétre beköltöztem Graz-ban a segítő nővérekhez (a szobám ekkor már ki volt adva másnak), és itt készültem a vizsgára, melyre oktober 18-an került sor. A következőket kellett játszanom:
Herbert Zagler: Marsch und Venus
Hindemith: Sonate für Violoncello Solo 1-3. tétele
Bach: Es-dur suite sarabaden és Gigue
Beethoven: D-dur Szonáta 2. tétel
Popper: Hohe Schule 22. etüd
Arányi-Aschner György: Mélységből kiáltok
Dvorák: h-moll csellóverseny 3. tétel
A teljes művekkel kellett készülni (kb. 2 és fél óra tiszta játékidő), melyekből a vizsga előtt 6 héttel mondták meg, melyik tételeket akarják hallani (45 perces műsor).
Bár nagyon izguntam, és saját ézésem szerint egyáltalán nem tudtam maximumot nyújtani, hála Istennek sikerült, egy közepes főtárgyvizsgával, jó szakdolgozatjeggyel és egy kitűnő didaktika szóbeli vizsgával zártam tanulmányaimat. Ez talán magyar szemmel furcsa (ahol a zeneakadémián szinte nem is lehet 4-esnél rosszabb jegyet kapni), de Graz-ban, ahol egyáltalán nem ritkaság a buktatás sem a diplomavizsgán, ez egy tisztességes, jó eredmény.
És akkor, fellélegezve, hogy ezen is túl vagyunk, azt gondolnánk, hogy a hátralévő 10 nap már kizárólag a csomagolás, és az útra készülés, de nem. Néhány ügyintézés után két nappal késöbb haza utaztam Graz-ból, de csak másfél napra. A Felsőrisztinavárosi Schola gyerekkórusa ugyanis már régen tervezett egy Graz-i vendégszereplést, melynek szervezésében részem volt, és erre kizárásos alapon ezen a hétvégén kerülhetett sor, én pedig na ná, hogy velük tartottam. Ezzel a kórussal, akiknek a hitemet köszönhetem, illetve ezekkel a gyerekekkel, akik egyike-másikának már szülei esküvőjén is énekeltünk... na hát itt kezdem érezni, mennyire vén vagyok... Szóval nagyon is bántam volna, ha nem mentem volna velük, még ha ily intenzív utazgatós időszak után, néhány nappal indulás előtt, ráadásul hetek óta nem kihevert betegeskedéssel nem volt kifejezetten pihentető éjszakába nyúlóan párnacsatázó ifjainkat lefegyverezni... De hála Istennek nagzon syép út volt, és már csak három nap: hétfő, kedd, szerda...
...és pakolás, és búcsúzás, és rohanás az Oktatási Minisztériumba a diplomámmal, melyen még meg sem száradt a pecsét, hogy még elutazásom előtt beinduljanak a honosítasi eljárás nehézkesen, lassan örlő fogaskerekei.
És itt a szerda este, a szerda éjszaka, és a busszal vasarnap hazaköltöztetett dobozaimat még fel kell vinni anyu padlására, és meg kell írni a meghatalmazást, hogy diplomahonosításom ügyében aníu nevemben elhasson, kinyomtatni, aláírni önéletrajzot 6 példányban, és, és, és, mi az amihez még az alaírasom kell? Mi az ami ráér? Majd interneten küldöm Londonból/Bolivíaból? Elmúlt éjfél, hajnali 4-kor már a repülőtéren kell lenni... alig 3 óra alvással...

Elvelet feladvaI iyen rondarepulovel utaztam. 

 

 

 

...és a repülő indul. Pillanatok alatt Londonban vagyunk, alvás helyett átbeszélgetve az utat. Ez csak London. Még mindig Európa. Csak egy dobbantó az idegen kultúra felé. Itt ráadasul még ismert nyelvet is beszélnek. Vagy hoppá, hogy a busz a baloldalom megy? Mégis furcsa. És hogy ismert nyelv? A metrojegypénztáros, az újságárus a kijáratnál (akitől kétségbe esetten kérdezem, tud-e mondani egy internet kávézót a közelben, mert a papirt, mire Tomi levelét kinyomtattam, hogy hol lakik, bizony sikerült elhagyni...) szóval az újsagarus is olyan Eastend-i akcentussal boldogított, amilyet én még csak a "My fear lady" című musical-ben hallottam :o) Na de ne panaszkodjak, megtaláltam a lakást, beengedtek, és bedöltem az ágyba, ahol Tomi engem az egyetemről hazajőve délután 5 körül megtalált.         
Igen, Tomi öcsém már 4 éve itt él Londonban, rögtön érettségi után jött ki. Dolgozott itt ezt-azt, elvégzett egy filmvagó iskolát, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön nagy álmához, hogy filmet rendezzen. Iden ősszel pedig, alig néhány hete csak elkezdett egyetemre járni, németet és olaszt tanul az UCP-n (University College of London). Tegnap este sétáltunk egy nagyot, hazajőve pedig megírtam a németleckéjet :o)

A mai nap pedig alvási restanciák potlásával és internetes ügyintézésekkel telt (eddig).

Hát ez kicsit hosszúra sikerült, köszönöm azon hűséges olvasóim türelmét, akik idáig eljutottak, azért a jövőben nem áll szándékomban ily mértékben visszaélni a türelmükkel...